Több, mint aminek látszik - 25. Fejezet

25. Fejezet

Harryt annyira megdöbbentette Jason megjelenése, hogy majdnem elejtette Louist.

Az éhes pillantás, ami a férfi szemében csillogott, képeket vetített Harry elé, arról, hogy mi történhetett ebben a szobában.

Az ágy.

A kötél.

Louis félmeztelen, zúzott teste.

Harry olyan hevesen kezdett remegni, miközben agya folyamatosan játszotta le az eseményeket, hogy egyik keze kicsúszott Louis térdei alól, így majdnem elejtve a fiút.

Louis szeme megrebbent a hirtelen mozdulattól, ezzel pedig meglátta Jasont az ajtóban állva. Észlelve, hogy az a szörnyeteg csak egy lábnyira áll tőle, és hogy Harry olyan volt, mint aki elvesztette a teste felett az irányítást, azonnal éberebb lett.

- Nem. Kééérrlllek nnne bbááánnts – mosódtak el szavai, a kábítószer az egész szervezetét szinte megbénította és egyáltalán nem tudta irányítani azt.

- Látom mást is meghívtál a buliba, Louis – vicsorogta Jason.

Harry továbbra is néma volt, karjai közt erősen szorította Louist. A fiú vállát tartó izmos kar szorításával szinte égette azt, mivel a göndör annyira megrémült, hogy észre sem vette, mit csinál.

- Tudjátok, mindig vevő vagyok egy harmadik személyre – tette hozzá egy undorító vigyorral, miközben Harry testét térképezte föl.

Jason szavai továbbra is kísértették Harryt, de egyúttal fel is ébresztették.

Kurvára nem fogsz többet hozzáérni.

- Takarodj az utamból – morogta Harry olyan magabiztossággal, ami ő magát is meglepte – Kórházba kell vinnem.

Jason elmosolyodott – Nem, Harry, azt hiszem, nem fogod.

A fiú gerincén végigfutott a hideg, mikor meghallotta, hogy nevét milyen undorral mondták ki.

- Takarodj az utamból – ismételte sokkal erőteljesebben, mint korábban.

- Mégis mit fogsz csinálni? – gúnyolódott a férfi – Azt hiszed, átjuthatsz rajtam?

Harry agya lázasan pörgött.

Fejben kiszámolta, hogy mennyi időben telne az ablakhoz futni és kiugrani a hálószobából.

Semmi esély nem volt rá, tekintve, hogy Louist a karjaiban tartotta.

Nincs az az isten, hogy újra itt hagyjam őt.

Niall! Hamarosan hívni fogja a rendőrséget. Biztos, hogy eltelt már húsz perc, mióta bejött a házba.

- K-kérlek, csak hagyd, hogy elvigyem – Harry átkozta magát, amiért hangja megremegett – Újra bántani fogod.

- Bántani? – Jason jót mulatott rajta – Ó, bébi, nem érted. A nevemet sikította. És imádta minden egyes percét.

Harrynek muszáj volt kizárni a szavakat és koncentrálni, hogy ne hányja el magát.

- Be tudom bizonyítani – mondta vigyorogva – Tedd vissza az ágyra.

Harry arcán egyszerre több könnycsepp is leszánkázott, majd mikor a karjaiban lévő fiúra nézett, darabokra tört a szíve.

Louis teljesen meg volt rémülve.

Tágra nyílt szemekkel nézett, ajkai pedig remegtek.

Viszont amit nem tudott, hogy Louis nem magát féltette.

- Csináld – suttogta remegve Louis.

Harry levegő után kapott – M-mi?

- Cs-csak csináld azt, amit mondott – szavai lassúak voltak, mintha minden egyes szó hatalmas erőfeszítésbe telne az agyának, hogy harcoljon a drogokkal szemben, és össze tudja kapcsolni a szavakat értelmes mondattá – El k-kell menekülnöd.

- Nem hagylak itt vele.

