16. fejezet

Hey everybody!:D

Mikor tegnap fölléptem a bloggerre, szabályosan könnyeket csaltatok a szemembe, mikor megláttam az oldalnak a látogatottságát! Több, mint 10000 kattintás? El sem hiszem, annyira boldog vagyok, sosem hittem volna, hogy ezt valaha el fogja érni a blog, és hogy pont 5-én, a szülinapomon?!

Nagyon szépen köszönöm mindenkinek, hihetetlen jól esett.:"))

De hogy a fejezetről is beszéljünk, sajnos megint visszatér Louis rosszabbik énje.:(( Bár a végén fogtok vele szembesülni, szerintem mind megfogjátok találni, hogy hol értettem.

De azért előtte egy adag cukiság van.:33

Na jó hétvégét, és jó olvasást a részhez, puszillak titeket :*

Judit.xx

16. fejezet

Mindössze 3 nap után a pápa megérkezett a palotába. Úgy tűnt, ő és Európa nemesei lesznek még ott a temetésen. A királyi temetőben lesz a szertartás, a palota területén. Minden Tomlinsont a családból oda temettek, és egy nap majd Louist is közéjük fogják. E gondolatok hatására megborzongtam.

A temetés mellett, a palotában mindenki sürgött-forgott, hogy felkészüljenek Louis koronázására, ami a szertartást követő napra esett. Louis továbbra is keményen ellenállt az anyja kívánságainak, és elintézte nekem, hogy a közelében álljak a koronázásnál. Jelenleg a trón teremben voltunk, a temetés előtti napon, és a koronázási ceremóniát próbáltuk el. A pápától már többször is kaptam néhány különös pillantást, de többnyire boldog volt és viccelődött Louisval, miközben utasította őt.

„És ide fogsz állni, miután a koronát a fejedre tették. Meg fogod fogni Harry kezét, így, nos, tulajdonképpen a feleséged kezét kellene fognod, szóval nem fontos fognod az övét..” Tette hozzá mintegy megjegyzésnél, de Louis ettől függetlenül megfogta a kezemet. „És aztán kisétáltok, miközben mindenki kiabál és üdvözöl.”

„Ennyi?” Kérdezte Louis, hangjában tisztán kivehető volt a megkönnyebbülés.

„Ennyi.” Erősítette meg a pápa.

„Pompás.” Lélegzett föl, miközben leejtette a kezem.

Pár óra alatt mindenen gyorsan átfutottunk. A mindig üres trón terem most sorokba rendezett padokkal volt tele, készültek a szertartásra. A csillogó arany trón már makulátlanul magasodott fölfelé. Az egész palotát tégláról-téglára átsikálták, hogy minden megfelelő legyen addig a rövid ideig.

„Isten áldjon, Louis. Rövid életed alatt már annyi mindenen mentél keresztül. Élj hosszú, virágzó életet. Legyen tele annyi örömmel és boldogsággal, amennyit Isten csak egy embernek adni tud.” Beszélt furcsa akcentusával a pápa, mire Louis csak bólintott.

„Köszönöm, uram.” Felelte a rövid beszédet követően.

A pápa vett egy mély lélegzetet, majd mindkettőnkre rámosolygott. Ezt követően kivezette kezeit és maga előtt összeérintette azokat.

„Muszáj visszamennem a szállásomra, mindjárt itt az idő az esti imának.” Beszélt vágyakozva, majd szép napot kívánva elment.

Miután mind a pápa és az őrök elhagyták a termet, Louis és én egyedül maradtunk. Míg a záródó ajtó visszhangot vert, Louis lassan elindult a trón felé. Három díszes szék állt büszkén a kissé emelt talapzaton. A király trónja foglalt középen helyet, amit tömör arany és királyi lila bársony fogott közre. Jobb oldalán a királynőnek szánt trón helyezkedett el. Ez nőiesebb, kecsesebb volt. Úgy tűnt, ezt is arany vonta be, de csak kívülről ragyogott az amúgy nemesfémből álló bútor. Ezt követően, a királyi trón mellett balra állt egy kisebb, kevésbé feltűnő változata. Ez a hercegnek volt fenntartva, aki az angol trónon a következő volt. Sokáig Louis is ide tartozott, de holnaptól ez a hely a még meg nem született fiára fog szállni.

Louis egészen a királyi trónig sétált, majd óvatosan leült a párnázott felületre. Mosolyogva nézett körbe a szobán. Rövid cselekedete arra az estére emlékeztetett, mikor a palotába kerültem. Miután megtartották a születésnapját, Louis megmutatott és részletesen el is magyarázott mindent, amit tudott az adott helyiségekről. A tróntermet hagyta legutoljára, mivel szerinte úgy volt tökéletes befejezése a nagy körútnak.

