Több, mint aminek látszik - 11. Fejezet

11. Fejezet

Még mielőtt kisétáltak volna a mosdóból, Harry gyorsan felmérte a folyosókat, megbizonyosodva arról, hogy senki sincs kint. Az aznapi órák már rég befejeződtek, így majdhogynem biztos volt benne, hogy egyedül vannak. Egy pillanatra megállt, hogy felvegye a táskáját, majd megvárta Louist, aki a sajátját a bal vállára kapta, a fiú jobb kezét pedig megragadta és kifele kezdte húzni a folyosóra.

- Gyere, ismerek egy rövidebb utat.

Harry gyorsan haladva vezette végig Louist, elkerülve, hogy bárkibe is belefussanak. A másik nem tudott mit tenni, csak nézni kettejük összefonódó ujjait. Az alacsonyabbik nagyokat pislogott, miközben a folyosókat szelték át, biztos volt benne, hogy erre még sosem járt.

Amikor a tempójuk felgyorsult, Louis kénytelen volt kocogva megtenni néhány métert, hogy lépést tudjon tartani Harry hosszú, kecses lábaival, egyszer sem engedve el a másik erős, mégis finom fogását.

Végül átlibbentek a „Vészkijárat” jelzéssel ellátott ajtón, és Louis agyán átfutott egy pillanatra, hogy ezzel beindíthatják a riasztót. Miután akadálytalanul el tudták hagyni az iskolát, folytatták útjukat az udvarra, ami néhány épület mögött helyezkedett el, és amiről Louis nem is tudott, hogy létezik.

- Ez az általános iskolának az udvara, itt biztonságban vagyunk – magyarázta Harry, miközben letette a táskáját. A kabátját egy nagy tölgyfa alá terítette, majd leült rá. Ősz közepe volt, a levelek többségét már elhullajtották a fák, amik ezáltal puhák és kényelmesek voltak. Louis felé intett, hogy csatlakozzon hozzá, aki ezt látva ledobta a táskáját, majd leült az új barátja mellé.

A fiúk csendben üldögéltek a fa árnyékában, a hűvös őszi szél fütyült körülöttük. Egyikük sem szólt semmit, mintha fogalmuk sem lenne, mit is mondhatnának. Mindketten tudták, hogy muszáj megbeszélniük a történteket, de azt nem, hogyan kezdhetnék el. Kis idő múlva Harry Louis felé fordult és ismét megfogta a kezét.

Most vagy soha.

- Tudom, hogy valószínűleg nem akarsz erről beszélni, de nekem muszáj megköszönnöm. Amit értem tettél, hogy kiálltál mellettem… ez csak, sokat jelent nekem.

Harry legnagyobb meglepetésére, Louis, bár még mindig nem volt hajlandó a szemébe nézni, azonnal válaszolt.

- Csak azt sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott.

Harry elmosolyodott és elengedte a fiú kezét – Sajnálom, hogy megsérültél. Valószínűleg utálsz engem emiatt.

Louis azonnal felemelte a fejét és Harry szemeibe nézett, sajátja teljes őszinteséggel csillogott - Sosem tudnálak utálni és mindezt újra megtenném érted, ha kell.

 Harry kissé elpirult, nem tudta, hogyan reagáljon.

- El akartam mondani neked.

A szavak suttogásként hagyták el a fiú száját, és Harry biztos volt benne, hogy képzelődik. Louisra pillantott, aki mozdulatlanul ült, tekintetét a földre szegezte. Harry türelmesen várt, hogy a fiú folytassa, amit elkezdett.

- Csak még nem álltam készen rá. Egyáltalán nem álltam kész arra, hogy bárki is tudjon róla – végül felemelte a fejét, és Harryre nézett. Az arckifejezésével nyilvánvalóvá tette, hogy aggódik amiatt, hogy a másik mit gondolhat a gyávaságáról.

- Még most sem állok készen, hogy bárki is tudjon róla.

Louis érezte, ahogy egy könnycsepp végiggördül az arcán. Harry vonásai azonnal ellágyultak, miközben a hüvelykujjával óvatosan letörölte azt, majd Louis kezéért nyúlt.

