19. fejezet

Hiii:))

Nagyon szeretném megköszönni a rengeteg oldalmegjelenítést(te jó ég, már több, mint 12100x tekintettetek be szerény kis fordításomba), és persze a plusz 2 feliratkozót is. Köszönöm szépen mégegyszer, imádlak titeket.:"))

Ahogy mondani szokás, minden rosszban van van valami jó. Na ez esetben fordítva van, bár péntek van, ami egyenlő az AYW következő részével, de sajnos A TÖRTÉNET INNEN 180 FOKOS FORDULATOT VESZ!

Előre is leszögezem, hogy SAJNÁLOM, ha ez és az az utáni részek felkavarnak, megráznak majd jópárótokat. Nem én vagyok az író, csupán fordítom, de azt leszögezem, hogy attól hogy ilyen részek vannak benne, egyáltalán nem bántam meg egy percre sem ennek a csodás történetnek a lefordítását.

Bocsánat a szócséplésért, csak ennyit szerettem volna elmondani,remélem azért tetszik valamennyire a történet, mert nekem nagyon a szívembe lopta magát.<3

Jó hétvégét és olvasást a részhez, pussz.

            Judit.xx    

19. fejezet

        

Négy nappal azután, hogy magamon éreztem a nemesek haraggal teli pillantásait a bálon, Louis már király volt. Minden nap, míg ő az irodában dolgozott, oda mentem és leültem mellé. A nap nagy részében egyedül voltunk, bár néha látogatója érkezett. Általában tisztek jöttek az angol haditengerészettől. A téma az irodában mindig Írország volt, szinte minden vitában benne szerepelt az ország az ott zajló felkelések miatt.

Most, a negyedik napon egy nemes lépett be, idősebb férfi volt, arca ráncos, haja foltokban őszült. Egy kicsit ismerős volt, de nem tudtam, honnan. A férfi besétált, majd mikor észrevette jelenlétemet, dühös és nyers pillantásokat küldött.

„Felkérem felségedet, hogy személyesen tudjunk beszélni.” A férfi dühös hangon beszélt.

„Parancsoljon, Lord Cowell.” Válaszolt Louis unott hangon, miközben a papírjait nézegette az asztalán.

„Azt hiszem, még egy valaki jelen van, uram.” Lord Cowell gyakorlatilag rám mordult, mire összerezzentem tőle.

Louis felnézett, miután a férfi szinte felnyársalt a tekintetével. Éreztem a feszültséget, míg Louis tekintete köztem és e között az ember közt cikázott újra és újra.

„Harry csak a játszótársam. Mindig velem van.” Jelentette ki Louis, zavaros volt, nem értette a másik fél idegessége okát.

„Már megbocsásson, felség, de ön tizennyolc éves. Nem gondolja, hogy egy játszótárs tartása gyerekes dolog?” Csattant Lord Cowell Louisra.

Ellentétben azzal, mikor Louisnak az anyja vagy az apja hozta fel ezt a témát, fel volt háborodva, most viszont meghökkentették Lord Cowell szavai.

Louis tátogott, fogalma sem volt arról, hogy mit mondjon.

„A családja több generáció óta ül ezen a trónon, mint bárki más. Utálnám, ha azért tenne tönkre mindent, mert nem tudna megszabadulni egy gyerekkori játékától.”

Erre már Louis is reagált. Felállt a helyéről íróasztala mögül, így már szemmagasságba került Lord Cowellel.

„Ez most fenyegetés volt?” Vágott vissza Louis dühösen, fojtott hangon.

„Ez egy figyelmeztetés volt. Önök ketten szép kis felhajtást csináltak a vendégek előtt a koronázási ünnepségen. Azóta mindenki erről beszél.” Kezdett magyarázni Lord Cowell, de Louis közbevágott.

„Pletyka!”

„Inkább igazság. Lefeküdt ezzel vagy sem a koronázás napján?! Minden vendég látta a bizonyítékot! Amiatt, amit tett, egész Angliát kínos helyzetbe hozta Európa szerte. Biztosak vagyunk abban, hogy más országok meg fognak minket támadni, amint rájönnek, hogy a férfiakhoz vonzódik! Élen az ír felkeléssel! Spanyolország is támadni fog, minden nap, hogy átvegyék az irányítást!” Kiabált Lord Cowell, kezét végezetül Louis asztalára csapta.

Louis egy pár pillanatig nem szólalt meg. Csak leült helyére, és onnan nézett fel Lord Cowellre nyugodt tekintettel, egész lénye higgadtságot sugárzott. Összekulcsolta kezeit az asztalon, pont a férfi előtt, és egy mély lélegzetet vett.

„Anglia világhatalommal rendelkezik, Lord Cowell. Rendelkezünk a szükséges erőforrásokkal és emberi erővel, hogy elpusztítsuk egész Spanyolországot.”

„Mit gondol, hány ember szolgálna egy olyan királyt, aki a saját neméhez vonzódik?” Mondta kételyét Lord Cowell.

„Elég, Simon. Én sem sértegetem a saját irodájában!” Louis sikoltva pattant fel újra székéből.

Senki sem kérdőjelezte meg Louis férfiasságát.

„Én csak úgy gondolom, tudnia kell, milyen beszédtémák lengik Önt körbe.” Mondta Simon Cowell, most hirtelen nyugodt volt.

„Azt hiszem, mennie kellene.”

„Én csak figyelmeztetem, ifjú király. Lehet, hogy sikerült eddig megúszni, megtartva a játékait, míg trónörökös, de a világ figyel. Azt akarják, hogy elbukjon, Louis.”

Meg sem várva a választ, Simon megfordult, és kiment a szobából. Louis lassan leült a székébe, majd rám pillantott. Mikor tekintetünk találkozott, hirtelen fordította el a fejét, majd másfele nézett.

A rémület felemésztett. Megismerkedtem a Cowell névvel. A férfi a királyi tanácsos asztalánál ült. A király asztalánál csak a legmegbízhatóbb emberek ülhettek. És mivel Louis apja jól ismerte mindegyiküket, és bízott bennük, ezért Louis is hasonlóan bizalmat érzett a férfi iránt.

A nap hátralévő részében hozzám se szólt. A vacsoránál mellette ültem, a földön, mint mindig, miközben a Simon Cowellel való beszélgetésben voltam elmerülve. Egészen addig, míg Louisval vissza nem vonultunk azon az éjszakán a hálószobájába. Amint beléptünk a helyiségbe, egyből felém fordult.

„Harry, már felnőttünk, nem vagyunk gyerekek.” Mondta nekem, mire azonnal tudtam, mi következik.

Kinyújtottam karom, kétségbeesetten remélve, hogy érintésemmel valahogy meg tudom győzni, hogy ne tegye ezt.

„Mindketten tudtuk, hogy eljön ez a nap.” Mondta elhúzódva érintésem elől.

Bátran az arcába néztem, de ő csak lehajtotta fejét. Kínosan helyezgette át testsúlyát egyik lábáról a másikra, mikor nem válaszoltam.

„Visszavitettem a holmijaidat a régi hálószobádba, ahol mostantól véglegesen leszel.” Hallottam hangját megakadni mondata közepén.

