Több, mint aminek látszik - 34. Fejezet

 

Harry felsóhajtott, miközben egy különösen nehéz tankönyvet dobott a táskájába. Hétfő reggel volt és ez volt az első napja az iskolában, miután olyan sok ideig nem járt.

Nagyon ideges lett, mikor az anyja visszaért az iskolai megbeszélésről, és elmondta neki, hogy több napot nem hiányozhat. Azt mondták, nincs nyomós indoka arra, hogy kihagyjon akár egy tanítási napot is.

És emiatt Harry még dühösebb volt.

Valószínűleg neki volt a legnyomósabb érve, amiért nem kéne még visszamennie. Szörnyűségnek volt a tanúja, aminek az utóhatása miatt most is szenvedett, poszt-traumás stresszt diagnosztizáltak nála, amit senkinek sem árult el, és egyfolytában Louist ápolta. Az ő aranyos és kedves Louisát.

Egy jó dolog volt, hogy Louisnak még nem kellett visszamennie. Még mindig gyógyulófélben volt a testét ért bántalmazások és a műtét miatt.

Emiatt Harry egyszerre volt hálás és ideges.

Örült, hogy Louis több időt kapott, hogy mind fizikailag, mind mentálisan is tudjon gyógyulni.

Viszont a göndör hajú fiú borzasztóan aggódott, hogy egyedül kell hagynia.

Mi van, ha Louisnak szüksége lesz rá? Mi van, ha pánikrohama van, és ő nincs ott, hogy segítsen?

Mi van, ha nekem lesz, és Louis nem lesz ott, hogy segítsen?

Ez borzasztóan megijesztette Harryt.

Szüksége volt Louisra.

Ő volt az egyetlen, aki távol tudta tartani a démonjait, az egyetlen, akivel biztonságban érezte magát, és az egyetlen, aki meg tudta nyugtatni, mikor az elméjét elborították a történtek.

- Jól leszel – mondta neki Louis, mintha csak a gondolataiban olvasott volna.

Harry halványan elmosolyodott – Honnan vagy ebben biztos?

- Mivel itt vagyok, csak hívnod kell – vigasztalta – Plusz, veled lesz Niall is, és biztos vagyok benne, hogy egy percre sem fog egyedül hagyni.

Harry felnevetett – Igen, már mondta is nekem, hogy végig fogni fogja a kezem és nem enged el

Louis felkuncogott és megforgatta a szemeit – Hiányol téged.

- Tudom. Rosszul érzem magam, hogy egy ideje nem mentem át hozzá. Csak, nehéz, hogy távol legyek tőled és nehéz bárkit is a közeledbe engedni.

- Én is így érzek.

- Tényleg? - kérdezte – Szóval nem vagyok őrült?

- Nos, egy kicsit talán őrült vagy – ugratta Louis – De teljesen átérzem, amit mondasz. Még mindig nehéz, mikor emberek vesznek körül engem. Nem tudom miért, csak így van.

Harry a homlokát ráncolta – Pedig úgy tűnt, jól kijöttök anyával.

- Az más. Ő… a saját anyukámra emlékeztet.

A göndör odament hozzá és az ölelésébe vonta – Hiányzik neked, igazam van?

Louis bólintott és belefúrta az arcát Harry vállába – Nagyon sokszor. Anne mondta nekem, hogy már jobban van. Még fel is ajánlotta, hogy hamarosan bevisz hozzá. De félek.

Harry körkörösen simogatta Louis hátát.

- Félek, hogy milyen gyengének fogom látni a kórházi ágyban. Félek attól, hogy látnom kell a gépekhez kapcsolva, miközben eszméletlen. Nem hiszem, hogy elég bátor lennék hozzá.

Harry kicsit hátrahúzódott, hogy a szemébe tudjon nézni – Hányszor kell elmondanom neked; sokkal bátrabb vagy, mint ahogy azt magadról gondolnád.

Louis felnézett a szemeibe, és szinte azonnal elveszett a borostyán íriszekben. Érezte, amint a teste felforrósodik, mikor a másik fiú lélegzete elérte az arcát. Louis szemeivel akaratlanul is lejjebb haladt Harry arcán, és a cseresznyepiros ajkakat kezdte figyelni.

Az alacsonyabb fiú lassan közelebb hajolt, bezárva az eddig is kis helyet a testük között és ajkait Harryére nyomta. Ez még csak a második csókjuk volt, de Louis számára mégis olyan természetesnek hatott. Nem érezte magát kínosan, pedig előtte azt hitte, hogy az első néhány csókja újszerűen fog hatni rá. Ehelyett szinte a fellegekben járt.

Mintha apró szikrák szaladtak volna végig a gerincén; majd tovább haladva az egész testében.

És fantasztikusan érezte magát.

Érezte, amint Harry belemosolyog a csókba, mielőtt a másik kinyitotta volna az ajkait és engedélyt adott volna Louisnak a belépésre.

Teljes volt a bizalom; megengedte neki, hogy a nyelvével is fölfedezhesse a még ismeretlen terepet. Louis tudta, hogy minden, ami most történik, a lehető legszemélyesebb módja, hogy a legjobban kiismerje a másikat.

Ezért sokkal magabiztosabbnak érezte magát.

És ez az érzés még felemelőbbé tette a csókot.

Louis becsúsztatta a nyelvét a szájába, és egyáltalán nem kapkodta el, hagyott magának időt Harry feltérképezésére.

Ezeket a perceket csak arra szánta, hogy érezze a másikat.

Harry Louis csípőjére tette a kezét és még közelebb vonta magához. Lágyan belenyögött a csókba, mire Louis egész testében megremegett; ujjaival pedig a göndör tincsekbe túrt.  

A göndör csak akkor volt hajlandó elszakadni a másiktól, mikor már egyáltalán nem kapott levegőt. Louis elhúzta a kezét a kusza tincsekből, tekintete a csóktól duzzadt ajkak és a zöld íriszek között cikázott.

- Továbbra is, sokkal bátrabb vagy, mint ahogy azt magadról gondolod – suttogta rekedt hangon.

Harry elvigyorodott, és egy utolsó csókot nyomott a másik ajkaira, mielőtt véglet elhúzódott volna.

- Azt hiszem, mennem kellene – szólalt meg újra.

- Szerintem is – válaszolt Louis, hangjából teljesen ki lehetett hallani a csalódottságot – De mielőtt elmész, uh, szeretnék neked adni valamit.

Harry félredöntötte a fejét és zavartan nézte, ahogy Louis odabicegett a kis hálószobában lévő szintetizátorhoz.

A fiú leült a párnázott székre és Harryre nézett – Figyelmeztetlek, hogy közel nem vagyok olyan tehetséges, mint te dalszerzésben, de meg szeretném ezt osztani veled.

A göndör közelebb lépett – Oh, Lou…

Nem tudta, mit mondjon.

Louis csak rávigyorgott, mielőtt a fehér billentyűkre szegezte volna a tekintetét, majd lenyomta azokat, és egy lágy dallam szólalt meg, ami bejárta az egész szobát.

