Több, mint aminek látszik - 29. Fejezet

 

Harry reggel mosolyogva ébredt. Ez volt az első éjszakája, mikor álmait nem háborgatta a fekete, kísértő szemek, amelyek Jasonhöz tartoztak. Ez volt az első éjszakája, hogy nem ébresztette fel Louis sikítása vagy sírása. Egyetlen fájdalmas nyöszörgés sem volt, ami kiszaladt volna a száján, és Harry remélte, hogy Louis álmai is a szörnyetegtől mentesek voltak.

Harry még jobban elmosolyodott, miközben feljebb hajolt és látta, amint a fiú továbbra is összegömbölyödve volt, mint ahogy elaludt. Szemével bebarangolta Louis arcát, már amennyit látott belőle. Tekintete a szempilláira esett, amelyek kellően hosszúak és tökéletesek voltak.

Harry elpirult.

Ki talál vonzónak sima szempillákat?

Habár nem tudta letagadni, Louisnak voltak a legtökéletesebb szempillái, amelyek imádnivalónak tűntek alvás közben is.

Ezután Harry tekintete a kócos hajra siklott. A barna tincsek mindenféle irányba álltak, amin nem tudott nem vigyorogni.

Még az elaludt hajával is gyönyörű.

Harry visszafektette a fejét, majd orrát Louis nyakának hátsó részéhez dörgölte, imádta, hogy a fiú kis teste tökéletesen illeszkedik a karjaiba. Szerette a hőt, amit teste árasztott magából, mikor ilyen közel feküdtek egymáshoz.

Harry picit megemelte a fejét és úgy nézett Louisra. Továbbra is ragyogott, miközben figyelte, ahogy a szemhéjak megrebbennek, majd lassan kinyílnak, ezzel felfedve az óceán kék íriszeket.

- Jó reggelt, hétalvó – suttogta közvetlenül Louis fülébe.

Louis fejével megfordult, hogy Harryre nézzen, de mindketten megfagytak, mikor rájöttek, milyen közel van egymáshoz az arcuk. Harry érezte, ahogy Louis forró légvételei arcbőrét simogatják, majd szemei a rózsaszín ajkakra fókuszáltak. Szívverése felgyorsult, és egyetlen gondolata az volt, hogy milyen egyszerű lenne, ha kicsit arrébb helyezné a testsúlyát és ajkait Louisénak tudná nyomni.

- Harry? – törte meg Louis óvatos hangja a csendet.

Harry tekintetét azonnal visszavezette a fiú szemeibe – Sajnálom – mondta és elfordította a fejét.

Louis a homlokát ráncolta – Mit?

- Én… - megakadt, nem tudta, mit mondjon.

Sajnálom, hogy azon gondolkoztam, milyen jó lenne megcsókolni.

- Harry, nézz rám.

A göndör még inkább elfordult.

- Kérlek… - hangja aggodalommal volt teli, mire Harrynek még erősebb lett a bűntudata.

Harry lassan megmozdította a karjait, majd Louis már csak azt vette észre, hogy nem tartja őt. Felült az ágyban, majd onnan nézett vissza, így, hogy volt közöttük távolság.

- Harry, nem kell arrébb menned – mondta neki Louis, de remegése erősebb volt, mint korábban.

- De, kell – vallotta be megtörten.

- Miért?

- Mert én… - mély lélegzetet vett – Majdnem megcsókoltalak.

Louis a hátára fordult és kinyújtotta egyik kezét Harry felé, amit addig tartott úgy, míg a fiú meg nem fogta – Ezzel nincs baj.

Harry megrázta a fejét, és azzal küzdött, hogy visszafogja a kitörni készülő könnyeit – Dehogy nincs. Tudom, hogy még nem állsz készen az ilyen dolgokra, és ezt te magad is tudod.

- Igen, de ezzel nem volt semmi baj. Nem olyan volt, mintha rám akarnád kényszeríteni magad.

- De olyan lehetett volna, mert nem állsz készen és sosem kellett volna megengednem magamnak, hogy ezen akár elgondolkozzak. Nagyon sajnálom – Harry újra elfordult Louistól, elengedte a kezét, majd arcát a sajátjaiba temette.

Louis is felült, majd előre hajolt, kezével pedig megnyugtatóan kezdte Harry hátát dörzsölni – Rosszul gondolod, ugye tudod?

Egy pillanatot várt, hátha Harry válaszol, de nem tette, ezért folytatta.

- Abban igazad van, hogy nem vagyok kész, de ez nem jelenti azt, hogy nem is akartam.

Harry a szavak hallatán felkapta a fejét, de továbbra sem válaszolt.

- Sosem szeretném, hogy valaha kényelmetlenül érezd magad miattam. Valójában csak akkor érzem magam jól, ha veled vagyok.

- Tényleg? – suttogta Harry.

Louis elmosolyodott, miközben még mindig nyugtatóan simogatta a fiú hátát – Tényleg.

Végül megfordult, így az ágy másik oldalán ült, és az alacsonyabbik felé nézett – Tudod, Lou, sokat fejlődtél az elmúlt napokban. Két nappal ezelőtt alig beszéltél hozzám pár szónál többet, de a mostani helyzet megnyugtat.

- Rosszul érzem magam, amiért annyi ideig nem beszéltem veled – jegyezte meg Louis bűntudatosan.

Harry megragadta a másik fiú kezét, és ugyan azt csinálta, mint amit Louis percekkel korábban – Ne tedd. Megértem, ahogy mindenki más is, hogy miért nehéz megnyílnod másoknak.

- Gondolod, hogy az ápolók utálnak?

Harry felnevetett – Teljesen biztos vagyok benne, hogy a kedvenc betegük vagy.

Mintegy végszóra egy mosolygó nővér nyitott be hozzájuk, majd beljebb sétált – És hogy van az én kedvenc betegem ma reggel?