„De… de mit fogok csinálni?” Tettem föl azt a kérdésemet, amitől annyira rettegtem.

„Meg fogok próbálni munkát találni számodra a palotában. Majd valaki értesíteni fog, ha már jutottam valamire.” Nem neki kellene szállítgatni a sorsom.

Ekkor volt az, mikor könnyeim végigfolytak arcomon. Éreztem, ahogy ömleni kezdtek, akár egy vízesés. Úgy viselkedett, mintha nem is ismernénk egymást. Mintha nem ő lett volna életem szerelme és életem nem omladozott volna körülöttem. Úgy éreztem, szívem versenyt fut, kemény csapásait az egész testemben éreztem. A szúró fájdalom miatt ki akartam hányni az egész vacsorámat.

„Lou-Louis… kér-kérlek ne.” Hallattam egy hangot, amit alig tudtam elhinni, hogy az én ajkaim hagyták el.

Nem tudtam kezelni a helyzetet. Ő volt a mindenem, és még csak rám sem nézett, miközben eldobott engem. Megszabadult tőlem. Az ország nem akart minket együtt látni.

Eljött a napja, hogy válasszon köztem és a trón között. A nyilvánvalóra esett a választása. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy nem láncoltak oda egy kurtizán ágyhoz.

„Ennek így kell lennie, szerelmem.” Beszélt reszketeg, elcsukló hangon.

A harag pillanatok alatt járta át a testem. Hogy merészel használni ilyen intim nevet, miközben tönkretesz engem?  Előre léptem egyet, és ellöktem, mit sem törődve azzal, hogy ő egy angol király, nem törődve azzal, hogy én csak egy rabszolga voltam, és főleg azzal nem törődve, hogy annyira váratlanul érte cselekedetem, hogy azonnal elesett. Minden, amivel törődtem, a tény volt, miszerint összetörte a szívemet, és csak azt akartam, hogy hagyja abba.

„Nem!!! Ne hívj így! Ne tégy úgy, mintha valóban törődnél velem! Soha nem érdekeltelek! Csak a játszótársad voltam! A szex rabszolgád! Szeretlek, Louis!!! Szeretlek a lelkem minden részével együtt! Csak azért keltem minden reggel mosolyogva, mert bennem élt a tudat, hogy mellettem vagy! Életem minden percében arra törekedtem, hogy boldog legyél! Próbáltam azt tenni, amit csak akartál! Arra törekedtem, hogy viszont szeress! De nem sikerült, és soha nem is fog!!! Tehát ne tégy úgy, mintha szeretnél! Már így is megöltél engem, Louis… ne forgasd még jobban bennem a tőrt.” Vettem egy mély lélegzetet, miután végeztem.

Nem nézett rám egyszer sem. Nem tett semmit, hogy leszálljon a földre. Néztem, ahogy térdét mellkasához húzza és rázkódik, mint akit épp most csapott meg egy hirtelen jött fagyos széllökés.

„Én törődök veled.” Ha nem figyeltem volna jól oda, nem hallottam volna a remegő szavakat.

„Nem hiszek neked.” Hörögtem, végül lenyeltem a torkomban lévő gombócot.

Felkapta a fejét, mire láttam tiszta, kék íriszeiben a visszafojtott könnyeket. Úgy nézett ki, mintha kicsit dühös lett volna magára. 

„Mit akarsz, mit tegyek?! Hallottad Simont az irodámban! Nem hagyhatom, hogy többé játszótárs legyél! Én vagyok a király. Meg kell házasodnom. Gyereket várnak tőlem. Kell egy örökös. Én mindig törődtem veled, Hazza. Abba kell… abba kell hagynunk ezt.” Az arca ellágyult, miközben beszélt.

Felállt a padlóról és elindult felém, de ellöktem magamtól.

„Nem. Nem kell a vigasztalásod.” Megpróbáltam dühösnek hallatszódni, de hangom csúfos kudarcot vallott.

Megfordultam, majd kifelé indultam a szobából, egyre jobban távolodtam tőle. Abban a rövid sétában, míg az ajtóig nem értem, kétségbeesetten reméltem, hogy mégis megállít. Karjai közé von, és addig nem enged el, mígnem fölhagyok annak küzdésével. Aztán azt mondaná, ő is szeret engem. Hogy a gondolat, hogy elveszítsen engem, már túl sok neki, hogy kezelni tudja.

Mégsem tette. Hagyott kisétálni. Nézte, ahogy kilépek az ajtón, és nem tett semmit az ügyben, hogy megállítson. Még egy ’Ne, Hazza, állj’ vagy ’nagyon is érdekelsz, ne legyen így vége a dolgoknak’ sem hangzott el. Csak hagyott menni, mint bármelyik szolgáját, aki elhagyta a szobáját. Mintha én is csak egy szolga lennék. Mint a többit, mindegyiket megvetette.

Visszasétáltam a régi szobámba, ledobtam magam az ágyra, majd összeroskadtam. Könnyeim csorogtak végig az arcomon, zokogás rázta testemet. Nem tudtam megállítani azt a fajta fájdalmat, ami tudatosan vette át az uralmat az elmém fölött. Ez a szívfájdalom rosszabb volt, mint bármi, amit eddig valaha tapasztaltam. A korbács okozta mély sebek ehhez képest semmik voltak.

Minden szép emlék az elmúlt nyolc évből hirtelen villogni kezdett a szemem előtt, amitől csak még jobban elkapott a zokogás. Vége volt. Mindennek. Soha többé nem érezhetem újra Louis érintését. Soha többé nem érezhetem csókjait, amik levegőmet vették el. Sosem fogom újra átérezni azt a forróságot, amit csak ő tudott előidézni testemben. Sosem leszek újra egész, Louis nélkül nem.

Éreztem, amint vacsorám kezd feljönni a mellkasomban. A sarokban lévő éjjeli edényhez rohantam, és bele ürítettem ki gyomrom tartalmát. Minden az edényben kötött ki, míg már csak hullámokban öklendeztem, de semmit sem tudtam kiadni. A torkom égett, szememből még mindig megállás nélkül folytak a könnyeim.

Összegömbölyödtem az edény mellett, a hideg kövön, nem volt energiám, hogy visszagyalogoljak az ágyamba. Az álmosság gyorsabban megelőzött, amitől testem ellazult. Utolsó gondolatomat Istenhez intéztem elalvás előtt.

„Kérlek, Uram, ha igazán szeretsz, hagyj meghalni ma este."

18. fejezet

Hellóó! 

Hála jó égnek vége a sulinak(ha csak egy kis időre is), és végre ki tudjuk pihenni ezt a borzalmat, amit mások iskolának csúfolnak.xdd Bár jó lenne, ha pár nappal több lenne a hétvége.