- Milyen édes – szakította őket félbe Jason – Tedd az ágyra… most.

- Nem – nézett Harry a lehető legmérgesebben a férfi szemébe – Nem fogsz hozzáérni.

A fiú elszörnyedve nézte, ahogy Jason belenyúl a kabátzsebébe és egy ezüst színű pisztolyt vesz elő.

- Valójában, Harry, azt hiszem, hozzáérhetek – mosolyodott el, majd a fegyvert a két fiúra fogta – És te meg fogod engedni. Tulajdonképpen végig fogod nézni, ahogy miattam fog sikoltozni.

Harry öklendezni kezdett.

Érezte, ahogy Louis remegni kezd a karjaiban.

Nem, nem, nem, nem, nem.

- H-harry… kérlek – zokogta a fiú – Csak tedd, amit akar.

A göndör teljes sokkban állt a szoba közepén, szemét le sem tudta venni a pisztoly csövéről, ami rájuk volt szegezve.

Nem tudta, mit tegyen.

- Háromig számolok. Ha addigra nem rakod az ágyra, abból elég nagy probléma lesz. Megértetted?

- Egy…

Harry nem tudta irányítani teste kontrollálhatatlan reszketését.

Mit csináljak?

- Kettő…

Istenem…

- Három…

- Állj! – sikoltotta Harry – Megcsinálom!

- Mit is? – kérdezte Jason szemöldök ráncolva, miközben a fegyvert még mindig a két fiúra tartotta.

- Csinálj velem bármit, amit csak akarsz, de Louist engedd el.

Louis elkezdett küzdeni Harry reszkető karjaiban. A fiú csak szomorú pillantást vetett az ölében lévőre, majd óvatosan az ágy mellé, a padlóra helyezte.

Jason tekintete úgy villogott, akár egy tűzijáték.

- Térdelj le.

Harry szeme elkerekedett.

- Harry! – zokogta Louis – Kérlek, ne hagyd, hogy ezt tegye veled!

Egy pillanatra lehunyta a szemét, összegyűjtve a fennmaradó erejét.

- Minden rendben, Lou.

- Nem, Harry! Ne csinálj semmit neki!

Harry elnézett a zúzódásokkal borított fiúról, aki a drogok miatt még mindig olyan gyenge volt, hogy mozdulni sem tudott a padlóról.

Mély lélegzetet vett, lehunyta a szemét és lassan a földre borult.

Még mindig hallotta Louis kétségbeesett kiabálását, de nem tudta kivenni a szavakat és nem volt hajlandó ránézni.

Bátornak kellett lennie.

Meg kellett tenni Louisért.

Louisért, aki a poklok poklát élte át, amióta Jason belépett az életébe; mígnem a férfi fel nem tűnt a látókörében.

A fiú összerezzent, mikor Jason elindult felé, hideg szemeivel végigmustrálva az egész testét.

Hogy lehet egy ember ilyen szörnyű?

Pislogott, mikor Jason már közvetlenül előtte állt – Azt akarom, hogy leszopj.

Harry megremegett és öklendezni kezdett; szíve ki akart szakadni a helyéről, miközben Jason lassan lehúzta farmerja sliccét.

Meg kell tennem.

Louisért.

A férfi elkezdte simogatni magát lehúzott cipzáron keresztül. Harry becsukta a szemét, ahogy az agya rekordsebességgel pörgött.

Tennem kell valamit.

Ki kell innen szabadítanom Louist.

Hol van Niall? Miért nem jött még értem?

Mikor Jason benyúlt a farmerjába és úgy kezdte izgatni magát, Harrynek el kellett fordítania a fejét.

A szörnyeteg durván megragadta Harry állát és visszahúzta a fejét.

- Nem kell félned…

A fiú küzdött, hogy minél távolabb legyen Jasontől, de csak annyit ért el vele, hogy pofon vágták.

- Ne baszakodj velem! – ordított rá a férfi.