 Harry megemeli az egyik szemöldökét és Louisra néz, aki erre szelíden felnevet – Én megmondtam.

A nővér összezavarodott, de nem szólt közbe, nem akarta megzavarni a két fiút. Ráadásul most először hallotta az idősebbiket nevetni, ami bár nem neki szólt, mégis a legszebb hang volt, amit valaha hallott.

- Nos, Louis, csak azért jöttem, hogy elmondjam, minden értéked jó és stabil, hamarosan kiengedünk – mondta a nő mosolyogva.

Harry arca felragyogott – Ez nagyszerű. Hát nem szuper, Louis?

Louis félénken bólintott, nem tudott megszólalni, míg bent volt a nővér. Nem értette, miért nem tudott semmit sem mondani, mikor bent volt bárki is a kórház személyzetéből, hiába voltak kedvesek, a szorongása miatt teljesen elnémult mellettük.

- Szeretném, ha kikelnél az ágyból és sétálnánk kicsit – magyarázta a nővér – Figyelmeztetlek, hogy ebben a pár hétben egész idő alatt ágyban voltál, ezért nehéz lesz először megállni a lábadon. Lassúra és egyszerűre kell fognunk még most a dolgokat.

Louis ismét bólintott. Tudta, hogy minél hosszabb ideig marad az ágyban, annál nehezebb lesz visszaszokni a mozgáshoz és újra sétálni. De az orvosok ágynyugalomra intették őt; mivel a testét és szervezetét olyan szinten bántalmazták, amit ő el sem tudott képzelni.

- Továbbá, ugyan úgy lehetnek fájdalmaid, szóval ne félj fájdalomcsillapítókat bevenni, amit az orvos írt fel neked, rendben?

- Ne aggódjon, megbizonyosodok róla, hogy minden rendben lesz vele – válaszolta Harry Louis helyett.

A nővér elmosolyodott – Rendben. Nagyon jó ápolód van, Louis.

Harry elpirult és a kezeit kezdte mustrálni.

- Oké, fiúk, egyedül hagylak titeket. De Harry, – az említett visszakapta a tekintetét a nőre – Bízom benne, hogy újra talpra tudod állítani. A szobán kívül leszek, ne félj körbejárkálni a kórházban.

- Igen, asszonyom – válaszolt egy kis mosollyal, figyelte, ahogy a nő elhagyja a szobát, majd Louishoz fordult – Szóval, meg akarsz próbálkozni a járással?

Louis felemelte tekintetét a kezeiről, így a szomorú szemek találkoztak Harry reménykedőivel.

Megrázta a fejét.

Harry szíve fájdalmasan szorult össze a szomorú tekintet miatt. Nem értette, mi ez a hirtelen változás.

- Nagyon fontos, hogy próbálkozz, és a nővér mondta, hogy addig nem engednek ki, míg nem kezdesz el sétálni – próbálta neki elmagyarázni.

Louis figyelmen kívül hagyta.

- Segíteni fogok – ígérte Harry – Egész idő alatt ott leszek melletted.

Semmi.

- Tudod, hogy sosem engednélek elesni.

Louis kék szemeivel felnézett, egyenesen bele a göndör nyugtató pillantásába.

Nem tudta, honnan jött a hirtelen félelme, de Harry hangja őszinteséget és bizalmat sugallt, miközben lassan jött vissza a fénybe, ami nem más volt, mint maga Harry.

Ő törődik velem.

Bízhatok benne.

Louis nyelt egyet, majd belenyújtotta kezét Harryébe.

- Oké, k-kész vagyok.

Harry elmosolyodott és leugrott az ágyról. Leengedte az oldalsó korlátot, így Louis meg tudott fordulni, majd az ágy szélére ülve lógatta le a lábát. Lassan csúszott lefele, míg csupasz talpai el nem érték a hideg, kemény talajt. Harry a fiú oldala mellé sétált és karjával átölelte a derekát, ezzel segítve neki teljesen felállni.

- Ez az, Lou – bátorította a göndör – Jól csinálod.

Louis egy pillanatot várt, majd mély lélegzetet vett és előre lépett.

Lábai remegtek és szúró fájdalom futott rajtuk végig, ami miatt megbillent.

- Tartalak, Lou – suttogta – Tartalak.

Louis bólintott és mély levegőket vett egészen addig, mígnem tompult a fájdalom.

Harry nem enged el.

Bízok benne.

Louis lassan előrébb rakta az egyik lábát, majd a másikat is. Megismételte a folyamatot, nem foglalkozva a szúrós fájdalommal, ami az egész testét bejárta. Harryre támaszkodott, aki segített neki megtenni a támolygó lépéseket.

A fiú az ajtóig sétált, amit Harry kinyitott neki és kiléptek rajta.

A nővér kint állt, és mikor meglátta őket, elmosolyodott – Nagyszerűen csinálod, Louis.

Az említett bólintott, majd összpontosított, hogy egyik lábát a másik után tudja rakni.

Egy lépés.

Még egy lépés.

Louis mellkasát majd’ szétfeszítette a büszkeség, miközben haladt tovább a folyosón.

Meg tudom csinálni.

Harry nem fog elengedni engem.

Meg tudom csinálni.

- Louis! – kiabált egy hang a folyosóról – Nézzenek csak oda!

A fiú felemelte tekintetét a lábairól és egy mosolygós Annet látott meg.

- Louis úgy döntött, hogy egy kicsit még sétálunk egyet a kórházban, mielőtt hazamennénk – mondta Harry büszkeséggel a hangjában.

Louis szeme elkerekedett.

Igaz volt, hamarosan hazamegy.

Haza Styles-ékkal.

Haza.

Egy szó, mégis beleborzongott.

Hazamegyek.

Tekintete Harry és Anne között cikázott, akik arcán érzelmek hada keveredett.