Harry viszont csak arra várt, hogy végre meghallja azt az angyali hangot, ami Louis torkából származott. Eszébe jutott, hogy már legelső alkalommal megbabonázta, mikor hallotta az öltözőben a zuhany alatt énekelni.

A zongora hangja egy pillanatra abbamaradt, Louis mély lélegzetet vett, majd újra visszatért a dallamokhoz, ezúttal hangjával kísérve, ami amint Harry fülébe kúszott, édes bizsergés járta végig a gerincét.

„Csak veled akarok lenni

Mert tudod, hogy mindenhol voltam már

Visszatekintve arra, amin átsegítettél

Jobban ismersz, mint én magamat

Mikor elveszettnek érzem magam és nem találom az utamat

Mikor a szavaid, amiket hallottam a homályba vésznek

Melletted leszek, mikor az összes remény meghalt

Még mindig körülötted leszek, oh, és én, én mindig melletted

Amikor minden rossz, akkor is maradok

Melletted

Küzdelem volt a visszaút oda, ahol te vagy

Az egyetlen hely, ahol otthon érzem magam

Botladozva visszafelé a sötétben

Tudom, milyen érzés egyedül lenni

És bárhová is megyünk, ott akarok lenni

És a csendben meghallom, amit mondasz nekem

 Melletted leszek, mikor az összes remény meghalt

Még mindig körülötted leszek, oh, és én, én mindig melletted

Amikor minden rossz, akkor is maradok.”

Csend árasztotta el a hálószobát, mikor az utolsó dallam is elhalt.

Harry szemeiben könnyek csillogtak.

De nem a félelem könnyei voltak azok.

Vagy a szomorúságé.

Örömkönnyek voltak.

Az erő.

És a szerelem könnyei.

Öröm, a csodálatos fiú miatt, aki belépett az életébe.

Az az erő, amit a jelenléte adott Harrynek.

A szerelem minden apró szálának, amit iránta érzett.

- Lou… én-

- Shh – szakított a félbe Louis, mutatóujját Harry ajkaira helyezve – Nem kell semmit sem mondanod. Csak azt akartam, hogy tudd, itt vagyok.

Felállt a székről és szorosan átölelte a fiút.

- És nem is fogok sehova se menni.

----------------------------------------------------

Puff.

Puff.

Puff.

Puff.

Harry szívének ritmikus üteme keményen csapódott a mellkasának.

Mély levegő.

Be.

Ki.

Be.

Ki.

Lábai nem mozdultak a kemény cement padlóról. Rohanó és nyüzsgő diákok vették körül. Hangoskodásaik, a hétvégi kalandjukról beszélve folyamatosan Harry fülében visszhangzottak, miközben az iskola kapuit bámulta.

Meg tudom csinálni.

Ez csak az iskola.

Már arra sem emlékszem, mióta járok ide.

Nincs mitől félnem.

- Ugye tudod, hogy meg kell mozdítanod a lábad ahhoz, hogy bemenj az iskolába.

Harry megugrott a váratlan hangtól, amely mellőle jött.

- Niall, megijesztettél!

A szőke elmosolyodott, majd egyik kezét finoman a vállára tette – Sajnálom, haver. De amúgy miért állsz itt kint?

- É-én csak… rád vártam – hazudta, nem akarta megosztani vele az irracionális félelmeit.

- Együtt is jöhettünk volna kocsival, tudod – felelte Niall egy szemforgatással.

Harry vállat vont – Azt hiszem, erre nem gondoltam.

A szőke felnevetett – Gyere, elkísérlek a szekrényedig.

A fiú előrement, Harry pedig követte, folyamatosan emlékeztetve magát, hogy kell lélegezni.

Louis hangja visszhangzott a fejében.

- Itt vagyok.

A göndör elmosolyodott.

Meg tudta csinálni.

A séta rövid ideig tartott, miközben Niall olyan unalmas dolgokról beszélt, minthogy mik történtek a suliban.

Semmi izgalmas.

Harry éppen kinyitotta a szekrényét, mikor egy másik ismerős hang csapta meg a fülét.

- Lám, lám, lám… nézzenek oda, ki döntött úgy, hogy végre idetolja a képét.

Ösztönösen összébb húzta magát, miközben lassan a hang felé fordította a fejét.

Egy önelégült Liam állt mögötte.

Több, mint aminek látszik - 33. Fejezet

Hideg kezek.

A durva, érdes kéz olyan erősen szorítja az állát, ami lila zúzódásokat hagy hátra.

- Nyisd ki nekem.

Fájdalom járja át az arcát, ahogy a kemény kéz nekicsapódik.

- Azt mondtam, nyisd ki a szádat.

Sikoltozik.

Ki sikítozott?

Azok a sikolyok saját magától származtak volna?

Nem emlékezett rá, hogy megpróbált sikítani.

Nem emlékezett semmire.

Minden homályos és ködös és… rossz.

Csengett a füle.

Az arcának nekiütött kéz miatt?

Nem. Ez egy fegyver volt.

A pisztoly!

Már elsült?

Ennek semmi értelme.

Túl hangos volt.

Valaki sírt, könyörgött és… sikoltozott.

Miért nem szűnnek meg a sikolyok?

Vér volt. Túl sok vér.

Érezte magán. Érezte, hogy a rezes folyadék a bőrére csapódik.

Fájdalom. Borzasztó fájdalom.

Senki sem akart segíteni?

Segítségre van szükségük.

Nem.

Segítségre volt szükségük.

Most már túl késő.

Elment.

Meghalt.

És ez az egész az ő hibája volt.

-------------------------------------------

Louis elfordította a fejét a halk hang felé, amit Harry adott ki magából, aki a kanapé egyik végében aludt egy takaró alatt összegömbölyödve. Vasárnap délután volt, a két fiú a napot pedig filmnézéssel és egészségtelen kaják mellett töltötték. Harry körülbelül egy órája alhatott el.

Egy másik hang szökött ki a fiú ajkain, mire Louis összevonta a szemöldökét.

Nem hasonlított se horkolásra, se szuszogásra.

Ez nyöszörgés volt.

Hirtelen értette meg, miért adott ki ilyen hangokat.

Homlokát a félelem és fájdalom miatt ráncolta, és egy verejtékcsepp gyöngyözött a most sápadt bőrön, amelyet a függöny réseiből beszivárgó napsugár világított meg.

A nyöszörgések és kétségbeesett hangok, amik folyamatosan Harrytől származnak, egyre hangosabbak lettek.

Louis összevonta a szemöldökét.

Valójában még sosem volt tanúja annak, hogy Harrynek rémálma van.

Nehéz volt látni, hogy az a hatalmas erő, ami Harryben volt, most a rémálom miatt eltűnt; helyette teljesen meg volt rémülve.

Louis kinyújtotta a kezét és gyengéden megbökte Harry vállát. Remélte, hogy a szelíd érintéssel a rémálmok is alább hagynak, és hogy Harry öntudatlan elméje is ráébredjen, hogy nincs egyedül és biztonságban van.