Louis sikoltozása felerősödött – Hagyd békén!

Harry továbbra is küzdött, a hirtelen pánik, amiért az ember ilyen közel volt hozzá, teljesen ellepte a testét.

Kezeivel kétségbeesetten tolta hátrébb Jasont térdeinél fogva, mígnem meghallott egy rettenetes kattanást, ami miatt megfagyott.

Lassan megfordult, majd látta, ahogy Jason felemelte Louist a padlóról, halántéka oldalsó részéhez pedig a pisztolyt szorította.

Louis szemei újra elkerekedtek, könnyek csurogtak le az arcán.

- Fuss, Harry! Csak menj!

Jason a hajánál fogva emelte fel Louist a padlóról, mire fájdalmas sikoly töltötte be a szobát.

Harry a férfi tettére megtorpant.

- Hagyd abba! – könyörgött – Fáj neki!

- Ha nem csinálod akkor és azt, amit mondok, golyót eresztek a fejébe!

Harry sokkban volt.

- Egy…

- Kettő…

- O-oké! – kiáltotta Harry.

A férfi visszaállt elé, Louis pedig tehetetlenül lógott mellette.

- Először tedd le őt.

- Harry, – sírta a fiú – Kérlek, ne tedd ezt!

Jason egy gonosz mosollyal engedte el a haját, mire az összeesett a padlón.

Míg Jason élvezettel nézte Louis szenvedését a padlón, Harry kihasználta a hirtelen jött lehetőséget.

Megragadott egy kerámia vázát, amely az egyik szekrényen pihent, majd felugrott és erősen meglendítette az újonnan szerzett fegyverét.

A váza megrepedt Jason arcával együtt és egy véres orrot, vágásnyomokat és karcolást hagyott hátra.

Jason fájdalmasan felsikoltott – Te kis szar!

Harry, miközben a férfi kezével a véres arcát szorította, kikerülte őt és Louishoz futott; felkapva az ölébe a még mindig zokogó fiút.

Viszont még három lépést sem tett meg, mielőtt Jason megtámadta volna.

Megragadott a törött vázából egy nagy darabot, majd megragadta Harryt és a nyakához szorította.

A kerámiadarab végigsértette a torkát, egészen a füle aljáig, és ezzel nagy mennyiségű vörös vér kezdett lecsöpögni.

Harry fájdalmasan felordított és hátra rúgott. Elvesztette az egyensúlyát és elejtette Louis, aki így ismét a földre esett.

Jason továbbra is Harryre koncentrált, lábait kirúgta a fiú alól és leszorította a padlóra.

A férfi Harry rémült szemeibe nézett.

A tekintete már nem hogy csak jeges volt, de teljesen elfeketedett.

Harry még sosem látott ilyen szörnyű és félelmetes tekintetet.

Tudta, hogy nem fog számítani, mennyire próbálkozik, az, amit most látott, örökre a tudatába égett.

Így hát összeszorította sajátját, kétségbeesetten próbálva kitörölni az emlékezetéből.

- Most azonnal kinyitod a szemed és le fogsz szopni – morogta Jason – Különben megölöm a barátodat.

Harry nem tudta megtenni. Nem bírta kinyitni a szemeit.

Nem tudom megtenni.

Nem tudom megtenni.

- Nyisd ki!

Annyira sajnálom, Louis.

Nem megy…

Bumm!

.

.

.

.

.

.

A lövés bejárta Harry füleit.

Annyira hangos volt, hogy az egész testét megrázta, a hanghullámok a csontjaiig hatoltak, aminek következtében a sokk végigcikázott a testén.

A lövést követő rettenetes, magas hangzású sikoly viszont bekúszott az összes sejtjébe.

Észre sem vette, hogy a hang a saját ajkaiból szökött ki.

Annyi vér vette körül.

Érezte, ahogy az arcára fröccsen és beteríti azt a vörös folyadék.