Boldogság.

Büszkeség.

Támogatás.

Életében egyszer megérezte, hogy tartozik valahová.

Több, mint aminek látszik - 28. Fejezet

 

Louis a kórházi ágyában feküdt, szorosan a puha takaróba bugyolálva. A szoba csendes volt, csak a gépek lágy búgását lehetett hallani. Miután Anne beszélt Louis-val, megkérdezte, hogy kaphat-e egy kis időt; esélyt arra, hogy átgondolhassa a dolgokat.

Anne habozott, de úgy döntött, Louis megérdemli, hogy egy kicsit egyedül legyen. Nem volt egyedül azóta, hogy behozták ide a kórházba.

Louis még mindig nem tudta megérteni, hogy mindezek ellenére Anne hogy hagyhatja, hogy ő is az otthonában éljen. Miatta sérült meg Harry. Az élete hátralévő részében egy heg fog maradni a nyakán, ami mindig emlékeztetni fogja arra a szörnyetegre, aki fájdalmat okozott neki. Ő tehetett róla, hogy Harry szomorú volt. A göndör hajú fiú sosem ismerte be, de Louis látta a fájdalmat a zöld szemekben, azt a fájdalmat, amit a szomorúság váltott ki.

És mindez Louis miatt volt.

Érezte, amint valami nedves folyik végig az arcán, majd odanyúlt a kezésvel és dühösen letörölte a könnycseppeket.

Louis mostanában sokat sírt. Sírt, mert fél, mert szét volt hullva; de most, most a könnyei a harag miatt folytak.

Haragudott Jasonre.

Haragudott önmagára.

Haragudott az egész helyzetre.

És még inkább haragudott amiatt, hogy Harryt is belerángatta.

Harry volt az egyetlen fénye a sötétségben, ami azóta körülragadta, hogy a saját apja kitagadta őt a szexualitása miatt. A sötétség, ami továbbra is ott volt, hogy Jason belépett az életébe.

Mióta Louis találkozott Harryvel a folyosón, úgy érezte, a fiú visszahúzta őt a sötétségből. A göndör nem épp volt a legbarátságosabb azok közül, akikkel az első nap találkozott, de Louis még mindig úgy érezte, hogy akkoriban jelent meg a fény az életében. Valahogy tudta, hogy Harry segítségével újra a régi önmaga lehet.

De Louis most látta a fény mögött lévő sötétséget. A fiú erősen próbálkozott, de Louis meg tudta mondani, hogy olyan események állhattak mögötte, mint amiket ő átélt. Harry olyan közel került ahhoz, hogy Jason rákényszerítse dolgokra.

Nem, még csak gondolni sem bírok erre.

- Kop-kop – szólt be az ajtón egy lágy hang.

Louis felemelte a fejét a párnájáról és meglátta Harryt, amint egy ragyogó mosollyal sétál befelé.

- Most már szeretnél valamit a büféből? – kérdezte, miközben folytatta az útját a szobában. Louis nem akarta elmondani a fiúnak, hogy még mindig próbálja rendezni kusza gondolatait a fejében, de a világért sem küldte volna el Harryt a büféhez, így csak a szék felé bökött a fejével, ahova a göndör le is ült.

Louis Harryt nézte, miközben azon tűnődött, hogy miért mosolyog ennyire a másik fiú. Néhány perccel ezelőtt azon gondolkodott, hogy milyen szomorú Harry az utóbbi időkben, és hogy a belsejében lévő fény lassan elhalványul. Most viszont a göndör csak úgy sugárzott, szemei pedig boldogságtól csillogtak.

- Mit mosolyogsz annyira, Göndör? – kérdezte Louis a sajátos becenevével a fiútól, amit azóta nem mondott, hogy bekerült a kórházba. A kérdést hallva Harry még inkább mosolyogni kezdett.

- Miután anya beszélt veled, elmondta nekem is, amit neked – magyarázta.

 A kisebbik oldalra döntötte a fejét, nem értette, hogy ezen miért mosolyog Harry.

- Lou, velünk maradhatsz.

Louis egy ó-t formált az ajkaival és elfordította a tekintetét a fiúról.

Harry összevonta a szemöldökét – Nem… nem akarsz velünk maradni?

Nem mondott semmit.

- Ez az anyukád miatt van?

Louis kissé megrándult, de még mindig hallgatott.

- Tudom, hogy nehéz lehet neked, de most nem tudsz vele maradni. Viszont bármikor meglátogathatjuk őt, és mihelyst jobban lesz, ő is jöhet hozzánk és…

- Harry, hagyd abba – suttogta Louis félbeszakítva a hadaró fiút.

A göndör becsukta a száját és Louisra nézett. A mosolya rég eltűnt.

- Miért akarnátok engem mindazok után, amit okoztam?

- Ó, Lou – fúlt el Harry hangja, és sajátjaiba vette a fiú kezét – Mondtam, hogy semmiről sem te tehetsz. Senki sem hibáztat.

- Mi van… mi van, ha magamat hibáztatom? – kérdezte Louis megtörve.

 - Ne tedd. Az egyetlen személy, aki itt hibás, egy börtöncellába van zárva.

- De magam miatt kerültem bele ebbe a szituációba. Ha nem vagyok olyan hülye és…

Harry mutatóujját a fiú ajkaira simította, hogy elcsendesítse – Nem. Louis, átvert téged. Beteg volt és kihasznált. Nem a te hibád volt.

Louis felemelte a kezét és Harry arcára simította azt – Köszönöm.

Harry elmosolyodott – Sosem kell nekem semmit megköszönnöd.

 Louis érezte, hogy az ő ajkai is mosolyra húzódnak – Nem tudom, hogy éltem volna túl, ha te nem vagy itt.

- Talán találtál volna egy kiutat. Erősebb vagy, mint ahogy azt gondolnád.