***

Louis mögött futottam, folyosókat hagyva magunk után. Oldalam már szúrt a futástól, de nem mertem elengedni Louis kezét, aki akkor ajánlotta föl azt, mikor beosontunk felfedezni a hálószobáját. Kimentett abból a szörnyű, szűk kis zárkából, amiben egy évig összezsúfolva éltünk, és megfogadtam, hogy soha nem én fogom először elengedni összefűzött ujjainkat.

A fiatal herceg megtorpant egy tolóajtó előtt, ezért a jobb oldalára álltam, a fölénk magasodó hatalmas ajtó, amivel szemben álltunk, a trónterembe vezetett. Lihegett, miközben mosolyogva felém fordult.

„Ez a legnagyszerűbb szoba az egész palotában.” Suttogta, még mindig próbálva levegőhöz jutni.

Ezen szélesen elmosolyodtam, mindig hihetetlen, hogy még itt vagyok, az otthonomban. Louis szabad kezével megtolta az egyik ajtót, ami így könnyedén kinyílt. Ezen igencsak meglepődtem, de amint megpillantottam az ajtó mögött lévő termet, minden figyelmem a helyett a szobára irányult.

Ziháltam, ahogy tekintetem átfutott a tróntermen. Jelenleg üres volt, mégis mágikusan hatott. Louis elkezdett óvatosan húzni, egyre beljebb a szobában. Hagytam, hogy egészen a teremben lévő csillogó királyi trónig vezessen, amire ámulattal meredtem. Mikor megpróbált fölfelé, a talapzatra fölhúzni, megtorpantam. Louis csodálkozva hátrapillantott.

„Gyere, vess rá egy pillantást.” Szólt gyengéden, mire megráztam a fejem.

Ez volt Angliának a trónja! Nem voltam ebbe a szobába alkalmas, még kevésbé, hogy a talapzatra álljak. Egy lépést hátráltam, visszahúzva ezzel Louist is, a karjánál fogva.

„Harry, nyugi. Gyere közelebb. Ez csak egy szék.” Kuncogva húzott hozzá lágyan közelebb.

Megadva magam, tettem egy lépést előre, rá a talapzatra. Élesen beszívtam a levegőt, attól félve, mintha lépéseim alatt a talapzat lángra kapna, utolsó lépéseimet is megtettem.

„Ez itt az enyém,” Mondta büszkén, a trónja felé húzva, „de egy nap a király leszek, és az egyszer hozzám fog tartozni.”

Bólintottam, jelezve, hogy megértettem. Louis elhúzta tőlem a kezét, és rá kapva a pillantásom csapott fejbe a megismerés. Vajon felmérgeltem? Miért húzta el a kezét?

„Tudsz beszélni?" Kérdezte nyersen, kíváncsian bámult rám.

Bólintottam, egy időben, mikor homlokát összeráncolta.

„Akkor csináld. Mondj nekem valamit.” Beszélt magabiztosan hozzám.

Beszédre nyitottam a számat, de egyből be is csuktam. Régebben még mondták, hogy soha, senki sem akarja hallani, mit mond a rabszolga. Már nem is emlékszem, mikor ejtettem ki a számon utoljára szót, de Louis még mindig várakozóan bámult rám. Hallani akart engem. De mit mondjak? Ez lenne az első olyan alkalmam, hogy beszélek vele. Valami értelmeset kell mondanom. Hosszú idő telt el azóta, hogy megkértek, szólaljak meg. Hihetetlenül hálás voltam neki, amiért kimentett egykori börtönömből. Lehetséges lenne egy szóval kifejezni mindazt, ami miatt érdeklődve figyelt?

Megköszörülte a torkát és összeráncolta szemöldökét, még mindig rám várva. Ismét kinyitottam a számat, mikor eszembe jutott a tökéletes szó.

„Köszönöm.” Mondtam neki csöndesen, remélve, ezzel minden érzelmemet ki tudtam vele fejezni.

Louis ezen szélesen elmosolyodott, majd szoros ölelésébe vont. Határozottan nem szégyellte kimutatni érzelmeit, cselekedete azonban pirulást kezdeményezett nálam.

„Szép hangod van.” Súgta a fülembe.

E szavak hallatán csak még jobban elpirultam, és, hogy ezt ne vegye észre, arcomat a mellkasába rejtettem. Pár centire elhúzódott tőlem, majd megragadva az állam kényszerített, hogy szemeibe nézzek. Rám mosolygott, mire én is viszonoztam gesztusát.