Na jó, félretéve mindezt, NAGYON SZÉPEN KÖSZÖNÖM a 31 FELIRATKOZÓT, és a KOMMENTEKET!!! Hálás vagyok értük, és értetek is, hogy ennyien szeretitek azt, amit csinálok.:"33

Ebben a részben még sajnos nem kaptok válaszokat a kérdéseitekre, de annyit elárulok, hogy erősen +18as jelenet van benne!! Szóval csak óvatosan.;P

Na további szép napot, csóközön mindenkinek,

Judit.xx

18. fejezet

Könnyek szöktek a szemébe, ám egyet sem engedett szabadjára. Lehunyta azokat, óceánkék íriszeit ezzel elfedve, ajkait idő közben egy vonallá préselte. Úgy éreztem, minden érzelem, amit látok, csókban egyesülne. Nincstelen és kétségbeesett volt.

Kezei csésze alakot formáztak arcom körül, ahogy egyre vadabbul csókolt. Nyelve a számba siklott és hagytam, hogy a domináns énje átvegye felettem az uralmat. Egy időben volt gyenge, mégis durva minden mozdulata.

Túl hamar kopogtattak az ajtón, elválasztva minket egymástól.

„Készen vannak, Felséged.” Egy hang szólt nekünk, ezt hallva Louis elengedte arcomat, majd hagyta kezeit oldalai mellé esni.

„Itt az idő.” Suttogta Louis.

Minden könnyét, ami szemében telt meg, gonddal és bizonytalansággal együtt egy szempillantás alatt eltüntetett. Minden, amit most láttatni mert, az én túl magabiztos és izgatott hercegem volt. Elmosolyodtam, mikor rájöttem, én is ugyan ezt tettem. Látva engem minden gondja eltűnt, megnyugtattam az idegeit.

Louis magához húzott, hogy még utoljára pillangó puszikkal hintse be ajkaimat, mielőtt az ajtóhoz vezetett volna. Egy őr állt néhány méterre tőlünk, kezében egy párna volt Louis koronájával együtt. Elengedte a kezemet, odament, majd óvatosan megragadta a koronát és a fejére helyezte. Csak néhány alkalommal láttam a koronát, Louis nem sokszor hordta a ’fejdíszt’, ahogy ő szerette azokat hívni.

További két őr vezetett minket a trónteremhez, ahol már mindenki várt. Louis lehajolt és megragadta a kezem, miközben a nagy ajtó kitárult. Minden vendég állt, miközben Louisval végig sétáltunk a középső folyosón, egészen a pápához, aki a királyi trón előtt állt. A királynő már a sajátjában ült, és örömmel nézte végig, ahogy Louis és én odamentünk hozzá.

Egy pillanatra olyan érzésem támadt, mintha én mennék hozzá Louishoz. Erre a gondolatra szívem nagyot dobbant, és nem tudtam rávenni magam, hogy ne ezt képzeljem magam elé. Ragyogó mosoly izzott arcomon, miközben büszkén kapaszkodtam Louis erős kezébe.

De álomképem összeomlott, amint a folyosó végére értünk, mivel Louis elengedte kezemet, és fellépett a talapzatra. A herceg helyére ült, míg én a párnára, ami közvetlen mellette volt elhelyezve a földre. Normál esetben, ha a feleségének kellett volna leülnie, széket hozattak volna neki, de én csak egy játszótárs vagyok, közel sem olyan jelentős, mint a felesége.

A pápa eközben mély, dörgő hangján kezdett beszélni, biztosítva, hogy az egész terem hallja dicséretét. Feszülten figyeltem minden imáit, még azokat is, amiket bevonulásunk alatt mondott. Aztán végre eljött az ideje a tényleges koronázási szertartásnak.

Louis felállt a trónjáról. Addig, amíg vállára terítették a királyi köpenyt, én is letérdeltem mellé.

„Imádkozom Istenhez, hogy óvjon téged és országodat mindenfajta bajtól, ami egyáltalán megtörténhet.” A pápa bár hangosan beszélt, hogy mindenki hallja, de csak végig Louis szemébe nézett.

Következőnek a Bibliát Louis felé nyújtotta, aki bal kezét ráhelyezte, míg a jobb karját a levegőbe emelte. A pápa egy bólintással válaszolt tettére, majd Louis tökéletesen elkezdte szavalni a koronázási esküt.

A mosoly odafagyott az arcomra, mikor a pápa becsukta a Bibliát és intett Louisnak, hogy foglalja el a helyét a királyi trónon. Én maradtam a helyemen, mivel engem nem koronáztak meg.

Louis leült a színarany székre, és ez volt az a pillanat, mikor elkaptam a tekintetét. A pápa szent olajjal megkente Louist, majd átadta neki a keresztség jogarát a bal kezébe. Megfogta, majd hallgatta, ahogy a pápa elszaval egy kis imát.

Ekkor két segéd a pápához lépett. Az egyik egy üres párnát tartott, amit rögtön felismertem, hisz korábban azon volt Louis koronája, míg a másik ember Anglia koronáját őrizte kezei közt.

„Isten erejével felruházott engem, hogy a Szent Római Katolikus Egyház nevében leemeljem ezt a koronát királyi fejedről,” ahogy a pápa megszólalt, fölemelte Louis eddig viselt koronáját, majd óvatosan az üres párnára helyezte azt, „és kicseréljem Anglia királyi koronájára, a koronát, amit apád és elődei is viseltek. Megkoronázlak, Louis Tomlinson, Anglia királya! Mindenki álljon fel az új király tiszteletére!”

Éljenzés tört ki a teremben, mikor Louis felállt a trónról, és lesétált velem együtt a talapzatról. Szabad kezével habozás nélkül ragadta meg az enyémet, és végigsétáltunk a nekünk szánt útvonalon, miközben egy örömteljes mondat visszhangzott végig a termen: „Isten óvja a királyt!”

Louis szavai a közemberek hangzavarától elmosódott. Engedelmesen mellé álltam, miközben tekintetével végigpásztázta a termet, mintha csak egész Angliát mérte volna végig. Az emberek énekeltek és éljeneztek neki, ezzel kimutatva, elfogadták az új királyt. Ahogy néztem, Louis arcáról még akkor sem fagyott le a mosoly, mikor gyakorlott könnyedséggel elmondta a beszédét.

Egy utolsó integetés és ismét távol voltunk, ezúttal utunk Louis hálójában végződött. Gemma épp’ ágyazott, mikor beléptünk. Azonban rögtön megrémült, amint meglátta Louist. Így ránéztem, aki tényleg eléggé dühösnek tűnt.

„Miért nem csináltad ezt korábban?” Kiabált rá a lányra, aki összerezzent a durva hangok miatt.

„Sajnálom, Herce…sajnálom, Felségem! Felség, a mai nap eseményei miatt a bejárónők elmaradtak.” Beszélt a lány zavarosan, miközben a félelem rázta át minden egyes porcikáját.

Louis dühöngött. Mindig is sokkolt a tudat, hogy milyen gyorsan és drasztikusan változtak az érzelmei. Előre lépett, és felemelte a kezét, és már lendítette is azt egy pofonért, de még időben meg tudtam ragadni a derekánál, mielőtt elég közel került volna a lányhoz.

Louis azonnal rám kapta tekintetét, mire azonnal elengedtem, hirtelen olyan érzésem támadt, hogy egy szörnyű ötlet volt beavatkozni a dolgába. Legnagyobb meglepetésemre azonban Louis leengedte a kezét, és visszaindult hozzám, megragadva engem.