De nem működött.

A göndör megremegett az érintésre és egy fájdalmas nyögés hangzott el.

Louis szíve elfacsarodott.

- H-Harry? – suttogta és óvatosan megint hozzáért a fiúhoz.

Louis vére megfagyott, mikor Harry fájdalmas szavakat kezdett motyogni.

- Minden az én hibám… minden az én hibám… minden az én hibám.

Több könnycsepp is legördült Louis arcán, mire gyorsan felemelte a kezét és dühösen próbálta letörölni őket.

Itt volt Ő, gyengén és szánalmasan viselkedett, amikor Harrynek egyértelműen szüksége volt arra, hogy erős legyen.

Fel kell ébresztenem.

A remegő fiú felé nyúlt, de egy pillanatra megállt.

Mit tegyek, ha kiakad?

Emlékezett még arra az éjszakára, mikor Harry végül megtört és elsírta magát, hagyva, hogy a hosszú ideg elfojtott érzelmei végre a felszínre kerüljenek. Akkor meg tudta őt nyugtatni, de ezúttal más volt. Harry ezúttal meg volt ijedve a saját emlékeinek csapdája miatt, amelyet az elméje gyártott neki.

Louis egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy bátorságot gyűjtsön és tudjon segíteni a fiúnak, majd közelebb csúszott hozzá.

- H-Harry? – dadogott és remegve érintette meg a vállát – K-kérlek… kérlek, é-ébredj fel.

Louis átkozta magát, amiért nem tudott mást mondani. Most nem lehetett gyenge. Harrynek szüksége volt rá.

Elhúzta a száját és újra próbálkozott.

- Harry? – ezúttal kissé hangosabb volt – Harry… k-kérlek.

Semmi sem változott.

A fiú reszketése egyre erőteljesebb volt.

Bárcsak itt lenne Anne. Ő tudná, mit kellene tenni.

Anne azon a délutánon egyedül hagyta a fiúkat a házban, az iskolában volt egy megbeszélésen, hogy megvitassák Louis helyzetét és mennyit hiányozhatnak még Harryvel az iskolából.

Meg tudom csinálni.

Louis egy pillanatig elgondolkozott, mielőtt meghozta volna a döntését.

Lassan és óvatosan átnyúlt a fiú mellkasán, és az oldalánál fogva magához húzta. Finoman elhelyezte az ölében a remegő testet, Harry karját pedig átkulcsolta a teste körül.

A nyöszörgés azonnal megszűnt, helyét lágy sírás, majd zokogás vette át.

- Minden rendben – suttogta Louis, miközben megpróbálta egy helyben tartani a fú testét. Gyorsan kipislogta a könnyeit, majd újra elhelyezte az ölében, majd jobb kezét óvatosan kihúzta és lágyan simogatni kezdte a göndör fürtöket.

- Itt vagyok – sírta – Itt vagyok… é-és nem megyek többé sehova.

Louis vett egy mély lélegzetet, szavaival próbálta önmagát is megnyugtatni.

Pontosan tudta, hogy mit akar mondani.

Könyörögni akart Harrynek, hogy ébredjen fel, és hogy mondogassa neki, hogy biztonságban van.

Meg akarta ígérni Harrynek, hogy nem hagyja egyedül.

Olyan sok dolog volt, amit el akart mondani.

Amit muszáj volt elmondania.

Annyi szó.

Annyi ígéret.

- K-kérlek…

Mégis, úgy tűnt, ez volt az egyetlen szó, amit hangosan is képes volt kimondani.

Olyan hangon, ami kísértetiesen hangzott egy elfojtott morgásnak Louis torka legmélyéről.

Ez pedig borzasztóan frusztráló volt.

Csak azt akarta, hogy Harry meghallja.

- H-Harry? – újra megpróbálta, ezúttal lehunyt szemmel. Talán ha jobban összpontosítana.

- H-hallasz engem?

Végül megérezte, hogy a fiú egy kicsit arrébb mozdult.

A mellkasa összeszorult.

Ez azt jelenti, hogy Harry hallja őt?

Válaszolt volna neki?

- Harry? – szólította újra – Hallasz?

Egy bólintás. Egy apró bólintás, amit Louis talán észre sem vett volna, ha nem tartaná magához olyan szorosan a fiút.

A megkönnyebbülés hullámokban öntötte el.

Csak tartotta az ölében a remegő fiút, előre-hátra ringatva magukat, hogy próbálja enyhíteni a félelmet.

Harry úgy érezte, forog körülötte a világ. A szemei csuka voltak, de minden olyan zavarosnak, ködösnek tűnt.

Ez a valóság?

Muszáj… muszáj, hogy az legyen.

Szükségem van rá.

Kérlek, csak legyen jól.

Muszáj, hogy ő jól legyen.

- Harry, ki tudod nekem nyitni a szemed?

Ez Louis!

Az én Louis-m.

Itt van.

 És nem…

Ő nem…

Harry olyan kétségbeesetten ki akarta nyitni a szemét.

Volt egy esély… egy esély arra, hogy mindez csak egy rémálom. Lehetséges, hogy Louis valóban itt van, beszél hozzá, ő pedig a karjai között van. Volt rá esély, hogy minden rendben van.

Érezte Louis testének melegét.

Hallotta őt.

Érezte az illatát is.

Csak annyi lett volna a dolga, hogy kinyissa a szemét, és már biztosan meg lett volna róla győződve.

De… mi van, ha…?

Mi van, ha nem ez a valóság?

Mi van, ha Louis valóban elment?

Hallotta a lövést.

Érezte a vért; ahogy folyt le az arcáról.

Louis vérét.

- Harry?

Louis.

Tényleg ő az.

Mégsem halt meg.

- Kérlek, gyere vissza hozzám, Harry.

Érezte, ahogy finoman megszorították az ujjait.

Érezte, amint vékony ujjak túrnak bele a hajába.

Louis.

Ki kell nyitnom a szemem.

És végül megtette.

Amikor szemei végül a kék íriszekre fókuszáltak, tudta, hogy tényleg valódi.

Louis nézett vissza rá.

Itt volt.

És… minden rendben volt vele.

Viszont látta rajta, hogy aggódik; tényleg aggódik. Pupillái tágak voltak és Harry észrevett néhány felszáradt könnycseppet az arcán.

De itt volt.

- L-Louis? – a fiú univerzumában ez volt a legfontosabb szó, ami most elhagyta az ajkait. A hangja rekedt volt, gyenge és tele érzelmekkel, de nem számított, mert Louisval minden rendben volt.

Amikor kimondta a nevét, Louis mellkasában valami megmozdult. Szemei újra bepárásodtak a könnyektől, és gyorsan bólintott, mert nem bízott a hangjában.

Harry visszatért.

Visszatért abból a borzalmas rémálomból, amibe beleragadt.

Néhány másodpercig csak bámulták egymást, kiélvezve a kettejük között létrejött kellemes légkört, majd szorosan megölelték egymást, és azt kívánták, bárcsak örökké tarthatna ez a pillanat.