Louis megrázta a fejét – Az erőm csak miattad létezik, Harry. Te vagy a fényem.

Harry még szélesebben mosolygott és közben figyelte, hogy lágy lángrózsák terjednek el a fiú arcán.

- Tudni akarsz valamit, Louis?

Egy bólintást kapott válaszul.

- Te pedig az én fényem vagy – figyelte, ahogy zavarodottság ül ki Louis arcára – Mielőtt találkoztam volna veled, menekültem a félelemtől. Megijedtem, hogy az emberek mit gondolnak rólam, féltem közel kerülni másokhoz és féltem a fájdalomtól. De te segítettél nekem Louis és erősebbé tettél.

Louis továbbra is a zöld íriszekbe nézett. A szíve a szokásosnál sokkal gyorsabban vert, de nem pánikroham vagy egy kemény fociedzés miatt. A szavak miatt volt, amit a göndör fiú mondott neki korábban.

Én teszem Harryt erőssé? Hogy lehet, ha nekem ő az egyetlen dolog, ami erőt ad?

- Ez lehetetlen – mondta Louis.

Harry oldalra billentette a fejét – Miért is? Valóban annyira rossz lenne, hogy erősítesz engem?

Louis lágyan kuncogott – Ez rímelt.

Erre a göndör is felnevetett – Hé, mit vársz tőlem, egy dalszerző vagyok.

- Ez igaz, és nagyon jó vagy benne.

- Nagyon szépen köszönöm, Lou. Talán írnom kéne neked egy dalt – kacsintott rá Harry, ezzel egy újabb pirulást idézve elő Louisnak.

- Annyira leköteleznél – felelte és egyik kezét a szívére szorította.

A két fiú még folytatták a nevetést, és egy időre elfelejtették az összes nehéz időszakot, amin átmentek. Végig mosolyogtak; nevettek és egyelőre mindketten úgy érezték, képesek lesznek túljutni ezen. Végtére is, egymást erősítették.

-----------------------------------------

Néhány óra múlva, mikor egy fiatal nővér, Louis gyógyulását felépítő csapatból lépett be a szobába, csak nézni tudta az elé terülő látványt.

Louis összegömbölyödve feküdt Harry karjaiban, arcán egy halvány mosollyal.

Mindketten aludtak.

A nővér csodálkozva rázta a fejét, nem tudta megérteni, hogy a sérült fiú, aki olyan sok szörnyűségen ment keresztül, valaha is ilyen közel tudjon engedni magához bárkit is.

Arról nem beszélve, hogy ugyan abban az ágyban vannak és a fiú karjaiban fekszik.

A nő még sosem ellenőrizte ezelőtt Louist, az egyik kollégája helyett ugrott be, de azt tudta, hogy a fiú nem beszél a nővérekkel, valamint, hogy minden egyes alkalommal összerezzen, ha valaki hozzáér, akár orvos, akár ápoló. Azt is tudta, hogy a fiú gyakran rosszul alszik.

De látva, milyen békésen fekszik a göndör hajú karjaiban, valami megmozdult benne.

Egy hihetetlenül erős kötelék volt köztük.

Lelkitársak.

Több, mint aminek látszik - 27. Fejezet

 

A következő napok ugyan úgy teltek; Louis a kórházi ágyában feküdt, kényelmesen pihenve, Harry pedig el sem moccant mellőle.

A két fiú gyorsan belopta magát az ott dolgozók szívébe, az orvosok és az ápolónők mindig csak bekukkantottak, ellenőrizve őket; valamint meggyőződve arról, hogy Louis-val minden rendben van.

Bár a szabályok tiltották, az orvosok mégis megengedték Harrynek, hogy látogatási időn kívül is együtt lehessen a fiúval. Egy kisebb ágyat is bevittek neki, hogy tudjon hol aludni, de a göndör egyszer sem feküdt benne.

Harry azon kapta magát, hogy nem tud elszakadni Louis érintésétől. Félelmetes védelmi ösztön alakult ki nála, főleg mikor más is odament a fiúhoz, és az egyetlen módja, hogy csökkentse aggodalmát, az volt, ha Louis a karjai közt volt.

Biztonságosabban is érezte magát, hogy Louis-val egy ágyon osztozkodtak. A fiú jelenlétében már nem kísértették álmában a fekete szemek és a fröcsögő vér.

Louis nyugalmat árasztott magából.

Harry csak reménykedett abban, hogy az ő jelenléte a kisebbikre is ilyen jó hatással van.

Louis lassan megnyílt előtte; többet beszélt és nem ugrott meg annyiszor, ha Harry váratlanul hozzáért. Viszont a göndör volt az egyedüli személy, akivel beszélt.

Bár a fiú sokat aludt, gyakran volt, hogy nem volt kipihent; szemei előtt folyamatosan játszódott le a múlt. Harry nem volt biztos benne, hogy a rémálmaiban mindent újraél, mikor négy napig az ágyhoz volt láncolva és a poklok poklát élte meg Jasonnek hála.

Volt egy pont, mikor Louis annyira bepánikolt, hogy ledobta magát az ágyról az édesanyja miatt. Négy napig nem látta őt és fogalma sem volt róla, mit tett vele Jason. Ő volt az első, akit megkerestek, miután Louist biztonságban tudták és Harry sebét összevarrták. Kiderült, hogy Jason kórházba vitte, így oldotta meg, hogy megszakítás nélkül lehessen Louis-val.

Jaynek tudomása sem volt arról, hogy mi történt a fiával.

Először Harry dühös volt, amiért egy anya nem tud a saját fiáról és fájdalmairól. De Jay beteg volt, egy szörnyű betegség utóhatásai miatt szenvedett, amelyet hosszú ideig nem is sejtettek.