- Túl leszünk ezen, együtt – mondta az összetört fiúnak, egyenesen a szemébe nézve.

- Utálsz engem? – Louis hangja a végére elcsuklott.

Harry zavarában a homlokát ráncolta – Mi a fenéért gondolod most ezt? Természetesen nem utállak.

- Te nem félsz attól, aki vagy. Te ezt nem… szégyelled – mondta Louis, suttogva az utolsó szót – Én magamnak is alig tudom beismerni.

Harry mélyen felsóhajtott – Louis, az igaz, hogy nem szégyellem, hogy homoszexuális vagyok. Ez semmiség, nincs ezzel semmi baj. De nézd meg az összes szarságot, ami az utamba állt. Nem tudok eléggé ellazulni ezektől a dolgoktól ahhoz, hogy megmutassam a világnak, ki is vagyok valójában. Csak próbálok egyre jobban szimulálni és úgy teszek, mintha egyáltalán nem zavarna.

- Bárcsak nekem is lenne hozzá bátorságom.

- Amit a mosdóban műveltél, több bátorságod volt, mint nekem valaha lesz.

Louis nem válaszolt, mindkét fiú a gondolataiba merült, míg egy hűvös szellő által fel nem szaladt Harry gerincén a hideg. Arra számított, hogy többet nem beszélgetnek, de meglepetésére Louis újra megtörte a csendet.

- Nem ez az első alkalom, hogy ellógtam a suliból.

Ez újdonság volt. Harry lassan bólintott, bátorítva a fiút, hogy folytassa.

- Tizennégy voltam, mikor rájöttem ezekre a… dolgokra – hezitált – Már előtte is régóta tudtam, de sokáig próbáltam ellene tenni.

Harry mellkasába belenyilallt a fájdalom. Pontosan tudta, miről beszél.

- Csak akkor kezdtem azt az új sulit, így nem is voltak nagyon barátaim, amikor megtörtént. Néhány gyerek az osztályomból elkezdtek viccelődni néhány meleg srácról egy tv műsorból. Amikor én nem csatlakoztam hozzájuk, engem kezdtek el csesztetni és úgy hívni, hogy… - megállt és Harryre nézett, aki egy bólintással a tudtára adta, hogy pontosan tudja, milyen szót használtak rá.

Louis mély lélegzetet vett, mielőtt folytatta – Az egész iskolában pletykákat kezdtek el terjeszteni rólam, és végül egy napon beismertem, hogy igaz. Nem tudom, miért ismertem be, talán csak reménykedtem benne, hogy ezáltal megszűnnek a piszkálódások.

- Folytatták?

Louis gúnyosan felnevetett – Durvábban. Szinte… megnyomorították az életemet.

Újra megállt, nyilván fájdalmas volt feleleveníteni a régi emlékeket, mielőtt újra bele nem kezdett – Volt egy gyerek, Stan. Ő volt az egyetlen, aki nem csinált belőlem viccet, aki barátkozott velem akkor is, mikor a többiek féltek felém közelebb kerülni.

Harry tudta, hogy Louisnak nehezére esik beszélni erről a történetről, ezért kissé közelebb csúszott a fiúhoz, megfogta a kezét, és egy bátorító mosolyt küldött neki.

Az idősebbik nyelt egyet, kikényszerítve magából egy gyenge mosolyt, majd folytatta a meséjét.

- Mindig ott volt, mikor szükségem volt egy vállra, hogy azon sírhassak, hallgatva az összes bánatom és titkom, valamint ő volt az egyetlen, akire az életem is rábíztam volna – egy rövid szünetet tartott, mielőtt folytatta volna – Elkezdtem érzelmeket táplálni iránta, majd egy nap elvesztettem a fejem és megcsókoltam.

Harry csak nézte, és próbált nem beleszólni, hiszen majdnem biztos volt benne, hogyan fog véget érni a történet.

- Azt hittem, el fog lökni és többé szóba sem áll velem, de nem tette. Elmondta, hogy szeret engem, mint barátként, és ez minden, amit nyújtani tud. Így persze zavarban voltam, de semmit sem változtatott meg közöttünk a dolog.

Nem az volt, mint amire számítottam, Harry mintha maga előtt hallotta volna Louis barátjának megértő szavait.