Könnyek gördültek le az arcukról, miközben egymás karjaiban voltak.

Louis szipogott egyet és még szorosabban ölelte magához Harryt.

Végül csak sikerült visszahoznia.

És soha többé nem fogja elengedni.

-A-azt hittem, hogy… hogy m-meghaltál – sírt fel a göndör, szavait alig lehetett érteni, mert az arcát szinte teljesen belefúrta a másik vállába.

- Nem… - zihálta Louis, még erősebben magához húzva – Itt vagyok.

Harry felemelte a fejét és könnyáztatott arccal Louisra nézett – Annyira igazi volt.

A fiú megrázta a fejét, és kezeibe vette Harry arcát, majd mélyen a szemébe nézett – De nem történt meg.

- Mi van, ha mégis? Mi van, ha nem is ez a valóság?

A göndör légzése szaporábbá vált és szíve őrült módjára kezdett verni, ahogy az agya egymás után kezdte vetíteni elé a rémképeket.

- Nem, Harry, ne gondolj erre. Ez a valóság. Itt vagyok veled – biztosította Louis.

De nem volt biztos benne, szemeit újra lehunyta, fejét oda-vissza rázta.

Ne ne ne. Harry, ne csináld ezt újra!

- Harry, csak nyisd ki nekem újra a szemed.

A göndör erősebben rázta a fejét. Louis kezei még mindig az arcán voltak és azok is jobbra-balra mozogtak, ahogy a fejét rázta.

Légvételei zihálásba csaptak át, ahogy egyre gyorsabban és nehezebben kapkodta a levegőt.

- Harry, meg kell nyugodnod.

Még mindig zihált.

Pánikrohama van.

- Sssh, Harry… lélegezz.

Még mindig gyorsan vette a levegőt.

- Harry, kérlek, csak figyelj a hangomra.

Ez sem segített. Bármit is mondott Louis, az nem jutott el Harryhez. Szemeit még mindig szorosan összezárva tartotta, fejét folyamatosan rázta és a légzése olyan volt, akár egy partra vetett halé.

Louis hátrébb húzódott és tehetetlenül figyelte, ahogy szemei előtt hullik darabokra a fiú. Nem akarta így látni Harryt.

A fiúnak szüksége volt arra, hogy érezze, ez a valóság, és ehhez éreznie kellett Louist.

Ezért a kisebbik előre lépett, majd Harry reszkető kezeihez nyúlt – Itt vagyok – szólalt meg halkan – Mindig itt leszek.

Aztán lehajolt, szemeit lehunyta, és ajkait a másikéhoz nyomta.

Harry lélegzete elakadt, szemei hirtelen pattantak ki, mielőtt újra lecsukta volna őket. Az összes félelme elpárolgott, mikor megérezte Louis lágy ajkait, és a benne lévő borzalmak helyét lassan a nyugalom vette át, ami az egész elméjét elárasztotta. Végre megnyugodott.

Teljes nyugalom fogta közre.

Lassan elváltak egymástól. Homlokukat összeérintették, és szemeik továbbra is csukva voltak, mindketten az ajkukon érezték az előbbi csókjukat.

- Itt vagyok – suttogta Louis.

Több, mint aminek látszik - 32. Fejezet

 

A Nap már rég lement, a Hold magasan az égen járt, bevilágítva a sötét ház ablakain.

A lakásban csend honolt; békés volt, miközben a lakók mélyen aludtak a szobáikban, kimerülve egy fárasztó nap után.

Minden csöndes volt.

Egészen eddig a pillanatig.

Egy rémült sikoly hatolt át a Styles házának csendjén, amire Anne ébredezni kezdett.

Felpattant az ágyból, és a papucsát és köntösét hátrahagyva rohant végig a folyosón, világos rózsaszín pizsama alsóban, valamint hozzá illő trikóban.

Amikor Louis hálószobájának ajtajához ért, megpróbálta kinyitni azt, de szemei elkerekedtek, mikor rájött, hogy zárva van.

Az ajtó túloldalán újra felhangzott egy sikoly, amit hallva borzongás futott végig Anne gerincén.

- Louis? – kezdte el ököllel verni az ajtót, testében pedig átjárt a félelem – Louis! Nyisd ki az ajtót, kicsim!

Mikor továbbra sem kapott választ, még erősebben kezdte ülni a fát, és átkozta magát, amiért nem távolította el az ajtón lévő zárat.

- Gyerünk, Louis, Anne vagyok! – kiabálta – Kérlek, nyisd ki az ajtót!

A rémült sikolyok ijedt nyöszörgésekké halkultak, a nő pedig nem tudta, mi tévő legyen.

Harry abban a pillanatban rohant ki a szobájából a folyosóra, göndör haja zilált volt, szemei aggodalmat tükröztek.

- Mi a baj? – kérdezte kétségbeesetten.

Anne legyőzötten döntötte homlokát az ajtónak.

- Bezárta az ajtót.

Harry szíve a gyomrába süllyedt.

Ó.

Louis nem érezte magát biztonságban.

Azért zárta magára az ajtót, mert nem érzi magát biztonságban.

Anne elemelte onnan a fejét és újra ököllel kezdte verni az ajtót, kétségbeesetten próbálta rávenni, hogy a fiú nyissa ki az ajtót.

- Állj! – kiáltotta Harry és megragadta az anyja kezét, hogy még egyet üssön a fára.

A nő megfordult, hogy a fiára nézzen, szemei tányér méretűek voltak, az álla pedig valahol a padlón heverhetett a fia tettére. Kérdőn vonta fel a szemöldökét.

- Ezzel valószínűleg csak jobban megijeszted őt – magyarázta – Hadd próbáljam én.

Harry közelebb lépett az ajtóhoz, ajkai pedig épp hogy nem értek a durva fához, miközben beszélni kezdett.

- Louis? Harry vagyok – mondta halkan, ahhoz viszont elég hangosan, hogy a másik fiú meghallja – Hallasz?

Nem kapott választ.

- Itt vagyok anyával – magyarázta – Aggódunk miattad.

Csend.

- Biztonságban vagy, itthon a… családoddal.

Harry remélte, hogy kap valamilyen választ az ijedt fiútól, de nem így lett.

Legalább a sikoltozást abbahagyta.

A göndör hajú fiú az anyja felé fordult – Nem tudom, mit tegyek.

A nő is csak a fejét rázta, alig találta a szavait – Én sem.

Harry felsóhajtott, mielőtt óvatosan bekopogott az ajtón – Louis, kérlek, mondd meg, hogy jól vagy, oké?

Semmi.

Mit csinálhat bent?

Túlságosan nagy a csend.

Talán… bántja magát?

A gondolat keményen lesújtotta Harryt.

- Anya, nem gondolod, hogy bántaná magát, ugye?

Anne szeme elkerekedett, mikor először belegondolt, és mikor ez megtörtént, látványosan elsápadt.

Nem tenné.

Vagy igen?