„Tűnés, szobalány.”

Láttam Gemma arcán egy hálás mosolyt, mielőtt még kirohant volna az ajtón. Louis nem vesztegette az időt, még azelőtt lehajolt egy csókra, hogy a lány kisietett volna. Nyilván nem érdekelte eléggé a szobalány hibája ahhoz, hogy teljesen tönkretegye a napját.

Tényleg semmire sem pazarolta az idejét, ruháinkat szinte tépte rólunk. Épp a nadrágból és a cipőkből léptem ki, mikor fölfedte növekvő hímtagját. Kilépett ruháiból, mindent levetett, egyedül a korona maradt a fején. Gyengéden leemelte, ügyelve rá, majd lassan a komód tetejére helyezte.

Amikor visszajött hozzám, egyszerűen felkapott, majd az ágyhoz cipelt, majd velem együtt lehanyatlott rá. Ajkaink abban a pillanatban kapcsolódtak egymáshoz, hogy az ágyra érkeztünk. Teljes testsúlyával nekem feszült, ami miatt férfiasságunk összedörzsölődött.

Hangosan nyögtem fel tettére, amire ágyékát az enyémnek nyomta, hogy újra megismételhesse az előbbi mozdulatát.

„Hazza,” Nyögte, tovább fokozva a nyomást.

Ezután elhúzódott tőlem, egy hirtelen mozdulattal, majd megparancsolta, hogy álljak négykézláb. Úgy tettem, ahogy mondta, ezután éreztem mögém térdelni.

Minden figyelmeztetés nélkül hatolt belém. Szorosan megragadtam a takarót és beharaptam az ajkam, nehogy felsikoltsak a fájdalomtól. Egyáltalán nem finomkodott ma, túl izgatott volt.

Egy kicsit megmozgatta a csípőjét, amitől bennem lévő erekciója elmozdult. E mozdulat során sikerült érintenie az érzékeny pontomat, és egy élvezetes morgást hallatnia. Hallottam kuncogni, mielőtt kihúzódott és teljes erejével be nem hatolt volna.

„Louis!” Nyögtem az egyébként csendes szobában.

Elkezdett kijjebb húzódni, majd úja belém vágódott, eltalálva ezzel minden alkalommal a bizonyos gyenge pontomat. Nem tudtam rávenni magam, hogy egyáltalán érdekeljen az, hogy holnap ülni sem fogok tudni, az egyetlen dolog, ami akkor érdekelt, az a csodás érzés volt, amit Louis nyújtott, ahogy teljesen kitöltve pumpált.

Elkezdtem lökései elé menni, nagyon közel voltam már. Éreztem az ismerős érzést a gyomromban. Készen álltam, hogy elélvezzek, de épp mikor átlökött volna a kiskapun, Louis teljesen kihúzódott belőlem, és hátrálni kezdett.

Nyöszörögtem, fenekemet ösztönösen felé kezdtem tolni. Kuncogni kezdett, majd óvatosan rácsapott egyet.

„Fejezz be engem, Hazza.” Parancsolja vigyorogva.

Végig morogtam, míg hozzá fordultam. Louis lefeküdt, feltámaszkodva a könyökére, és figyelte minden mozdulatomat. Miközben elhelyezkedtem lábai közt, szétterpesztette azokat, több hozzáférést biztosítva nekem.

Utáltam ezt. Utálta minden porcikám. És ezt nagyon jól tudta. Hergelt engem. Ha most valamivel jobban fájna kőkemény tagom, nem lennék képes megtenni.

Lehajoltam, merevedése csak néhány centiméterre volt ajkaimtól. Ujjaimmal finoman körülfontam a tövénél, és becsuktam a szemem. Mindig is úgy gondoltam, ha lehunyom azokat, közel sem annyira rossz.

„Ne kötekedj, szerelmem.” Beszélt Louis nyugodt hangon. Fordított helyzetben én már nem tudtam volna türtőztetni magam.

Még egyszer utoljára nagyot nyeltem, mielőtt kinyitottam volna számat és becsúsztattam volna lüktető péniszét. Hallottam, ahogy nyög egyet, és éreztem, ahogy csípőjét egy kicsit előre löki. Egy kicsit fuldokoltam, de szerencsére nem emelkedett többet a csípője.

Csípőjét jobbra lendítette, amennyire csak bírta, ezzel nyelvem egy kört írt le a férfiasságán, ezután kezdett lassan kijjebb húzódni, mire rögtön nyeltem egyet. Egyre többet nyögött és folytatta lökéseit, amint elkezdtem elhúzódni a fejemmel, megpróbálva kiengedni őt a számból. Rájöttem, hogy nem csinálom elég gyorsan rajta, így elkezdtem szopni, majd ellazítottam az állkapcsomat és addig engedtem magamba, ameddig csak bírtam.

Éreztem nyálamat a szám sarkából lecsurogni, amit kétségbeesetten szerettem volna letörölni, de tudtam, addig nem tehettem meg, míg be nem fejeztem a feladatom.

„Oh, Hazza!” Sikoltott fel Louis, mikor dörmögni kezdtem.

Mikor pénisze remegni kezdett a számban, már tudtam, hogy el fog élvezni. Lenyeltem minden egyes cseppjét, amit mindig meg is tettem ilyenkor, majd kiengedtem ajkaim közül mostanra már elernyedt hímtagját.

A fájdalom saját ágyékomban egyre csak nőtt, mikor ránéztem. Louisnak az extázis során még mindig hátra volt vetve a feje, amit nem is csodáltam, hisz’ nagy orgazmusban volt része, ezt verejtékben úszó teste is bizonyította. Szerettem volna megérinteni magam.

Mikor felült, csak rám mosolyodott, még mielőtt felállt volna.

„Rendben, menjünk fel a lakomára.” Mondta élénken.

Felnéztem rá, reméltem, legalább a kiskutya ábrázatom meghatja. Még csak tudomásul sem vett, csak ellépett mellettem, hogy rendbe szedje magát. Néztem, ahogy teljesen felöltözik, közben remélve, várva, mikor kezd el nevetni, majd segíteni rajtam.

„Már várnak rám,” Louis elvigyorodott, mikor végignézett testemen, ahogy az ágyon voltam teljesen elterülve, várva rá, „Hamarosan indulni kéne.”

Ezt hallva lesütöttem a szemem, ez volt az egyik játéka az összes közül. Nehezen és kényelmetlenül végigszenvedni a lakomát, és ez ellen nem tehettem semmit sem.

Elkezdtem kimászni az ágyból, mikor fájdalom nyilallt a hátam oldalsó részébe, kezdve a fenekemtől. Még nem álltam készen ekkora fájdalomra, a testem egyáltalán nem volt hozzászokva ehhez. Óvatosan az ágy széléhez csúsztam, majd kikecmeregtem onnan.

A fájdalom, amit a fenekemben éreztem, mikor próbálkoztam helyezkedni az ágyon, közel sem volt olyan rossz, mint mikor megfordulva súrolta a hátamat az anyag. Összerezzentem, mikor a rendkívül szűk nadrághoz léptem. A harisnya egy rémálom volt, és a nadrágom erősen feszített a testem körül, amit nem is csodálok.