Louis azonban még mindig nem fejezte be – Volt az a buli, amire Stan menni akart. Valahogy rábeszélt, hogy menjek vele, mondta, hogy szórakoztató lesz, egy két pia talán még segíteni is fog. Amikor odaértünk, mindketten mentük a saját utunkra. Csak ide-oda mászkáltam, és épp egy szoba előtt sétáltam el, mikor meghallottam Stant beszélgetni néhány sráccal a suliból. Rajtam gúnyolódott, hogy milyen buzi vagyok és hogy… megcsókoltam. Emlékszem, sírva kiabáltam rá, hogy hogy tehette ezt velem, majd kirohantam a házból.

Ekkora szemétládát!

- Stan utánam rohant, viszont jöttek vele a haverjai is. Körülálltak, szörnyű dolgokat vágtak a fejemhez és… - lassan vállat vont, majd megállt. Egy magányos könnycsepp gurult végig az arcán – a szart is kiverték belőlem, míg Stan csak nézte.

Harry hitetlenkedve bámult.

- A-annyira sajnálom- suttogta, és szorosan megragadta a másik fiú kezét.

A göndör szeretett volna többet megtudni a tragédiáról, de nem akart már kíváncsiskodni a lelkileg összetört fiútól. Csak ültek, kezeiket összekulcsolva, amíg Louis újra összeszedte magát.

- Sosem meséltem még erről senkinek.

- Köszönöm, hogy elárultad nekem, tudom, mennyire nehéz volt- válaszolta Harry, ismét megajándékozva a fiút egy halvány mosollyal.

Louis bólintott.

- Tudtad, hogy Liam és Zayn valaha a legjobb barátaim voltak? – kérdezte, úgy érezte, most ő jön, hogy eláruljon valamit a múltjából.

A másik enyhén megrázta a fejét, a zavarodottság tisztán kiült az arcára – Hogy tudtál barátkozni ezekkel a barmokkal?

Harry halványan elmosolyodott – Nem mindig voltak barmok. Ők voltak a legédesebb fiúk, ameddig el nem árultam nekik, hogy meleg vagyok, aztán…

- Kitagadtak téged – fejezte be helyette Louis.

- Pontosan. A legnagyobb félelmeim váltak valóssággá; azokat az embereket vesztettem el, akiket a legjobban szerettem, csak mert rossz nemhez vonzódok.

- Hogyan jutottál túl ezen? – kérdezte a kisebbik.

- Niall. Ő volt az, aki mellettem állt, mikor elárultam a titkom, mikor a közös barátaink kitagadtak, a mai napig számíthatok rá. Ő a legjobb barátom, a testvérem; nélküle nem éltem volna túl.

- Hiányzik Niall; mindig is kedves volt hozzám, mielőtt… - Louis hirtelen abbahagyta és lenézett, szégyellte, amit mondani akart volna.

- Mielőtt elhitettem vele, hogy te is bántasz – fejezte be Harry, viszont most rajta volt a sor, hogy elszégyellje magát – Louis, szörnyen érzem magam az egész dolog miatt, de ne aggódj, amint Niall jobban lesz, megmondom neki, hogy tévedtem.

- Kérlek, ne érezd magad rosszul. Nekem nem lett volna szabad úgy viselkednem. És különben is, ez nem olyan, mintha én meg tudnám állítani a sértegetéseket.

-Hé, – mondta komoran, kezét Louis álla alá rakva kényszerítette, hogy a csillogó szemeibe tudjon nézni – egyik sem a te hibád abból, ami történt. Valamint én is elég bunkó voltam veled.

Louis bólintott, és Harry füle mögé tűrt egy kósza göndör tincset, ami a fiú arcába lógott. A fiatalabbik egy pillanatra lehunyta a szemét, miközben érezte a másik gyengéd érintéseit a bőrén.

- Muszáj most kiállnunk magunkért, Louis – jelentette be Harry – Meg kell mutatnunk nekik, hogy nem félünk tőlük és megakadályoznunk, hogy elnyomjanak.

Louis Harryre nézett, és először aznap reményteljesen bólintott.

- És, - folytatta Harry – elmondjuk nekik, hogy nem érdekel, ha nem kedvelnek minket; mi akkor is itt maradunk.