Ez tényleg nem az ő hibája, senki sem hibáztathatta mindezért. Valójában, mindeni rosszul érezte magát, hogy milyen állapotban volt az asszony.

Jay tejesen összetört, mikor megtudta, mi történt a fiával. Annyira kikészült, hogy a betegség kezdett egyre jobban elhatalmasodni, ezért az orvosok több gyógyszert adtak neki, ami miatt egész nap csak aludt.

Louis minderről tudott és meglepően jól reagált a hallottakra. Harry nem volt benne biztos, hogy ez azért van, mert sokkos állapotban van, vagy már megtanulta kezelni az anyja betegségét.

Akárhogy is, Harry szíve darabokban volt a fiú miatt.

- Jó reggelt, fiúk – köszöntötte őket Louis reggeli ápolónője, mikor belépett.

- Szia, Lindsey – válaszolta Harry, majd nyújtózkodott egyet és felült az ágyon.

Louis csendben maradt.

- Fáj most valamid, Louis? – kérdezte a nő, miközben az értékeket nézte meg.

Louis nem válaszolt, csak lenézett a kezére.

Harry gyengén Lindseyre mosolygott, majd felemelte kezével Louis állát, hogy a szemébe tudjon nézni – Louis, fáj most valahol?

Egy pár másodperc múlva a fiú megrázta a fejét.

- Nos, – szólt Lindsey – úgy tűnik, minden rendben van. Később visszajövök a reggelitekkel, rendben?

Louis aprót bólintott, még mindig nem mert az ápolója szemébe nézni.

A nő elmosolyodott, otthagyta őket és a további betegeihez ment.

Louis folyamatos csendje kezdte aggasztani Harryt.

Üreg, üveges tekintete sem hagyta nyugodni.

Tudta, hogy csak idő kell, míg Louis újra önmaga nem lesz, és Harry bármennyit hajlandó volt várni rá.

A kékszemű fiú elnyomott egy ásítást, mire Harry elmosolyodott és segített neki elhelyezkedni, amíg kényelmesen nem feküdt az ágyban.

- Nyugodtan aludhatsz, ha szeretnél, Lou – mondta neki és gyengéden eligazította a fiú haját a homlokából. Hamarosan pedig a szeme le is csukódott és mély álomba szenderült.

--------------------------------------------

Harry az ágykeretnek dőlve ült az ágyon, Louis pedig az oldala mellett összegömbölyödve aludt, míg ő az egyik történelem tankönyvét olvasta, mikor Anne halkan belépett a szobába.

Harry, ahogy meglátta az anyját, rámosolygott.

- Hogy van? – kérdezte a nő suttogva.

Harry vállat vont – Ugyan úgy.

Anne bólintott és leült a műanyag székre. Ugyan ő nem tudott végig ott maradni a fiúval, de igyekezett naponta legalább kétszer bemenni hozzájuk. És bár Louis nem szólt hozzá, az asszony tudta, hogy sokat jelent a fiúnak, hogy bemegy hozzá.

Próbálták rávenni, hogy a többi emberrel is beszéljen, ne csak Harryvel, még egy szexuális zaklatásokra szakosodott terapeuta is volt bent nála, ami azt eredményezte, hogy nem hogy az ott dolgozókkal, de egy ideig még Harryvel sem beszélt. Amikor ez megtörtént, Anne tudta, hogy a fia az egyetlen, aki képes Louist megmenteni a kísértő emlékektől és a tragikus múlttól.

Mint anya, aggasztotta a dolog. Harry is rémálmokkal küszködött, mikor segített Louisnak és leemelte a válláról a fájdalmak súlyát, amik ezzel őt kezdték terhelni. Nehéz volt ezt az anyjának elfogadni, különösen azért, mert tudta, hogy ezekkel Harry is küzd.

Nem beszélt róla, de Anne tudta, hogy Harryt is ugyan úgy gyötrik a múlt emlékei.

Viszont most itt volt, olvasva az egyik tankönyvét egy tollal a kezében és a másik fiúra vigyázott.

Az nő sosem volt még ennyire büszke.

Harry annyi mindenen ment keresztül, és most mégis magasra szegett fejjel tartotta magát Louisért.

Leengedte a kezét és finoman végigsimított Louis haján, de tekintetét továbbra sem szakította el a szövegről.

A hatás azonnali volt.

A fiú légzése egy pillanatra kihagyott, majd visszatért a nyugodt alvás mély ritmusához. Teste ismét megnyugodott és a nyöszörgések rögtön abbamaradtak.

Anne szeme elkerekedett az előtte lezajló jelenetet nézve.

Olyan volt, mintha az az egyetlen apró érintés… meggyógyította volna.

A nő szíve majd’ megszakadt, látva, mennyire kötődik egymáshoz a két fiú. Harry minden, látszólag jelentéktelen érintése terápiaként szolgált a sérült fiúnak.

Hogy tudtak ennyi ideig egymás nélkül létezni?

----------------------------------------

Louis körülbelül fél óra múlva kezdett ébredezni, majd észrevette, hogy Anne mellette ül a kis műanyag széken. Körbenézett, mert mielőtt még elaludt volna, tisztán emlékezett, hogy Harry mellette volt, de most sehol sem látta.

Ülő helyzetbe tolta magát és több párnát is a háta mögé gyömöszölt, mielőtt Annere nézett volna.

- Csak elment kinyújtóztatni a lábát, édesem – válaszolt Anne és lassan felállt a székből – Mindjárt visszajön.

Anne néhány lépéssel közelebb ment az ágyhoz, majd a fémrúdra tette a kezét.

- Hogy érzed ma magad?

Anne nem remélte, hogy választ fog kapni, ezért sem volt meglepve, mikor a fiú vállat vont.

- Fáj valamid?

Louis megrázta a fejét.

Anne felsóhajtott, nem tudta, hogy mit mondjon. Boldog volt, hogy Louis legalább a maga módján válaszolt a kérdéseire.