Harry továbbra is a padlón feküdt, szemeit még mindig összeszorítva tartotta és túlságosan félt akár pár millimétert is megmozdulni.

Az egész az én hibám.

Miért nem tudtam csak simán kinyitni a szemem?

Az a szörny meglőtte Louist.

Az ő vére borít most engem.

Louis meghalt.

.

.

.

.

.

.

A hangokat, amik betöltötték a szobát, Harry tompán hallotta. Úgy érezte, mintha a víz alatt lenne, képes volt hallani a hangokat, mégsem értette azokat. Az elméje borzalmas képeket vetített le elé; folyamatosan azokat a fekete szemeket látta.

Harry sosem gondolta volna, hogy az ember szeme tud olyan szintű félelmet végigküldeni a testén, ami azt meg is béníthatja.

Valami hirtelen hozzáért a karjához, ezért amennyire csak tudta, jobban összeszorította a szemeit.

Bármi is ért hozzá, elkezdte rázni oda-vissza.

Rájött, hogy az a valami egy kéz volt, ami szorosan fogta őt és rázta.

Érezte, amint a pánik mélyről kúszik fel, attól tartott, hogy Jason visszatért hozzá. A hangok egyre hangosabbak lettek.

Harry megrázta a fejét, hátha így megállíthatja azokat. Azt akarta, hogy az a kéz eltűnjön róla, és hogy Louis vére ne borítsa be az arcát. Azt akarta, hogy a sötét tekintet eltűnjön az emlékezetéből.

Mindent vissza akart csinálni; addig, amíg ki nem tudja nyitni a szemét.

Lassan nyitotta ki azokat. Egy kétségbeesett Niall üdvözölte őt, mindkét kezével Harry karjait szorította és rázogatta, ajkai pedig mozogtak.

Kezdett eltűnni a víz alatti érzés, azzal egyetemben pedig egyre érthetőbben tudta kivenni Niall szavait.

- Ez az, Harry, csak nyisd ki a szemed – bíztatta – Biztonságban vagy, már minden rendben.

Mikor balra nézett, egy rendőrt pillantott meg, aki a fiú mellett állt és ugyan olyan aggódón nézte őt, mint Niall.

- Elkapták Jasont. Meglőtték a vállát – magyarázta Niall – Sajnos él, de az élete hátralévő részében rácsok mögött lesz.

Harry érezte, ahogy a teste azonnal ellazul, mígnem eszébe jutott a kékszemű fiú – L-louis?

Niall gyengén elmosolyodott – Most rakták be a mentőkocsiba. Nem akart téged itt hagyni.

A göndör megkönnyebbülten felsóhajtott.

Louis nem halt meg. Nem az ő vére volt és nem ő kapta a lövést; hanem Jason.

Louis rendbe jön.

- Gyerünk, Haz – segített neki Niall lábra állni – Menjünk mi is a mentőkocsiba.

Louis rendbe jön.

Több, mint aminek látszik - 24. Fejezet

24. Fejezet

Négy nap.

Négy napja látta Harry Louist.

Négy napja, hogy a törött fiút a karjaiban tartotta.

Négy napja tátongott a szívében egy óriási lyuk, miután elhagyta Louisék házát.

A fiú nem járt iskolába; na nem mintha Harry elvárta volna tőle.

Egy üzenetére sem válaszolt a több tucat közül, amit elküldött neki, ahogy a kétségbeesett telefonhívásokra sem.

Minden, amit Harry akart, hogy megbizonyosodjon arról, hogy Louis biztonságban van.

Olyan erősen próbálta megértetni Louisval, hogy milyen rossz helyzetben is van.

De mintha Louis meg sem akarta volna hallani, amit Harry mondott neki; nem volt hajlandó ésszerűen gondolkozni.

Harry négy napon keresztül a hitetlenkedés felhőjében maradt.