- Louis, kérlek. Megijesztesz! – sírta Harry, még egyszer bekopogva.

Végül egy kattanást hallottak az ajtó túloldalán.

Kinyitotta az ajtót.

Eltartott egy pillanatig, míg realizálta, de utána rögtön kinyitotta az ajtót, majd beljebb lépett.

Louis az ágyon ült, karjaival szorosan ölelte a remegő testét, arca pedig sápadt volt.

Harry végigpásztázta a terepet, bármi jelét keresve annak, hogy a fiú bánthatta-e magát.

De nem volt semmi jele.

Megkönnyebbülten felsóhajtott, majd Louis felé sétált.

- Szia – üdvözölte egy kis, megnyugtató mosollyal az arcán.

Louis vett egy reszketeg, mély lélegzetet, majd felemelte tekintetét és Harryre nézett.

- Köszönöm, hogy kinyitottad az ajtót nekünk, Louis – Harry óvatosan lépdelt a fiú felé – Nagyon aggódtunk.

Az alacsonyabb fiú rémült tekintete megenyhült, majd könnyekkel telt meg.

- Harry?

- Igen, Louis. Én vagyok az – válaszolt szomorúan – Itt vagyok.

Amint a göndör meglátta, hogy a fiú alsó ajkai megremegtek, azonnal odasietett hozzá és az ölelésébe húzta, előre-hátra ringatva magukat.

- A-azt hittem, ő az. Azt hittem, m-megpróbál ide bejönni… – zokogta.

- Semmi baj, Lou – suttogta Harry, ajkaival még éppen nem érintette a másik fülét – Vigyázok rád.

- Tényleg azt hittem, újra itt vagyok, Jason házában.

- Az csak egy rémálom volt, Louis – nyugtatta Harry – Már elment, és életének hátralévő részeiben pedig rácsok mögött marad. Sosem fog tudni többet bántani.

- Tudom – szipogott a fiú – De annyira valóságos volt.

Harry nem válaszolt, csak tovább ringatta őt, kezével pedig beletúrt Louis hajába, megnyugtatva ezzel mindkettejüket.

Anne az ajtóban állt, és figyelte, hogy Louis jobban lesz-e, viszont nem akarta megszakítani a pillanatot sem. A fia volt a nyugtató erő Louis számára, így nem akart véget vetni a pillanatnak. Szóval, mikor látta, hogy a fiú rendben lesz, úgy döntött, csendben átsétál a saját szobájába.

- Sajnálom – sírta Louis.

- Nem, sshh. Nem kell semmi miatt bocsánatot kérned – búgta Harry.

- Fölébresztettelek téged és Annet is.

Harry elmosolyodott és egy lágy csókot hintett a homlokára – Nem számít.

- Bezártam az ajtót is.

Harry felsóhajtott – Megkérdezhetem, hogy miért tetted?

- N-nem igazán tudom. Amióta mellettem aludtál, mindig biztonságban éreztem magam. De így nem volt semmi, ami megakadályozhatta volna a rémálmokat. Arra gondoltam, hogy ha bezárom az ajtót, talán a rémálmokat is kizárhatom vele.

Harry szíve összetört.

- Louis, itt maradok melletted, ameddig csak szükséged van rám.

- Tényleg?

- Természetesen. Így te is távol tudod tartani az én rémálmaimat.

Louis felnézett – Neked is vannak rémálmaid?

Harry bólintott.

- Miről szólnak?

Végigfuttatta ujjait Louis tincsi közt, mielőtt válaszolt volna – Engem leginkább Jason gonosz, sötét tekintete kísért. De a legrosszabb rémálmom, hogy Jason helyett téged lőnek le.

Most Louis-n volt a sor, hogy nyugtatóan beletúrjon Harry fürtjei közé.

- Fogalmad sincs, mennyire megijedtem, mikor azt hittem, téged öltek meg. Hogy az a vér, ami az arcomra fröccsent, nem az övé, hanem a tiéd.

- De az övé volt – suttogta Louis.

Harry bólintott – De a rémálmaimban így szerepelt. És az egész az én hibám volt, mert nem mertem kinyitni a szemem.

A fiú érezte, amint néhány könnycsepp legördül az arcán, minden érzelem és gondolat, amit eddig rejtegetett, végre a felszínre került. Külsőleg erős volt, mivel tudta, hogy Louisnak szüksége van egy ilyen védelmezőre, hogy túl tudjon lépni ezeken a szörnyűségeken, de belül ugyanúgy össze volt törve.

Mielőtt felfogta volna, a légzése szabálytalanná vált, néha bennrekedt a levegője és sírni kezdett.

A látvány teljesen ledöbbentette Louist, még sosem látta a másikat ilyen összetörtnek és törékenynek. Mindig is ő volt az erősebb, akire Louis számíthatott, aki vigasztalta és megakadályozta, hogy visszaessen a sötétségbe.

Mindig itt volt nekem, és most rajtam a sor, hogy mellette legyek.

Megcserélték az eddigi helyzetüket, és most ő fonta kis kezeit a fiú karjaira, Harry pedig azonnal belekapaszkodott Louis pólójával, átitatva a vékony pamutot a könnyeivel.

Louis szégyellte magát, amiért a saját fájdalmaival volt elfoglalva és nem vette észre, hogy Harry ugyan azt éli át, mint ő.

Ujjaival beletúrt a göndör tincsekbe, miközben Harryt még mindig rázta a zokogás.

- Engedd ki, Harry, csak engedd ki.

Louis most értette meg, hogy miket tartogatott Harry magában, a fiúnak pedig szüksége volt arra, hogy a felszínre kerüljenek azok az érzelmek, amiket eddig próbált mélyen elnyomni.

- Sajnálom, hogy nem vettem észre – suttogta – De már itt vagyok, csak úgy, mint nekem te.

Több perc is eltelt, mire Harry zihálása csillapodott és már könnyek sem folytak le az arcán.

Kivörösödött szemeivel Louisra nézett.

 A fiú szelíden mosolygott rá – Jobban vagy?

Harry aprót bólintott – K-köszönöm.

Louisnak szélesebb lett a mosolya – Felajánlom a vállamat, hogy rajta sírj, ez a legkevesebb, amit érted tehetek.

- Mindketten szerencsétlenek vagyunk, nem?

A kisebbik felkuncogott – Igen, azok. Anyukádat így ketten rendesen lefárasztjuk, ugye?

Harry felnevetett – Az biztos.

- Figyelj, Harry? – szólt Louis.

- Igen?

- Szeretnéd, hogy… hogy zongorázzak neked?

A göndör elmosolyodott. A zene egy közös pontjuk volt, mindkettejüknek a menekülést jelentette a világ kegyetlenségeitől. És most, ez a valami, amit Louis meg akar vele osztani, ugyanaz volt, mint mikor először találkoztak.

Ez pedig nyugtatóan hatott Harrynek.

- Nagyon szeretném.

Louis egy aprót bólintott, mire Harry elhúzódott a fiú karjai közül. Lemászott az ágyról, majd lassan odament a kis szintetizátorhoz, amelyet Styleséktól kapott.