Még egyszer végignéztem magamon, mikor sikerült felöltöznöm, és láttam, hogy fájdalmas erekcióm még mindig nem akar szűnni, sőt, még elviselhetetlenebb lett az érzés percről-percre, hiszen a nadrág anyaga végig hozzám dörzsölődött.

„Nem akarok késni.” Mondta Louis, és megragadta a koronát, felhelyezve fejére, mielőtt a tükörhöz lépett volna, végigmérni magát benne.

Odamentem hozzá és hagytam, hogy megfogja a kezem, míg a nagyteremig nem sántikáltam mellette. Az ajtók kitárultak és éljenzés tört ki. Louis helyéhez sétáltunk, ezután hagyta, hogy egy mellékszobába menjek egyedül.

A nemesek a szokottnál is csendesebbek voltak, és éreztem minden pillantást, akik a sántaságomat bámulták meg. Felemeltem a fejemet, hogy körülnézhessek, és rájöttem, hogy tényleg mindenki engem bámul, arcukon egy árva mosoly sem volt.

17. fejezet

Hi!

Először is, szeretném megköszönni a rengeteg oldalmegjelenítést és a komikat is. Imádlak titeket.:33

Másodszor, ez a rész kissé lapos lett, mivel nem nagyon történik benne semmi.:/ Na de majd a kövi részben:3 :P

Ééééés, péntek 13! Ki babonás? Mondjuk nekem ma szerencsés napom volt, hálát adok az égnek, amiért az angol tanárunk nem jött be, pedig feleltünk volna:DD

Na jó hétvégét és olvasást ehhez a részhez, puszillak benneteket :*

Judit.xx

17. fejezet

Egy ember temetésére jött tömeg sok mindent elárul. Louis mesélte nekem, hogy nagyapja temetésénél még az anyja oldalánál volt. Körülnézett az érzelemmentes tömegen, szinte alig volt megtöltve az első 20 sornyi pad a székesegyházban, majd odahajolt hozzám, és ezeket a bölcs szavakat suttogta fülembe.

Mark Tomlinson temetése már sokkal nagyobb jelentőséggel bírt és a részvételi arány is jóval több volt. Királyok és királynők mellett rengeteg nemes jött el szerte Európából, hogy szemtanúi legyenek ennek az eseménynek. Mikor a királyt örök nyugalomra helyezték, szem nem maradt szárazon.

A múlt éjjel történtek után ismét pórázt csatoltak rám. Addig sírtam, míg könnycsatornáim el nem apadtak, majd lassan fölgyalogoltam Louis hálószobájába. Már régen ott volt, újra elolvasva a pergamentet, gyertyafény alatt. Mikor meglátta, hogy belépek, egy pillanatra rám kapta tekintetét, mielőtt újra lenézett volna.

Immáron Liam tartott engem. Louis átadta neki a pórázomat, miközben ő, élén a tömeggel átsétált a palotán. Zayn mellém állt, időnként óvatosan megbökve.

Miután a temetés véget ért, egy díszvacsorát tartottak a nagytermen belül a király tiszteletére. Mint mindig, a játszótársakat most is egy mellékszobába vitték, hogy senkit se zavarjanak. Louis sem mentett ki ettől a helyzettől, nem úgy, mint a partiján tette. Visszavett Liamtől, és egyenesen a kijelölt szobába vitt. Zayn nem sokkal azután érkezett, maga után húzva egy párnát, miután Louis egy tartó gerendához láncolt.

„Tudod, ki ölhette meg őfelségét, Isten nyugosztalja?” Suttogta Zayn ahogy egyre több játszótárs kezdett megjelenni.

„Nem, a nyomozó még mindig dolgozik rajta.” Válaszoltam.

„Gyanakodsz valakire?” Még közelebb hajolva suttogta nekem szavait. Kissé elhúzódtam tőle, nagy szemekkel bámulva rá.

„Tudsz valamit, Zayn?”

Miután felfogta szavaimat, mintha puskából lőtték volna ki, úgy húzta ki magát. Tág pupillákkal bámult rám, miközben én kíváncsian szuggeráltam.

Egy kis csend után úgy döntöttem, beszélek. Tudott valamit, és talán ki tudom szedni belőle, ha először saját kis információmat árulom el neki.

„A nyomozó benyomása szerint Lord Payne áll a dolgok mögött.” Mondtam neki halkan.

„Nem! Nem ő volt az!” Kiáltotta suttogva Zayn.

„Hogy lehetsz ilyen biztos benne?” Emeltem egy szemöldököm a sötét hajú fiúra.

„Én… meg kell ígérned, hogy nem mondod el senkinek. Engem megölnek, ha ezt továbbadod.” Hajolt közelebb, mire én is megismételtem mozdulatát.

Bólintottam, hirtelen nagyon érdekelt, hogy mi az, ami ilyen titkos lehet.

„Előző este meg akartam találni Liamet, mielőtt még az eset történt volna,” hangsúlyozta az ’eset’ szócskát, „ A konyhában volt. Hallottam kintről a hangját, azután Niallét is. Nem értettem, hogy mit mondanak, úgyhogy az ajtó réséhez osontam. Néhány pillanatig néztem őket, majd Niall Írország lázadásáról kezdett el beszélni. Mondta, hogy aggódik a családja miatt, és hogy el kell hozzájuk jutnia. Ezután Liam megölelte őt, és figyelmeztette, hogy ne csináljon semmiféle ostobaságot. Kijelentette, hogy csak túlreagálja, mindig a legrosszabbat képzeli be magának. Ezt meghallva Niall kikelt magából. Elkezdte kiabálni, hogy mennyire gyűlöli Louist. Azt akarta, legalább annyira fájjon neki, mint ahogyan ő érez. Liam újból megölelte, majd magához húzta egy csókra. Ezt követően elkezdtek csókolózni. Látva a történteket, elfutottam. Harry, ők együttesen Niallel meg akarták ölni Louist. Lehetséges az, hogy a tányérok összekeveredtek?” Fejezte be Zayn a történetét, miközben még mindig rám meredt.

Csendben ültem, hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Niall. Az elmúlt napok után bármelyik szolgálót előbb gyanúsítanék meg a palotában, mint lehetséges gyilkost, kivéve Niallt. Nem tűnt olyannak, aki képes ilyesmire vetemedni. De azt hiszem, ha valaki ilyen messzire el tud menni, az bármire képes.

„Várj, azt mondtad, Liam és Niall…” Hangom elcsuklott, mire Zayn bólintott.

„Hogyan történt mindez?” Kérdeztem, talán ez még jobban sokkolt, mint Niall ’gyilkos’ elmélete.

„Számít ez valamit is?” Zayn most még csendesebben beszélt, a padlót fixírozva.

Zavarban volt, amit nem is csodáltam. Liam elégedetlen volt vele, ezért másban kereste az igényeinek a teljesítését. Én majd meghalnék szégyenemben, ha Louis ilyet tenne velem. Zayn kezéért nyúltam, megpróbálva megvigasztalni. Tettemre felnézett, majd szomorúan elmosolyodott.

„Mi folyik itt, srácok?” Ugrott oda hozzánk egy izgatott fiú.