„Sosem fogom megunni azokat a gödröcskéket.” Mondta gyengéden, még inkább zavarba hozva ezzel.

Ekkor azonban teljesen váratlan dolog történt. Előre hajolt, majd számra egy pillangó puszit hintett. Annyira megdöbbentem, hogy reagálni sem tudtam, még mielőtt elhúzódott volna. Most is mosolygott, és látva az arckifejezésemet, hirtelen nevetni kezdett.

Ujjaimat az ajkaimhoz emeltem, majd lassan ujjpárnáimmal végigsimítottam rajtuk. Vajon ez tényleg megtörtént?

Ezután Louis megfordult, majd a király trónja elé sétált. Leült a szélére, majd egészen addig tolta magát hátra, mígnem lábai egyenesen nem lógtak a levegőben. Még rengeteget kellett neki nőni, hogy alkalmas legyen ahhoz a székhez.

„Gyere, Hazza. Gyere és ülj anyám székébe.” Mondta nekem játékos hangján, váratlanul ért nevem becézése.

Egy pillanatig haboztam, de tettem, ahogy kérte. Mikor beleültem, egy olyan érzés kapott el, mintha átrohantak volna rajtam. Nem tudtam leírni, mennyire megborzongtam, ahogy ott ültem Louis oldalán.

„Egy nap én leszek a király, és bármit képes leszek megtenni, amit csak akarok.” Elvigyorodott és szétterült a székben.

Tettére nekem is széles mosoly terült szét az arcomon, majd körbepillantottam a termen. Nagyon hosszú idő után ez volt az első olyan alkalom, hogy alig vártam a jövőmet. A Louisval közös jövőnket.

 ***

„Emlékszel az első éjszakádra a palotádban?” Kérdezte Louis, ezzel visszarántva a jelenbe.

Bólintottam, közelebb lépve hozzá. Felém nyújtotta a kezét, amit el is fogadtam. A trón előtt álltam és rámosolyodtam, mire szeretetteljes pillantásokkal válaszolt.

„Szoktál visszagondolni azokra a napokra, és kíváncsi vagy, hogy az akkori éned büszke lenne arra, aki most vagy?” Suttogta nekem.

Bólintottam, csak hogy örömet szerezzek neki. Sosem gondolkodtam el erről igazán, de ha el is gondolkodtam volna ezen, mit kellett volna odaképzelnem?

„Nem hiszem, hogy én büszke lennék magamra, Hazza.” Hangjával együtt kezemet is elengedte.

„Louis, te egy jó ember vagy.” Próbáltam vigasztalni.

„Egy elkényeztetett herceg vagyok,” Javított ki, „Sokat gondolkodtam az elmúlt néhány napban. Nem csináltam semmi jót eddigi életem során. Mindig is magamnak éltem. Most fogok királlyá válni. Mit fogok majd tenni, ha az emberek fellázadnak ellenem? Hogyan segíthetnék az embereknek a királyságomban, ha az egyetlen ember, akivel valaha is törődtem, az saját magam vagyok?!”

Tudtam, hogy egyedül magát sértegette, de nekem is ugyan úgy fájtak súlyos szavai.

„Túlkomplikálod a dolgokat, Louis. Csak félsz.”

„Én nem félek!” Kiabált rám és kitépte kezét enyémből.

„Louis, nincs semmi baj, ha így érz…” Újra belevágott szavamba.

„Egy szót se többet, játszótárs! Fogalmad sincs, miken megyek keresztül.” Dörrent rám. Az itt töltött időm alatt még egyszer sem hívott játszótársnak, „Hogy merészeled? Sosem voltál velem egyenrangú! Szóval ne merd nekem megmondani, hogy hogyan érezzem magam!”

Éreztem, amint könny kezdi homályosítani látásom. Louis felállt, majd ellökött útjából. Nem tett semmit annak érdekében, hogy vigasztalni próbáljon. Megbotlottam, majd elvesztve egyensúlyom leestem a talapzatról, rá a hideg, kemény kőpadlóra, de Louis még mindig nem jött oda hozzám. Ehelyett szélsebesen kiviharzott a szobából.

Mellkasomhoz húztam a térdem, majd sírni kezdtem, nagy, kövér könnycseppek futottak versenyt arcomon, amik a fizikai és érzelmi fájdalmakra tanúskodtak. Annyira mérges volt rám, hogy meg sem próbált vigasztalni könnyeim miatt. Tudtam, egy ideig még biztosan itt leszek, mert akkor ő már rég visszafordult volna.