Leült a párnázott székre, ujjait végigfuttatta a billentyűkön, vett egy mély lélegzetet, majd hagyta, hogy a billentyűk maguktól életre keljenek.

A varázslatos és elbűvölő dallam úgy szólalt meg, mint a jégcsapok és száncsengők kombinációja. Harry érezte benne a szomorúságot, amely egészen az erekig beszivárgott.

Felkelt az ágyból és Louis mögé sétált, figyelve, ahogy az ujjai szinte suhannak a billentyűzeten; le volt hunyva a szeme és teljesen beletemetkezett a zenébe.

Harry még közelebb lépett, míg mellkasa Louis hátához ért, karjait a másik törzse köré fonta, állát pedig a fiú feje búbján nyugtatta.

Louis elmosolyodott a hirtelen érintkezésre és kinyitotta a szemét, mikor vége lett a dalnak.

- Ez gyönyörű volt, Louis – dicsérte a göndör, karjaival szorosabban húzta magához a kis testet – Mi a címe?

- Semmiség, csak most találtam ki zongorázás közben – válaszolt vállat vonva.

Harry lesokkolódott. Ez volt a legszebb dal, amit valaha hallott, és Louis épp most találta ki?

Ő tökéletes.

- Lou, ez csodálatos.

- Semmiség, tényleg. Csak eljátszom, amit érzek – magyarázta – Az iskolában lévő előadóterem óta nem játszottam, szóval biztos, hogy kijöttem a gyakorlatból.

Harry megrázta a fejét – Tökéletes volt.

Louis felemelte a fejét és Harryre nézett, aki ugyan úgy a fiút bámulta.

- Köszönöm, hogy megosztottad ezt velem, Lou.

- Köszönöm, hogy játszhattam neked, Göndör.

Harry ajkát Louis homlokára helyezte és egy lágy csókot nyomott rá, mire Louis elmosolyodott.

- Nem bánod, ha ma este itt alszok veled? – kérdezte Harry.

- Azt hiszem, már tudod is a válaszomat – suttogta, miközben felállt és az ágyhoz húzta a fiút, és elfeküdtek rajta.

Mindketten bemásztak a meleg takarók alá, és egymással szemben voltak. Louis fejét Harry mellkasára hajtotta, miközben belélegezte a pézsmaillatot. Harry karjaival átölelte a fiút és közelebb vonta magához, állát pedig enyhén megemelte, míg Louis feje tetejéhez nem simult, imádva az érzést, hogy testük ilyen tökéletesen illeszkedett a másikéhoz.

- Jóéjt, Göndör – morogta Louis az izmos mellkasba.

Harry lehajtotta a fejét és ismét egy csókot nyomott a fiú homlokára.

- Szép álmokat, Lou.

Harry, miközben lehunyta a szemeit, folyamatosan hallotta magában a Louis által játszott dallamot. Ennek kombinációja, valamint az ölelésében pihenő fiú meleg teste tartotta távol a rémálmait.

Több, mint aminek látszik - 31. Fejezet

 

Louis folyamatosan csak Harryt nézte, megpróbálva minden egyes centiméterre emlékezni, addig, ameddig ki nem száradt a szeme és el nem kezdett csípni neki. Önkéntelenül mart az alsó ajkába, mikor a lábujjait megmozgatta.

Pisilnie kellett.

Néhány perccel később Louis egyre kétségbeesettebb lett. Tudta, ostobaság, amiért nem kelti fel Harryt segítségért, de csak hagyni akarta tovább aludni.

Annyira kimerült lehet, hogy folyton velem kell törődnie.

Hagynom kéne tovább aludni.

Louis lehunyta a szemeit és próbált kitalálni dalokat, amiket magában énekelhet, de mindegyiknek a szövege átfordult csendes és kétségbeesett könyörgésekké, hogy végre kijusson a fürdőszobába.

Ne gondolj rá.

Ne gondolj rá.

Ne gondolj rá.

Basszus. Rágondoltam.

Louis már azon a ponton tartott, hogy száz százalékig biztos volt benne, hogy a húgyhólyagja felrobban, kivéve, ha ő maga meg nem oldja a problémát.

Visszanézett oda, ahol Harry aludt, titokban remélve, hogy a másik megérzi a mocorgásait vagy meghallja a kimondatlan könyörgéseit és felébred.

Viszont mikor ugyan úgy feküdt mozdulatlanul tovább, Louis úgy döntött, muszáj megzavarnia az alvó fiút.

Nem volt még elég erős ahhoz, hogy egyedül tudjon sétálni.

Felsóhajtott, majd óvatosan megrázta Harry alvó testét.

Harry pillanatok alatt felébredt, kezeivel pedig ösztönösen nyúlt Louis felé.

Louis egy bocsánatkérő pillantással ajándékozta meg Harryt, miközben a másik fiú próbálta felfogni a történteket.

- Sajnálom – suttogta a kisebbik.

Harry még nem teljesen volt magánál, csak Louis kiskutya kinézete volt szemei előtt, aki úgy nézett ki, mintha bajba került volna.

- Jól vagy? – kérdezte a göndör, hangja még álmosabb volt, mint a tekintete.

Louis összerezzent, és még rosszabbul érezte magát, amiért felébresztette, pedig nyilvánvalóan szüksége volt egy pihentető alvásra.

Átkozta tehetetlenségét, amiért nem tudta saját magát kiszolgálni.

- Mosdóba kell mennem – vallotta be szégyellősen.

Harry szemöldökét összeráncolta, majd arcára egy lusta mosoly ült ki – Miért nem ébresztettél fel?

- Megtettem.

Harry kuncogott – Úgy értem, korábban. Nem bántam volna.

A göndör játékosan megrázta a fejét, majd mikor kiropogtatta a nyakában és hátában lévő fájó izmokat, felállt a kanapéról.

- Gyere, segítek kivinni.

Louis felsóhajtott, ma már sokadszorra kívánva azt, hogy bárcsak ne kellene más segítségére szorulnia. Kezeit felemelte és megfogta vele Harryét, aki felhúzta őt állásba.

Harry egyik kezével Louis hátát támasztotta meg, hogy határozottan tudjon állni.

- Hogy vagy? – kérdezte – Szerinted el tudunk indulni?

Louis érezte az ismerős fájdalmat végigfutni az izmain, ám a nemrég kapott fájdalomcsillapítók is erősen dolgoztak benne, ezért bólintott.

- Jól vagyok.

Harry egy pillanatig még megtartotta őt, figyelve, hátha fájdalmai lennének. Mikor megállapította, hogy Louis igazat mondott, bólintott, majd tett egy apró lépést, ezzel sarkallva a fiút, hogy álljon mellé.

Az első néhány lépés volt a legnehezebb, mivel Louisnak kényszerítenie kellett gyenge végtagjait a mozgásra, ami egyébként egyáltalán nem lenne megerőltető, majd mikor belejött, érezte, hogy nagyobb lépéseket és hosszabb talpon maradást is meg tud tenni anélkül, hogy fokozódna a fájdalom.