Az anyja kényszerítette őt, hogy menjen iskolába, ahova úgy járt, akár egy zombi. Ült az osztályteremben, hallotta a tanárait, de nem fogta fel az anyagot, amit leadtak. Hallotta, ahogy társai a folyosón többször is megszólítják, de mind süket fülekre talált.

Az egyetlen dolog, amit hallott, az a félelmetes rémült hang volt, ami Louishoz tartozott; már négy napja.

Harry nem mesélte el az édesanyjának, hogy mi történt abban a házban.

Őszintén szólva, félt. Anne vagy rögtön kihívná a rendőrséget; amit Louis egyértelműen nem akart volna, vagy maga is bemenne a házukba.

És Harry sem akarta, hogy az anyja odamenjen; főleg, hogy Jason bármit csinálhat vele.

Tudta, hogy önzőség, de csak azért nem mondta el, mert meg akarta védeni.

Azonban Louist is meg akarta védeni.

Négy nap telt el, de még mindig nem tudta, hogy mit tegyen.

Harry benyitott a házukba, csizmáját az ajtóban lerúgva. Hallotta, hogy az anyukája a konyhából szól neki, de figyelmen kívül hagyta, majd felsétált a hálószobájába és levetette magát az ágyra.

Magában felnyögött, mikor az anyja feje jelent meg az ajtóban.

- Harry, nem hallottad, hogy szóltam?

Az említett még jobban belepasszírozta magát az ágyán lévő hideg takaróba, nem válaszolt és föl sem nézett.

Anne felsóhajtott és beljebb lépett a szobába – Harry, tudom, hogy tini vagy, és lehetnek hangulatváltozásaid, de kezdesz megijeszteni. Nem vagy önmagad már jó néhány napja.

Harry érezte, ahogy belenyilall a bűntudat, de csak egy pillanatig.

Aztán ismét elhidegült.

- Nem beszélsz, nem eszel és egyértelmű, hogy nem alszol.

Anne észrevette a fia sápadt vonásait, a táskákat a szeme alatt, és érezte, ahogy a szíve elnehezül. Egyáltalán nem hasonlított a valódi fiára. Mindig is erős volt és sosem zárkózott el.

- Életem, kérlek, nézz rám.

Harry végül felpillantott Anne nyugtató szempárjába.

- Ez az egész Louis miatt van? Azt mondtad, hogy megtaláltad, és hogy az édesanyjával volt. Vagy van valami más is, amiről nem tudok?

Harry nem tudta, mit mondjon. Tudta, hogy mindent el kell mondania az anyjának, ami történt. Meg kellett mondania Anne-nek, hogy Louis édesanyja beteg, hogy egy Jason nevű féregnél laknak, akitől a hideg futkosott Harry gerincén, és nem a jó értelemben. El kellett mondania Louis rémült pillantását, amikor Jason beszélt vele, és hogy azt mondta, az otthona egyáltalán nem biztonságos a göndör számára.

De túlságosan is félt.

Túl önző volt ahhoz, hogy bajba sodorja vele az anyját.

Végül is, az édesanyja volt az egyedüli, aki nem lépett ki Harry életéből.

Mikor az apja elhunyt, Harry még csak öt éves volt, Anne pedig végig a fiával volt, aki nem tudta elfojtani a gondolatát arról, hogy valami rossz történik az asszonnyal.

Nem, egy másik lehetőséget kellett kitalálnia, hogy segítsen Louisnak anélkül, hogy az anyukáját is belerángatná. Akkor is ki fogja hozni onnan a fiút, ha baseball ütővel kéne beszáguldani a házba, és Louis és Jay felváltva ütné és rúgná.

El is döntötte magában; nem fogja elmondani az anyukájának.

Kirángatta magát a gondolataiból és fejét rázva válaszolt Anne-nek.

A nő felsóhajtott – Nem hiszek neked, Harry.

A fenébe.

- De nem faggatlak tovább… egyenlőre.

Megsimogatta a fiú lábát, mielőtt kiment volna a szobából.