A fiú tudta, hogy kicsit eltúlozta a buzdító beszédét. Na nem mintha a dolgok egyik napról a másikra drasztikusan megváltoznának. Tudta, hogy ez egy hosszú és kemény szakasz lesz. De nyugodt volt, amiért ezt az utat már nem egyedül kell megtennie. És látva a Louis szemében felcsillanó optimizmust, ő is úgy gondolta, hogy a dolgok innentől kezdve könnyebben átvészelhetők lesznek.

- Nézd, nem azt mondom, hogy mindenki a suliból készen áll az elfogadásra, de talán eleget fejlődtek ahhoz, hogy változtatni tudjunk ezen.

Louis szemeiben halványodott a remény.

- De ha nem adjuk fel, lehet sikerül változtatnunk kicsit a véleményükön.

Bármennyire is próbáltak kellemes hangulatot varázsolni, Louis nagyon nehéz időszakon ment keresztül. Viszont tetszett neki az ötlet, hogy ne fusson el a problémái elől. Megint.

- Az egész… incidens után… a másik suliban, nem volt olyan vészes a változás – ismerte el Louis – Végül elfogadták a dolgot. Nem voltak kérdezgetések.

Harry felkapta a fejét és rákérdezett – Akkor miért jöttél át ide?

A csillogás, ami Louis tekintetében ragyogott, mikor az előző iskolájáról beszélt, olyan gyorsan tűnt el, mint ahogy megjelent.

- Fázol? Szerintem vissza kéne mennünk.

Louis próbálta óvatosan váltani a témát.

Harry egyértelműen tudta, hogy Louis valamit titkol előle, de nem faggatta. Ha készen áll rá, majd elmondja, ő pedig végig fogja hallgatni. Szóval csak mosolyogva bólintott, majd felkelt, kabátjáról lesöpörte a faleveleket és megragadta a táskáját.

Louis is gyorsan felkapta a dzsekijét, focis zsákját pedig vállára kapta. Lassan és csendben sétáltak vissza az iskolát megkerülve a parkolóhoz, ahol Harry parkolt a kocsijával.

- A szüleid tudják? – Harrynek muszáj volt rákérdezni.

Louis egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, végül úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja a kérdést, és még egyszer ki akar térni előle. Elővette telefonját a kabátjából, megnézve az időt. Ezután megigazította a vállán lévő zsák pántját, ujjával pedig az iskola felé bökött.

- Mennem kell. Nem akarok elkésni.

Hát jó, Louis, ezek szerint még nem állsz kész ezekre a beszélgetésekre.

Harry úgy döntött, megkönnyíti a fiú dolgát és old a feszültségen.

- Elkésni? – kérdezte gúnyosan – Elkésni honnan, White Rabbit?

Louis oldalról rákapta a tekintetét. Aztán mikor leesett neki, elvigyorodott és hitetlenkedve megrázta a fejét.

- Fociedzésre kell mennem.

Harry megállt és kételkedve nézett le az alacsonyabb fiúra.

- Most csak viccelsz, ugye?

Louis felvonta a szemöldökét – Nem.

- Louis, elfelejtetted, hogy mi történt? Liam és Zayn is ott lesznek.

- Harry, tudom, de nem hagyhatok ki még egy edzést. Az edző elmondta, hogy ha még egyszer hiányzok, kirak a csapatból – vont vállat.

- De…

- Harry, nem rúgathatom ki magam a csapatból. Ahhoz túlságosan szeretem ezt a sportot, plusz, ezért is jöttem ide. Szerzek egy ösztöndíjat és itt hagyom ezt a helyet.

A fiú még mindig kétkedve nézett rá.

- Valamint, – kezdte Louis, a főbejárat felé tartva – Fel kell vennem a harcot ezekkel a srácokkal. Te magad mondtad. Meg kell mutatnom nekik, hogy nem félek tőlük.

- Louis. Meg fognak ölni – suttogta Harry, miközben figyelte, ahogy elindul a másik irányba.

- Állok elébe – mondta, hangjában a bártorság erőteljesen csengett – Legalább befejezem, amit a mosdóban elkezdtünk.