Haladás.

- Hozzak valamit? Nem vagy szomjas?

Louis fejét a vízzel teli kancsóhoz fordította és a mellette lévő sárga műanyag pohárra, ami az éjjeliszekrényen pihent.

Az asszony tudta, hogy mit szeretne, és egy pillanatig reménykedett benne, hogy meg fogja őt kérni a fiú.

Hogy legalább mondjon valamit.

De nem sikerült rávennie. Viszont azt sem akarta, hogy Louis kényelmetlenül érezze magát.

Megadok neki bármit, csak érezze jól magát.

Anne odalépett és egy kis vizet öntött a pohárba, amit átadott Louisnak. A fiú elfogadta, és egy pillanatig a nő szemébe nézett, mielőtt a szájához emelte a poharat és inni kezdett.

- Szeretnéd, hogy bekapcsoljam neked a tévét? – ajánlotta fel Anne, hogy megtörje a csendet, ami a szobában uralkodott.

Louis vállat vont, majd megrázta a fejét.

Anne felsóhajtott, úgy döntött, megragadja az alkalmat és beszél Louis-val néhány olyan dologról, amiről muszáj.

- Édesem, van néhány dolog, amit meg kell beszélnünk, rendben? – mondta egy fokkal komolyabb hangon.

Louis nyelt egyet és vonakodva bólintott.

- Oké – az asszony egy mély levegőt vett – Tudom, hogy a dolgok nem épp a legegyszerűbbek a… szüleiddel.

Louis megrándult.

- Az anyukádnak itt kell még maradnia a kórházban egy ideig, míg jobban nem lesz.

A fiú lenézett és aprót bólintott, próbálta visszanyelni a könnyeit.

- És az apukád…

Újra megrándult.

- Nem igazán volt apukád, ugye?

Louis gúnyosan grimaszolva megrázta a fejét.

Azt az embert nem lehet apának nevezni.

- Azt hiszem, van valami, amit el szeretnék mondani… – kezdett bele Anne – Beszéltem a kórház személyzetével és bár jogilag nem lehetne engedélyezni, hogy bármit aláírjak neked, mégis megkaptam, hogy a gondodat tudjam viselni. Ezt eddig érted?

Louis bizonytalanul Annere nézett. Homlokát összeráncolta, ami miatt a nő tudta, hogy nem teljesen értette meg, amit neki mondott.

- Ez azt jelenti, hogy ha innen kiengednek… szeretném, ha velünk jönnél.

Anne észrevette, hogy Louisban bent rekedt a levegő.

- Természetesen csak akkor, ha te is akarod, csak egy ideig, amíg… teljesen nem épülsz, és nagyon szeretném, ha ez idő alatt velem és Harryvel maradnál.

A fiú szemei hitetlenkedésében tágra nyíltak.

Miután annyi mindenről én tehetek… azt szeretnék, ha velük lennék?

Egy könnycsepp gördült le Louis arcán, elöntötte a kedvesség, amit Anne mutatott iránta, és amit nem hitt el, hogy egyáltalán megérdemel.

Több, mint aminek látszik - 26. Fejezet

Anne hozzá volt szokva a kórházakhoz. Végtére is, önkéntes volt az ápolók és az orvosok mellett, valamint segített a betegek körül.

Már a vakítóan fehér falak sem zavarták a látását.

A fertőtlenítők szaga sem égették az orrát.

Már hozzá volt szokva a körülötte lévő nyüzsgéséhez és az orvosok rohangálásához.

Megtanulta, hogy ne kötődjön érzelmileg a beteg vagy sérült emberekhez, akik a kórházban feküdtek.

De most, Anne minden egyes dolgot utált a kórházban.

Utálta a szagot.

A fehérséget… mindent.

A szívmonitorok folyamatosan sípoló hangját eddig ki tudta zárni, viszont most a fejfájás kerülgette tőle.

Anne felsóhajtott és lenézett a sápadt kórházi ágyra, ahol az ugyan olyan színű fiú feküdt és az oldalára fordulva aludt.

Mit tehetnék?

A nő leült az ágy mellett elhelyezkedő műanyag székre.

Nem tudta, hogy kezelje ezt az egészet; nem tudta, hogy a fiú, aki az ágyon feküdt, valaha lesz-e olyan, mint ezelőtt.

Harrynek nem kellett volna olyasmibe beleütnie az orrát, ami ennyire… szörnyű.

Senkinek sem kellett volna.

Anne ismét felsóhajtott, miközben nézte a fiú mellkasának egyenletes emelkedését és süllyedését.

Tennem kellett volna valamit, bármit.

A fiú lélegzete elakadt egy pillanatra, ezzel megzavarva a szabályos csipogást.

Megint álmodik.

Kinyúlt és puha kezét ráhelyezte az ágyon fekvő törékeny ujjaira. Nem tudta figyelmen kívül hagyni a fiú keze és a fényes fehér kórházi ágynemű színének hasonlóságát.

Ujjait gyengéden megszorította és halkan suttogni kezdett – Minden rendben. Minden rendben lesz.

Miután nyugtató mintákat rajzolt a fiú csuklójának hátsó részére, Anne felemelte az ujjait és óvatosan megpöckölte a kórházi karkötőt a csontos kézfejen.

Annyira sovány.

- Rendben leszel – suttogta újra.

Tovább folytatta szelíd mozdulatait, mígnem érezte, hogy szemhéjai elnehezülnek és lehunyta a szemét.

Épp csak néhány perc telt el, mikor az asszony megrázkódva felébredt. Ösztönösen pillantott az ágyra, meglepődve látta, mikor egy tágra nyílt szempár figyeli őt.

- Felébredtél – mosolyodott el Anne izgatottan – Aggódtam, hogy már sosem kelsz fel.