Zaynnel mindketten gyorsan húzódtunk el egymástól, megriadva a fiú hirtelen mozdulatától. Nem voltam biztos a nevében, de azt tudtam, hogy a királyi gárda fiának a játszótársa volt. Csak néhány éve választották ki.

„Életemben először kis híján magamtól ijedtem meg.” Kapkodtam a levegő után, mellkasomhoz kapva.

„Sajnálom, csak hallottam, hogy az Írországban lévő lázadásról volt szó. A gazdám apja is mindig erről beszél.” Mondta kisfiús, gyermeki hangon.

„Ez nem tartozik rád.” Mordult rá Zayn keményen.

A fiú összerezzent a távolságtartó szavak hallatán és emiatt szerettem volna bocsánatot kérni tőle. Nem volt titok, szerte az országban rosszabbul kezelték a játszótársakat, mint a háziállatokat. Bár ebből a bánásmódból Zaynnel együtt nekem is kijárt, azért sokkal szerencsésebbnek mondhatjuk magunkat. A szolga megugrott, remegve a felemelt hangok által; ezek szerint ő nem volt ilyen szerencsés.

„Sajnálom, én csak beszélgetni akartam.” Mondta csüggedten, lenézve a földre.

A szegény fiú elment, majd egyedül leült. Körülnéztem a szobában. Mindenki csendben ült, legtöbbjük nem beszélt senkivel. Csak nagyon kevesen ismerték egymást, sokuknak megparancsolták, hogy ne álljanak szóba a közülük valókkal. Ahogy néztem, a korosztály olyan 5 és 20 éves között mozoghatott, melyben néhány ismerős és új arcot véltem felfedezni.

Összerezzentem, mikor a szemem egy fiatal fiúcskán akadt meg, nem lehetett több kilencnél. Nem ült, ahogyan a többiek, hanem térdelt a padlón. Könnyei lassan gurultak le arcáról, kezeit fenekén nyugtatta.

Az összes játszótársammal együtt tudtuk, mik okozták a könnyeit. Talán ma, de lehet, hogy tegnap lehetett az ágyasa valakinek. Majd’ elsírtam magam, látván, mennyit küszködik az üléssel, majd visszaereszkedett a térdére. Bár nem sokáig bírt abban a testhelyzetben maradni.

Zayn is rákapta pillantását szerencsétlen fiúra, majd felsóhajtott mellettem.

„Emlékszel arra az érzésre?” Kérdezte halkan, a korábbi beszélgetésünket teljesen elfelejtve.

„Sosem fogom tudni elfelejteni.” Suttogtam vissza.

Mikor végül a fiatal fiú leült, panaszosabban kezdett el sírni. Oda szerettem volna menni hozzá és megölelni, mondani neki, hogy idővel jobb lesz, egy nap még kifejezetten élvezni is fogja, de ehhez a gerendához voltam kötözve. De még ha nem is lettem volna odarögzítve, akkor sem állhattam volna szóba vele. És sejtelmem sincs, hogy a gazdája egyáltalán élvezetessé fogja-e egyszer tenni neki. Isten tudja Louis hogy tartja vissza az erejét, amikor az én örömszerzésemről van szó, és nem vagyok benne biztos, hogy ennek a fiatal játszótársnak is olyan gazdája van, mint nekem Louis.

Louis. A szívem szakad meg neve említésére. Az elmúlt napokban újra annyira közel kerültünk egymáshoz. Nem tudtam kizárni azt a fájdalmat, amit érzek, mikor őrá gondolok. Ráadásul egy szót sem ejtettünk egymással tegnap óta.

A lakoma további része gyorsan elröppent a fejünk fölött és Louis is elég hamar eljött értem, hogy elvigyen a gerendától. Szó nélkül követtem őt kifelé a szobából, be egészen a hálójáig. Némán kapcsolta pórázomat az ágyhoz, majd lefeküdt. Én is ugyanezt tettem, megpróbálva mellégömbölyödni. Átkarolt engem, majd közelebb húzott magához. Szívem kissé megugrott szeretett teljes gesztusától. Talán még van remény.

Egy szót sem szólt egész éjjel és egész hamar eljött a reggel, Louis koronázási szertartásának napja. Túl izgatott voltam az egész esemény miatt, de egy kis idegesség is volt azért bennem. A tetejében még az idegeim sem nagyon bírták ezt a szomorúságot Louis hallgatása miatt. Most délben a szabó szobájában öltözködtünk, de még mindig nem szólt hozzám egy szót sem.

Fölhúztam a kabátomat és megfordultam, hogy szemügyre vehessem magam a tükörben. Ez a ruha még inkább lenyűgözött, mint az utolsó. Ahogy néztem magam, megpillantottam Louis reakcióját, miután a tükör látókörébe került.

Megfordultam, majd végigmértem. Úgy nézett ki, mint egy király. Nem tudtam más szóval leírni. A felismerés, hogy kicsivel több, mint egy óra után Louis királyként fog rám mosolyogni. Én leszek az angol király játszótársa. Rámosolyogtam, majd néhány lépést tettem felé, remélve, hogy valahogy reagálni fog.

„Csodásan nézel ki.” Mondtam neki.

Ezt hallva lenézett, megragadta kezem, majd azokat bámulta.

„Úgy nézek ki, mint egy király?” Kérdezte félénken, lustán játszadozva ujjaimmal.

„Ez a legmegfelelőbb szó rád.” Mosolyodtam el szélesen mondata hallatán.

Végre. Éreztem, amint testemből a megannyi feszültség távozik, mikor közelebb rántott magához, majd csókkal hitette be ajkamat. Miután elhúzódott, homlokát az enyémnek döntve pihentette azt. Néztem, ahogy lehunyja szemeit, majd vett egy mély levegőt és egy kis mosolyt varázsolt a helyére.

Mikor kinyitotta a szemét és tekintetünk összekapcsolódott, úgy éreztem, mintha a lelkembe látna. Mélykék íriszei bizonytalanságról tanúskodtak, minden titkát föltárva gazdájáról. Félt, oly' hihetetlenül félt, hogy szinte éreztem, ahogy remeg. Kételkedett magában és nem biztos, hogy készen áll az akkora felelősségnek a terhét cipelni, amit kapni fog. Szüksége van valakire, akivel beszélhet, a bizalmába fogadja, de mikor a hazájának szüksége van rá, nem mutathatja gyengeségét.

Ahogy íriszeit bámultam, láttam minden gondolatát, mintha egy nyitott könyvet olvasnék, úgy éreztem magam, mintha darabokra szaggatnám. Ő több szempontból is fölszakadt. A stressz ezen a héten élve fölfalta, senkivel sem beszélt, senki sem tartotta benne a lelket vagy mondta neki, hogy minden rendben lesz. Egyszer csak királlyá vált. És a királyoknak nem volt szükségük vigasztalásra, még a legrosszabb körülmény között is egy erős, stabil arcot kell kivetíteniük.