A fiú minden egyes megtett lépésére Harry elmosolyodott – Annyira jól csinálod, Lou, bátran kijelenthetem, hogy egyre csak erősödsz.

Louis elvigyorodott a bátorító szavakra, közben pedig a nappalin haladtak át, majd a folyosón, míg el nem érték a fürdőszobát.

- Az úgy jó lesz, ha itt megvársz engem? – kérdezte Louis, miközben enyhe pír lepte el az arcát.

- Biztos vagy benne, hogy nincs szükséged segítségre? – kérdezte Harry – Nem akarom, hogy eless.

Az alacsonyabbik arca szinte már égett – Jól leszek – felelte szégyellősen.

A göndör bólintott és ellépett a fürdőszoba ajtajától.

- Csak… kiabálj, ha szükséged van oké? – mondta őszintén – Az ajtó előtt leszek.

Louis bólintott, majd kinyújtva a kezét megtámaszkodott a falon, és a mentén haladva belépett a fürdőbe, a háta mögött lévő ajtót pedig egy kattanással bezárta.

Harry az ajtó előtt várt, és feszülve hallgatózott, nem-e esett el bent a fiú. Az idegtől görcsölt a gyomra, egészen addig, míg meghallotta a vécé öblítő hangját, majd egy kisebb szünet után a csapból a víz folyását. Miután a törülközőtartó is megnyikordult, a magasabbik fiú látta, amint a kilincs lenyomódik és kinyílik az ajtó.

Mikor a tekintetük találkozott, Harry azonnal észrevette azt a bizonyos érzelmet, amely Louis kék szemeiben csillogott.

Büszke volt önmagára, hogy végre egyedül is képes volt megcsinálni valamit.

Annak ellenére, hogy egy olyan egyszerű dologról volt szó, mint a fürdőszoba használata, már kevésbé érezte haszontalannak magát.

Harry pedig örült neki, hogy legalább ezt el tudta érni a fiúnál.

- Visszavigyelek a nappaliba? – kérdezte a göndör és mosolyogva a kezét nyújtotta Louis felé.

A kisebbik egy mosollyal az arcán bólintott, belehelyezve kezét a másikéba.

- Köszönöm.

Ahogy a szoba felé indultak, Anne hirtelen kisietett eléjük a konyhából.

- Sziasztok, fiúk! – kiáltott fel vidáman – Örülök, hogy mozogsz kicsit, Louis.

A két srác zavartan elmosolyodott, majd Louis egy aprót biccentett.

- Azt hiszem lassan készen áll, hogy lefussa a maratont – hencegett Harry, de büszke volt rá, hiszen Louis csak néhány órája hagyta el a kórházat.

Anne felnevetett, az említett pedig elpirult.

- Nos, ha le akarod futni, előbb enned kell. Már odakészítettem néhány tálcát neked a nappaliba. Hozok egy kis levest, helyezd magad kényelembe.

Lassan visszasétáltak, majd Harry segített Louisnak leülni a kanapéra.

Louis Harryvel szembe fordult és hálásan elmosolyodott.

- Köszönöm – suttogta – Igazán szükségem volt erre.

- Legközelebb ne félj hamarabb segítséget kérni, Lou – kuncogott Harry – Tényleg nem bánom.

Louis elmosolyodott és bólintott – Olyan békésen aludtál, nem akartalak megzavarni.

A göndör felvonta a szemöldökét – Figyelsz, miközben alszom?

Louis halványan elpirult – Mintha te nem néztél volna a kórházban.

Most Harryn volt a sor, hogy elpiruljon – Te akartad, hogy ott legyek.

Mindkettejükből kiszaladt egy halk nevetés, mikor Anne belépett a nappaliba, kezében egy tálcával, amin gőzölgött a házi tyúkhúsleves, egy másik tányéron pedig fel voltak halmozva a pirítós szeletek.

Miután lerakta azt, Louis felé fordult.

- Jobban érzed magad? – kérdezte – Eleget pihentél?

A fiú bólintott.

Anne elmosolyodott – Örömmel hallom. Edd meg a levest, később visszajövök a tányérokért.

A nő már fordult volna el, mikor észrevette, hogy Louis nyitja a száját, mintha mondani akarna valamit.

- K-köszönöm, Anne.

Az asszony szívét megmelengette ez az egyetlen szó, amit a tini mondott. Nagyszerű érzés volt tudni, hogy egyre inkább kezd megnyílni neki.

- Nagyon szívesen, kicsikém – felelte a nő egy büszke mosollyal az arcán.

A fiúk nézték, ahogy elhagyja a nappalit, majd magukhoz vették a leveseket.

- Ízlik? – kérdezte Harry, miközben egy nagy kanál húst tömött a szájába.

Louis lenyelte a falatot, mielőtt bólintott volna – Nagyon finom. Végre jó ízű ételeket is ehetek.

- Igen, az orvosok nem nagyon hagyták, hogy ilyeneket egyél bent, ugye?

A kisebbik megrázta a fejét – Csak almaszószt és pürét ehettem, minden más infúzión keresztül ment.

Harry együtt érzőn elmosolyodott – De most végre kiélvezheted anya főzőtudományát. Pár hét és gurulni fogsz.

Louis kuncogott – Bármit megeszek, amit elém raktok, amíg megígéred, hogy az nem almaszósz vagy püré lesz.

A göndör ravaszul elmosolyodott, majd kiabálni kezdett – Hé, anya, Louis almaszószt szeretne desszertnek enni!

Válaszul csak egy párnát dobtak a fejéhez, aminek eredményeképp Harry majdnem magára borította a levesét. Ártatlan arcot vágott és felemelte a kezeit, mintha csak azt kérdezné, „mi rosszat tettem?”.

Ezután tovább kanalazták a levesüket, majd miután azt kivégezték, egy-egy szelet vajas pirítóst kezdtek enni. Harry épp nevetve tette vissza a kanalat a tányérba, mikor Anne mosolyogva a szobába lépett.

- Na ez az a nevetés, ami hiányzott az elmúlt hetekben – mondta boldogan a fiára nézve – Köszönöm, hogy segítettél abban, hogy újra halljam ezt, Louis. Már nagyon hiányzott.

Harry arca kipirult, ahogy neheztelve nézett vissza az anyjára.

- Végeztetek a vacsorával? Louis, van valami, amit meg szeretnék mutatni neked…

 Az említett szeme elkerekedett, és Harry felé fordította a fejét, aki mellette ült, és vigyorogva bólintott neki. Louis visszavezette a tekintetét Annere és bizonytalanul bólintott.

- Rendben, gyerünk akkor – mondta az asszony és a folyosó irányába bökött a fejével.

Louis a dohányzó asztalra támaszkodott, összerezzent, miközben feltápászkodott. Harry azonnal felállt és megragadta a fiú alkarját.

- Nézzük meg, mi miatt ennyire izgatott anya.