Miután hiába várt a válaszra, nem kapta meg, az asszony mellkasa elnehezült, látva, hogy a fiú szomorú szemekkel nézett a semmibe.

A tekintete üresnek tűnt.

Egyáltalán nem fókuszált velük.

- Édesem, hallasz engem?

Semmi. Továbbra is a nő mellett bámult el.

- Minden rendben, kicsim, már biztonságban vagy.

Anne szíve megugrott, mikor látta, hogy a szomorú szemek egy pillanatra megvillannak.

A fiú lassan és óvatosan ráfókuszált, és ez volt az a pillanat, mikor a két szempár találkozott egymással.

Anne finoman felemelte az kezét és az ágyra helyezte, néhány centire a falfehér kezektől, amik most görcsösen ökölbe voltak szorítva; olyan keményen szorította össze, hogy az ujjai szinte már áttetszőek voltak.

A nő nem akarta megijeszteni a fiút.

- Csak én vagyok, rendben? – suttogta Anne gyengéden – Senki más nincs itt.

A fiú elkapta a tekintetét az asszonyról és körbenézett a szobában.

- Kórházban vagy – magyarázta, figyelve a reakciókat.

Újra várt valamiféle válaszra, de még mindig nem kapott semmit.

- Emlékszel, hogy mi történt?

A fiú szemei kissé elkerekedtek, mielőtt lehunyta volna azokat; kétségbeesetten próbálta elzavarni a borzasztó emlékeket.

Néhány másodperc múlva kinyitotta a szemeit, és ezúttal valamit hevesen keresni kezdett.

Nem valamit, valakit.

Annenek nem kellett rákérdeznie. Pontosan tudta, kit keresett.

Megmelengette a szívét. Még a történtek után is a barátjáért aggódott.

A nő újra megragadta a fiú kezeit, aki visszafordította a tekintetét.

- Ő rendben van – mondta neki.

Viszont a fiú még mindig bizonytalan volt.

- Harry csak lement a büfébe, hogy vegyen valami ennivalót.

Louis vállai kissé leereszkedtek.

- Elég ideges lesz, ha rájön, hogy nélküle ébredtél föl.

Louis a padlóra vezette a tekintetét, hogy Anne ne tudjon semmilyen érzelmet kiolvasni belőle.

- Azóta itt volt veled, mióta… – habozott – mióta bekerültél.

Szemeit továbbra sem emelte föl.

- Muszáj volt rávennem, hogy menjen és vegyen magának enni valamit. Kezdtem azt hinni, hogy odaragadt a székbe.

Anne abban reménykedett, hogy az enyhe humora képes lesz kicsit felvidítani a fiút.

De még mindig szomorú volt.

Teljesen elpusztultnak tűnt és… összetörtnek.

- Louis… – kezdte és állánál fogva óvatosan felemelte a fejét – Semmi olyan nem történt, ami a te hibád lenne.

Az asszony szíve megszakadt, mikor egy magányos könnycsepp gurult le a fiú arcán. Hüvelykujjával odanyúlt és egy megnyugtató mosoly kíséretében letörölte azt.

- Nem csináltál semmi rosszat.

Annenek eszébe jutott, mennyire megijedt Naill telefonhívásától. A fiú szinte sírva hívta fel, mondván, hogy Harry veszélyben van. Ez a néhány szó majdhogynem megállította a szívét. A nő őrült módjára kereste a kocsi kulcsot, miközben Niall elmesélt neki mindent.

Elmesélte Louis beteg édesanyját is.

Elmondta neki, hogy emiatt nem tud gondoskodni a tini fiáról.

Aztán beszélt Jasonről is; a félelem, ami Harry szemeiben keletkezett e név hallatán.

Amint Niall elmondott mindent a férfiról, Anne megparancsolta a fiúnak, hogy azonnal hívja a rendőrséget és maradjon a kocsiban, míg azok meg nem érkeznek.

Mikor már a nő is úton volt, Niall visszahívta, hogy a fiúk biztonságban vannak, de nincsenek jól. A rendőrök már csak arra érkeztek meg, hogy Jason a pisztolyt Louis fejéhez tartja és készül elsütni.

Anne szíve fájdalmasan szorult össze, mikor Niall arról tájékoztatta, hogy Harry a szoba közepén ül összeszorított szemekkel.

Az ő kicsikéje azt hitte, Louist érte a lövés és a szőke fiú szerint sokáig eltarthat, mire Harry képes lesz kinyitni a szemét.

Amikor a kórházba értek, Louist azonnal a sürgősségire tolták. Ki volt száradva valamint alultáplált, a szervezetében pedig kábítószer volt. A válla is sokkal rosszabb állapotba került, az orvosok meg is lepődtek rajta, hogy képes volt kezelni azt a szintű fájdalmat.

Harryt is a sürgősségire vitték, mivel a nyakán lévő vágást össze kellett varrni. Szerencséje volt, a kerámia darab csak kis mértékben érte a főartériát.

Anne meg tudta oldani, hogy Harry és Louis kapcsolatban tudjon lépni egymással.

Annyira erős volt köztük a kapocs.

Harry, a héten, amit Louisnak még bent kellett töltenie, nem mozdult el mellőle; kivéve, mikor elment ennivalóért, megfürdött és átöltözött.

Mikor az alacsonyabb fiú újraálmodta az egészet, a göndör egy egyszerű érintéssel megnyugtatta őt.

Anne a fiúra mosolygott, aki ellopta a fia szívét. Hagyta neki, hogy lehunyja a szemét és mostanra már mély álomba szenderült.

A nő végigsimított Louis haján.

- Sosem fogom többet engedni, hogy szem elől tévesszelek.

………………………………………….

Anne csendben ült a kórházi szobában, mikor megérezte egy másik ember jelenlétét. Az ajtó felé fordult és elmosolyodott.