Fájdalmak okoztam neki. A szívem arra a bizonyos szóra vágyott tőle, amit a bensőm súgott, de tudtam, ezt soha sem fogom megkapni. Louis nem mondja el az érzelmeit. Louis fölvett egy maszkot. A király halálán lévő reggelen volt először, hogy az a bizonyos edzett maszk megrepedt, és az az mögé bújt törékeny fiút megmutatta nekem.

Tudtam, ha sajátjait nem is, én a saját érzelmeimet föltárom előtte. Mindig a tökéletes szavakat tudtam neki mondani. Tudnia kellett, hogy egyvalaki mellette állt. Láttam az igazságot, még akkor is, ha tagadta azt. Ajkaira hajoltam, majd elkezdtem suttogni neki:

„Figyellek téged, Louis, és nem telik el egy olyan nap, hogy én nem szeretnélek.”

16. fejezet

Hey everybody!:D

Mikor tegnap fölléptem a bloggerre, szabályosan könnyeket csaltatok a szemembe, mikor megláttam az oldalnak a látogatottságát! Több, mint 10000 kattintás? El sem hiszem, annyira boldog vagyok, sosem hittem volna, hogy ezt valaha el fogja érni a blog, és hogy pont 5-én, a szülinapomon?!

Nagyon szépen köszönöm mindenkinek, hihetetlen jól esett.:"))

De hogy a fejezetről is beszéljünk, sajnos megint visszatér Louis rosszabbik énje.:(( Bár a végén fogtok vele szembesülni, szerintem mind megfogjátok találni, hogy hol értettem.

De azért előtte egy adag cukiság van.:33

Na jó hétvégét, és jó olvasást a részhez, puszillak titeket :*

Judit.xx

16. fejezet

Mindössze 3 nap után a pápa megérkezett a palotába. Úgy tűnt, ő és Európa nemesei lesznek még ott a temetésen. A királyi temetőben lesz a szertartás, a palota területén. Minden Tomlinsont a családból oda temettek, és egy nap majd Louist is közéjük fogják. E gondolatok hatására megborzongtam.

A temetés mellett, a palotában mindenki sürgött-forgott, hogy felkészüljenek Louis koronázására, ami a szertartást követő napra esett. Louis továbbra is keményen ellenállt az anyja kívánságainak, és elintézte nekem, hogy a közelében álljak a koronázásnál. Jelenleg a trón teremben voltunk, a temetés előtti napon, és a koronázási ceremóniát próbáltuk el. A pápától már többször is kaptam néhány különös pillantást, de többnyire boldog volt és viccelődött Louisval, miközben utasította őt.

„És ide fogsz állni, miután a koronát a fejedre tették. Meg fogod fogni Harry kezét, így, nos, tulajdonképpen a feleséged kezét kellene fognod, szóval nem fontos fognod az övét..” Tette hozzá mintegy megjegyzésnél, de Louis ettől függetlenül megfogta a kezemet. „És aztán kisétáltok, miközben mindenki kiabál és üdvözöl.”

„Ennyi?” Kérdezte Louis, hangjában tisztán kivehető volt a megkönnyebbülés.

„Ennyi.” Erősítette meg a pápa.

„Pompás.” Lélegzett föl, miközben leejtette a kezem.

Pár óra alatt mindenen gyorsan átfutottunk. A mindig üres trón terem most sorokba rendezett padokkal volt tele, készültek a szertartásra. A csillogó arany trón már makulátlanul magasodott fölfelé. Az egész palotát tégláról-téglára átsikálták, hogy minden megfelelő legyen addig a rövid ideig.

„Isten áldjon, Louis. Rövid életed alatt már annyi mindenen mentél keresztül. Élj hosszú, virágzó életet. Legyen tele annyi örömmel és boldogsággal, amennyit Isten csak egy embernek adni tud.” Beszélt furcsa akcentusával a pápa, mire Louis csak bólintott.

„Köszönöm, uram.” Felelte a rövid beszédet követően.

A pápa vett egy mély lélegzetet, majd mindkettőnkre rámosolygott. Ezt követően kivezette kezeit és maga előtt összeérintette azokat.

„Muszáj visszamennem a szállásomra, mindjárt itt az idő az esti imának.” Beszélt vágyakozva, majd szép napot kívánva elment.

Miután mind a pápa és az őrök elhagyták a termet, Louis és én egyedül maradtunk. Míg a záródó ajtó visszhangot vert, Louis lassan elindult a trón felé. Három díszes szék állt büszkén a kissé emelt talapzaton. A király trónja foglalt középen helyet, amit tömör arany és királyi lila bársony fogott közre. Jobb oldalán a királynőnek szánt trón helyezkedett el. Ez nőiesebb, kecsesebb volt. Úgy tűnt, ezt is arany vonta be, de csak kívülről ragyogott az amúgy nemesfémből álló bútor. Ezt követően, a királyi trón mellett balra állt egy kisebb, kevésbé feltűnő változata. Ez a hercegnek volt fenntartva, aki az angol trónon a következő volt. Sokáig Louis is ide tartozott, de holnaptól ez a hely a még meg nem született fiára fog szállni.

Louis egészen a királyi trónig sétált, majd óvatosan leült a párnázott felületre. Mosolyogva nézett körbe a szobán. Rövid cselekedete arra az estére emlékeztetett, mikor a palotába kerültem. Miután megtartották a születésnapját, Louis megmutatott és részletesen el is magyarázott mindent, amit tudott az adott helyiségekről. A tróntermet hagyta legutoljára, mivel szerinte úgy volt tökéletes befejezése a nagy körútnak.

***

Louis mögött futottam, folyosókat hagyva magunk után. Oldalam már szúrt a futástól, de nem mertem elengedni Louis kezét, aki akkor ajánlotta föl azt, mikor beosontunk felfedezni a hálószobáját. Kimentett abból a szörnyű, szűk kis zárkából, amiben egy évig összezsúfolva éltünk, és megfogadtam, hogy soha nem én fogom először elengedni összefűzött ujjainkat.

A fiatal herceg megtorpant egy tolóajtó előtt, ezért a jobb oldalára álltam, a fölénk magasodó hatalmas ajtó, amivel szemben álltunk, a trónterembe vezetett. Lihegett, miközben mosolyogva felém fordult.

„Ez a legnagyszerűbb szoba az egész palotában.” Suttogta, még mindig próbálva levegőhöz jutni.

Ezen szélesen elmosolyodtam, mindig hihetetlen, hogy még itt vagyok, az otthonomban. Louis szabad kezével megtolta az egyik ajtót, ami így könnyedén kinyílt. Ezen igencsak meglepődtem, de amint megpillantottam az ajtó mögött lévő termet, minden figyelmem a helyett a szobára irányult.

Ziháltam, ahogy tekintetem átfutott a tróntermen. Jelenleg üres volt, mégis mágikusan hatott. Louis elkezdett óvatosan húzni, egyre beljebb a szobában. Hagytam, hogy egészen a teremben lévő csillogó királyi trónig vezessen, amire ámulattal meredtem. Mikor megpróbált fölfelé, a talapzatra fölhúzni, megtorpantam. Louis csodálkozva hátrapillantott.

„Gyere, vess rá egy pillantást.” Szólt gyengéden, mire megráztam a fejem.