Végigmentek az ismerős folyosón, és ezúttal Louis szinte az egész testsúlyát meg bírta tartani. Néhányszor kicsit megrogyott, de Harry folyamatosan mellette volt és támogatta.

Sosem fogom hagyni, hogy eless.

Louis meglepődött, mikor Anne megállt egy zárt ajtó előtt, közvetlen a fürdőszobai mellett. A nő arcán csak úgy szélesedett a mosoly, miközben elfordította a kilincset és kinyitotta az ajtót.

- Tudom, egy kissé kicsi. Pár napja még irodának használtuk – mondta belépve a szobába.

Louis zavartan ráncolta a szemöldökét.

Harryvel együtt ők is beléptek az ajtón, de mikor a fiú meglátta, mi van a szobában, a tüdejébe rekedt a levegő és félő volt, hogy menten összeesik.

Ez egy hálószoba volt.

Egy igazi hálószoba.

Falait sötétkék festék borította, ami még hangulatosabbá tette a helyiséget.

A szemben lévő fal mentén egy hatalmas franciaágy húzódott, amin egy világosszürke paplan volt, végében egy puha, bolyhos takaróval. Két nagy párna helyezkedett el az ágy fej felőli részénél, amiknek élénkvörös színe megegyezett a takaróéval.

Az ágy mellett egy kis éjjeliszekrény kapott helyet, tetején pedig egy magas, fehér asztali lámpa volt, valamint a telefonja, ami egy ezüst töltőre volt csatlakoztatva. Az ágy másik oldalán egy állólámpa világította be lágyan a helyiséget. A mellett pedig egy kis kézi zongora foglalt helyet.

Louis egy ideig csak a zongorát figyelte, miközben visszapörgette a múltbeli beszélgetéseit Harryvel.

Legtöbbször azért játszok, mert az egyik legjobb menekülési útvonal.

Szeretek játszani, ha van egy kis időm egyedül; ilyenkor végre el tudok menekülni a valóságból.

Louis Harry felé fordult, nem tudta elhinni, hogy emlékezett erre. Azóta mintha egy élet telt volna el.

Visszafordította a figyelmét a szobára, és észrevett egy nagy fa gardróbszekrényt a szemközti falnál, amin egy hatalmas tükör volt. A komód tetején egy kosár volt, amelyekben személyes tárgyak voltak; fésű, sampon, fogkefe, dezodor és sok más fontos dolog.

Még egy kis fekete, síkképernyős tévé is volt, ami az ággyal szembeni falhoz volt rögzítve. Alatta egy DVD-kkel teli polc volt, mellette pedig egy X-box.

A könyvespolc mellett egy egyszerű, sötét színű tölgyből készült faasztal állt. Tetején egy ezüst kislámpa, egy tollakkal és más különböző írószerekkel telerakott tartó és egy napló foglalt helyet. Az asztal mellett egy párnázott irodai szék állt.

Egy nagy tábla futott végig az asztal mentén, amin egy naptár volt, valamint egy kollázs futballistákról és a sport többi dolgáról.

Ami azonnal felkeltette a figyelmét, az egy kép volt Harryről és Anneről, ami a tábla egyik sarkában helyezkedett el.

Jóleső borzongás futott fel Louis gerincén.

Család.

Azt akarják, hogy a családjuk része legyek.

- E-ez tökéletes. K-köszönöm – dadogta Louis, az érzelmei teljesen maguk alá söpörték.

Nem tudta elhinni, hogy mindezt Harry és Anne vette neki. Amikor még otthon élt az apjával és kitudódott volna a titka, rengeteg drága holmija volt. De az anyjával nem engedhették meg maguknak a zongorát vagy az X-boxot. Majd mikor Jasonhöz költöztek, Louis, a ruhái kivételével, az összes cucca megsemmisült, ha a férfi egyszer mérges volt.

- Ha van valami, ami nem tetszik, nyugodtan szólj. Szeretnénk, ha boldog lennél itt – magyarázta Anne.

Louis megrázta a fejét – Nem… M-mindent imádok.

Az asszony elmosolyodott – Ennek örülök. Nos, a fürdőszoba közvetlen melletted van, és Harry, valamint az én szobám is itt van a folyosón.

Harry nem akar itt maradni velem?

A fiú csak bólintott, megpróbálta leplezni csalódottságát és szorongását.

- Louis, van még valami a számodra – kezdett bele Anne, és a komódhoz lépett. Kihúzta a legfelső fiókot, majd kivett valamit, és már sétált is vissza Louishoz, aki most az íróasztala székén ült.

Elmosolyodott, majd a fiú ölébe helyezte, amit hozott.

Egy focimez volt.

Akkurátusan volt összehajtogatva és kivasalva; teljesen újnak tűnt.

Az anyagban már nem voltak ott a vérfoltok, és a szakadásokat is megvarrták.

Louis arcáról legördült néhány könnycsepp, alsó ajka kissé megremegett. Mikor égül felnézett Annere, aki szeretetteljesen mosolyogva állt előtte, az érzelmei átvették a teste felett az irányítást.

Ügyetlenül ugrott fel a székből és a gyanútlan nő karjaiba vetette magát.

Amikor hozzábújt, még több könnycsepp folyt végig a fiú arcán és remegett az érzelmek hadától, még jobban szorítva Anne mellkasát.

- Minden rendben, kincsem – búgta, ujjaival Louis hátát kezdte simogatni – Most már minden rendben lesz.

Louis még néhány percig Anne ölelésében maradt, kiélvezve a megnyugtató szavakat és érintéseket.

Amikor végül elhúzódott tőle, az arcán lángrózsák terültek szét és hirtelen elszégyellte magát, amiért engedett az érzelmeinek.

Körülnézett a szobában, a szobájában, és várta, hogy meglássa Harryt, amint kínosan álldogál mellettük, de meglepődve tapasztalta, hogy Annenel egyedül állnak ott.

- Pillanatokkal ezelőtt ment ki, Louis – nyugtatta meg – Úgy gondolta, hogy hagy nekünk egy kis privát helyet.

Louis hálásan bólintott. Már egy életre kisírta magát Harry előtt.

- Tényleg nem számítottál erre, ugye? – kérdezte Anne, miközben ujjaival törölgette meg a könnyáztatta arcot.

Louis megrázta a fejét, mire az asszonynak megtelt a szíve szomorúsággal, de közben szeretettel is.

Amennyi mindenen keresztülment, hálás vagyok, hogy most már mi szerethetjük és törődhetünk vele.

- Nos, ez itt mind a tiéd – mondta a fiúnak büszkén, ajkait pedig a homlokához nyomta – És örülünk neki, hogy végre velünk laksz.

- K-köszönöm – zokogta.

- Ó, kicsikém – sóhajtotta Anne – Fontos vagy számunkra. Egy csodálatos fiú vagy; olyan bátor és erős. Nekünk öröm, hogy velünk maradsz.

Louis teljesen leveszett a szavakban, és csak meredt az előtte lévő nőre.

A nőre, aki beengedte őt az otthonukba.

Mi több, a szívébe engedte be őt.