- Szia, kincsem – üdvözölte – Találtál valami finomat?

Harry bólintott és az ágyhoz sétált. Louisra nézett, de bent rekedt a levegője, mikor meglátta a kék íriszeket.

- Louis!

Az említett próbált odafordulni, hogy Harryre nézhessen, de a fiú gyorsabb volt és a látómezejébe lépett, hogy kényelmesen láthassa.

- Louis, – mondta újra a göndör – Jól vagy?

Természetesen nincs jól, hogy lehet ilyen hülye kérdést feltenni?!

Harry átkozta magát és megpróbált másképp megközelíteni.

- Már itt vagyok. Nem kell többé egyedül lenned.

Kezét Louis ép vállára helyezte, de gyorsan elhúzta onnan, mikor a fiú megrándult.

Harry érezte, hogy megsemmisül.

- Legyél óvatos, mikor megérinted őt, egy kicsit zavarodott – magyarázta Anne – Lehet, hogy engedélyt kérne kérned tőle.

Harry szomorúan bólintott és figyelmét újra a fiúnak szentelte.

- Most már minden rendben, Lou – sírt halkan – Többé nem kell félned.

Végül Louis rávette magát és felnézett a smaragdzöld szemekbe.

Az üresség, amit Harry látott bennük, megrázta a fiút, de egy kis mosolyt kényszerített az arcára.

Louis végignézett Harryn és megborzongott, mikor meglátta a fiú nyakán lévő kötést.

A göndör felemelte a kezét, mivel azonnal tudta, hogy mi jár Louis fejében.

- Ez nem a te hibád, Lou – mondta a kötésre mutatva – Nem te okoztad, semmit sem te okoztál.

Louis szégyellte magát, nem hitt abban, amit Harry mondott. Alsó ajka kissé megremegett, és a göndör meg tudta mondani ennyiből, hogy vívódik magában.

- Hé, anya, tudnál nekünk adni pár percet?

Anne habozott, mielőtt felállt volna a székből – Úgyis haza kell mennem zuhanyozni.

Felállt, de mielőtt az ajtóhoz sétált volna, Harry egy szoros ölelésbe húzta.

- Köszönöm – suttogta.

- Vigyázz rá – válaszolta a nő – Ha kell valami, hívj. Szólok az ápolóknak, hogy maradjanak a közeletekben.

Harry bólintott és egy utolsó pillantást vetett az anyjára, figyelve, ahogy kisétál a szobából. Ezután visszafordult Louishoz, akinek ajka még mindig remegett.

- S-sajnálom – ez volt a legfájdalmasabb hang, amit Harry valaha hallott.

- Ó, Lou – sírta. Meglepődött, hogy a fiú megszólalt, de azon nem, amit mondott – Ez nem a te hibád.

A göndör közelebb lépett és óvatosan a fiú arcához nyúlt.

Louis össze volt törve.

Könnyek áztatták az arcát, testét pedig állandó, nehéz zokogás rázta.

Harry addig hajolt le, míg Louis arcát a mellkasába temette. Egészen közel húzta magához a fiút, de nagyon ügyelt rá, hogy további felesleges fájdalmat ne okozzon ezzel neki.

Óvatosan végigfuttatta ujjait a kócos hajon, ajkait pedig a fiú feje tetejéhez nyomta.

- Most már rendben vagy, bébi. Jól vagy.

Ujjaival lágyan masszírozta Louis fejét, mígnem a másik elkezdett megnyugodni.

- Lou, odabújhatok melléd?

Egy perc is eltelhetett, míg Louis annyira összeszedte magát, hogy válaszolni tudjon. Könnyáztatta pillái alól felnézett Harryre, majd bólintott.

Harry finoman lefektette Louis fejét a párnára és átment az ágy másik oldalára. Nem akart beleakadni a szívmonitor zsinórjaiba, ezért lassan csúszott fölfelé az ágyon.

Amikor Louis megérezte, hogy hátulról valaki közeledik hozzá, elméjét újra elöntötte a pánik és az egész teste megfeszült.

Harry megakadt a mozdulataiban.

- Louis, bébi – mondta, miközben leszállt mögüle és elé sétált – Csak én vagyok, Harry.

Louis félve bólintott, majd kinyitotta a szemét.

- N-nekem… – dadogott – M-muszáj látnom, h-hogy t-te vagy az.

Harry szíve meghasadt a szavak mögött bujkáló rettegést hallva.

- Természetesen, Lou – válaszolta halkan – Képes vagy kicsit arrébb húzni a párnát, hogy ide tudjak bújni hozzád?

A fiú bólintott és arrébb húzza a párnát, ami közte és a göndör hajú között volt.

Harry szívét melegség járta át, látva, hogy Louis bízik benne, miközben finoman leeresztette az ágy oldalán fekvő sínt és becsúszott a fiú mellé, hogy ne okozzon neki felesleges pánikot.

Amint elhelyezkedett szorosan mellette, átkarolta Louis derekát és még közelebb húzta magához.

- Tartalak, Louis – búgta – És sosem foglak elengedni.

Szembe fordult a fiúval, szinte csak egy centiméter választotta el az orrukat, majd Harry gyengéden Louis felé hajolt és egy gyengéd csókot lehelt a homlokára.

Az újfajta érintéstől a kisebbik fiú szapora légzése másodpercek alatt lelassult és zokogása is csillapodott. Harry még odébb hajolt, mígnem összeért az orruk, majd egymásnak simította őket.

A fiú lehunyta a szemét.

Ezúttal Harry előtt nem jelent meg a szörnyeteg.

Nem látta maga előtt a fekete tekintetet.

Nem érezte az arcán a vér fröcskölését.

Nem hallotta a sikolyokat.

Vagy a zokogásokat.

Egyszerűen csak Louist érezte.

A tiszta és gyönyörű Louist.

- Sosem foglak elengedni.