Ez volt Angliának a trónja! Nem voltam ebbe a szobába alkalmas, még kevésbé, hogy a talapzatra álljak. Egy lépést hátráltam, visszahúzva ezzel Louist is, a karjánál fogva.

„Harry, nyugi. Gyere közelebb. Ez csak egy szék.” Kuncogva húzott hozzá lágyan közelebb.

Megadva magam, tettem egy lépést előre, rá a talapzatra. Élesen beszívtam a levegőt, attól félve, mintha lépéseim alatt a talapzat lángra kapna, utolsó lépéseimet is megtettem.

„Ez itt az enyém,” Mondta büszkén, a trónja felé húzva, „de egy nap a király leszek, és az egyszer hozzám fog tartozni.”

Bólintottam, jelezve, hogy megértettem. Louis elhúzta tőlem a kezét, és rá kapva a pillantásom csapott fejbe a megismerés. Vajon felmérgeltem? Miért húzta el a kezét?

„Tudsz beszélni?" Kérdezte nyersen, kíváncsian bámult rám.

Bólintottam, egy időben, mikor homlokát összeráncolta.

„Akkor csináld. Mondj nekem valamit.” Beszélt magabiztosan hozzám.

Beszédre nyitottam a számat, de egyből be is csuktam. Régebben még mondták, hogy soha, senki sem akarja hallani, mit mond a rabszolga. Már nem is emlékszem, mikor ejtettem ki a számon utoljára szót, de Louis még mindig várakozóan bámult rám. Hallani akart engem. De mit mondjak? Ez lenne az első olyan alkalmam, hogy beszélek vele. Valami értelmeset kell mondanom. Hosszú idő telt el azóta, hogy megkértek, szólaljak meg. Hihetetlenül hálás voltam neki, amiért kimentett egykori börtönömből. Lehetséges lenne egy szóval kifejezni mindazt, ami miatt érdeklődve figyelt?

Megköszörülte a torkát és összeráncolta szemöldökét, még mindig rám várva. Ismét kinyitottam a számat, mikor eszembe jutott a tökéletes szó.

„Köszönöm.” Mondtam neki csöndesen, remélve, ezzel minden érzelmemet ki tudtam vele fejezni.

Louis ezen szélesen elmosolyodott, majd szoros ölelésébe vont. Határozottan nem szégyellte kimutatni érzelmeit, cselekedete azonban pirulást kezdeményezett nálam.

„Szép hangod van.” Súgta a fülembe.

E szavak hallatán csak még jobban elpirultam, és, hogy ezt ne vegye észre, arcomat a mellkasába rejtettem. Pár centire elhúzódott tőlem, majd megragadva az állam kényszerített, hogy szemeibe nézzek. Rám mosolygott, mire én is viszonoztam gesztusát.

„Sosem fogom megunni azokat a gödröcskéket.” Mondta gyengéden, még inkább zavarba hozva ezzel.

Ekkor azonban teljesen váratlan dolog történt. Előre hajolt, majd számra egy pillangó puszit hintett. Annyira megdöbbentem, hogy reagálni sem tudtam, még mielőtt elhúzódott volna. Most is mosolygott, és látva az arckifejezésemet, hirtelen nevetni kezdett.

Ujjaimat az ajkaimhoz emeltem, majd lassan ujjpárnáimmal végigsimítottam rajtuk. Vajon ez tényleg megtörtént?

Ezután Louis megfordult, majd a király trónja elé sétált. Leült a szélére, majd egészen addig tolta magát hátra, mígnem lábai egyenesen nem lógtak a levegőben. Még rengeteget kellett neki nőni, hogy alkalmas legyen ahhoz a székhez.

„Gyere, Hazza. Gyere és ülj anyám székébe.” Mondta nekem játékos hangján, váratlanul ért nevem becézése.

Egy pillanatig haboztam, de tettem, ahogy kérte. Mikor beleültem, egy olyan érzés kapott el, mintha átrohantak volna rajtam. Nem tudtam leírni, mennyire megborzongtam, ahogy ott ültem Louis oldalán.

„Egy nap én leszek a király, és bármit képes leszek megtenni, amit csak akarok.” Elvigyorodott és szétterült a székben.

Tettére nekem is széles mosoly terült szét az arcomon, majd körbepillantottam a termen. Nagyon hosszú idő után ez volt az első olyan alkalom, hogy alig vártam a jövőmet. A Louisval közös jövőnket.

 ***

„Emlékszel az első éjszakádra a palotádban?” Kérdezte Louis, ezzel visszarántva a jelenbe.

Bólintottam, közelebb lépve hozzá. Felém nyújtotta a kezét, amit el is fogadtam. A trón előtt álltam és rámosolyodtam, mire szeretetteljes pillantásokkal válaszolt.

„Szoktál visszagondolni azokra a napokra, és kíváncsi vagy, hogy az akkori éned büszke lenne arra, aki most vagy?” Suttogta nekem.

Bólintottam, csak hogy örömet szerezzek neki. Sosem gondolkodtam el erről igazán, de ha el is gondolkodtam volna ezen, mit kellett volna odaképzelnem?

„Nem hiszem, hogy én büszke lennék magamra, Hazza.” Hangjával együtt kezemet is elengedte.

„Louis, te egy jó ember vagy.” Próbáltam vigasztalni.

„Egy elkényeztetett herceg vagyok,” Javított ki, „Sokat gondolkodtam az elmúlt néhány napban. Nem csináltam semmi jót eddigi életem során. Mindig is magamnak éltem. Most fogok királlyá válni. Mit fogok majd tenni, ha az emberek fellázadnak ellenem? Hogyan segíthetnék az embereknek a királyságomban, ha az egyetlen ember, akivel valaha is törődtem, az saját magam vagyok?!”

Tudtam, hogy egyedül magát sértegette, de nekem is ugyan úgy fájtak súlyos szavai.

„Túlkomplikálod a dolgokat, Louis. Csak félsz.”

„Én nem félek!” Kiabált rám és kitépte kezét enyémből.

„Louis, nincs semmi baj, ha így érz…” Újra belevágott szavamba.

„Egy szót se többet, játszótárs! Fogalmad sincs, miken megyek keresztül.” Dörrent rám. Az itt töltött időm alatt még egyszer sem hívott játszótársnak, „Hogy merészeled? Sosem voltál velem egyenrangú! Szóval ne merd nekem megmondani, hogy hogyan érezzem magam!”

Éreztem, amint könny kezdi homályosítani látásom. Louis felállt, majd ellökött útjából. Nem tett semmit annak érdekében, hogy vigasztalni próbáljon. Megbotlottam, majd elvesztve egyensúlyom leestem a talapzatról, rá a hideg, kemény kőpadlóra, de Louis még mindig nem jött oda hozzám. Ehelyett szélsebesen kiviharzott a szobából.

Mellkasomhoz húztam a térdem, majd sírni kezdtem, nagy, kövér könnycseppek futottak versenyt arcomon, amik a fizikai és érzelmi fájdalmakra tanúskodtak. Annyira mérges volt rám, hogy meg sem próbált vigasztalni könnyeim miatt. Tudtam, egy ideig még biztosan itt leszek, mert akkor ő már rég visszafordult volna.