-------------------------

A következő nap, mikor végre már nem félt annyira, Harry rávette magát, hogy visszamegy Louisék házához, de ezúttal a fiú is vele fog jönni.

Vége volt a tanításnak, mikor Niallel a kocsijához sétáltak.

- Harry, biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? Úgy értem, nem kéne elmondani ezt az anyukádnak vagy valami?

- Nem, Niall – felelte a göndör, hangja szigorú volt – Nem fogom veszélybe sodorni.

Niall döbbenten lefékezett, ezzel a másikat is megállásra késztetve – És azzal semmi gond nincs, ha magadat sodrod veszélybe?

Harry felsóhajtott és Niall felé fordult – Te kint fogsz várni, és ha húsz perc múlva sem fogok kijönni, hívd föl a rendőrséget, és azok majd segítenek.

- Tényleg nem tetszik ez az egész, Haz.

Harry elmosolyodott – Tudom, haver. De nem hívhatjuk ide anyát, sőt, senki mást, az csak még jobban megijesztené Louist.

Hosszú pillanatok múlva, mialatt Harry még egyszer átgondolta volna a tervét, Niall bólintott és tovább sétált a kocsijához.

A Louishoz, vagyis inkább Jason házához vezető út hosszú és csendes volt. Sem Harry, sem Niall nem szólalt meg. Az egyetlen hang, ami betöltötte az utasteret, az a szőke fiú ujjainak ideges dobolása volt a kormányon, valamint Harry lábrázása.

Végül leparkoltak a ház előtt.

A göndör lassan kiszállt a járműből és az ajtóhoz sétált, keze már a kilincsen volt és lenyomta, remélve, hogy nyitva van; de nem volt. Kínjában felnyögött, majd körbejárta a házat, megpróbálva minden ablakot kinyitni.

Az okos tervének az egyik része az volt, hogy anélkül jusson be a házba, hogy azt Jason észrevenné. Ez volt az egyetlen módja, amiért úgy érezte, vissza kell mennie, mivel esélyt sem látott arra, hogy az a szörnyeteg még egyszer beengedje őt oda.

Végül megpróbált még egy ablaknál bejutni, amely messzebb a ház oldalán húzódott, és meglepődve tapasztalta, mikor ki bírta nyitni. Felkapaszkodott és átemelte lábait, miközben megpróbált a lehető leghalkabban bemászni. Miután bejutott, körbenézett. Egy fürdőszobában volt.

Várt egy percet, hogy le tudjon nyugodni, mielőtt kinyitotta volna az ajtót és kidugja a fejét.

Az egész házban csend volt.

Harry nem tudta eldönteni, hogy ez jó-e vagy sem.

Mielőtt átgondolta volna, hogy mit is tesz, már felfelé haladt a lépcsőn, és benyitott Louis hálószobája ajtaján. Abban reménykedett, hogy az ágyban találja a fiút.

De nem volt ott.

Harry összeráncolta a szemöldökét, majd tovább sétált, ide-oda fordulgatott, remélve, hogy a fiú csak a szoba valamelyik sarkában van.

De sehol sem volt.

Eszébe jutott egy újabb ötlet, ezért kisétált a szobából, végig a folyosón, egészen Jay szobájáig.

Remény telve nyitotta ki az ajtót, viszont csak még inkább ráncolta a szemét a látottaktól.

Semmi.

Egyedül Mrs. Tomlinson feküdt az ágyában.

- Hol a pokolban vagy, Louis? – suttogta érdes hangján.

Lesétált a lépcsőn, már meg sem próbált csendben maradni.

Dühös volt és csalódott.

Már éppen sétált volna ki a lakásból, mikor egy hang ütötte meg a fülét.

Fejét azonnal felkapta, szemei pedig kikerekedtek.

Mi volt ez?

Még mindig a szoba közepén ácsorgott, fülelve, hátha újra meghall valamit a saját szívdobogásán kívül.

Semmi.

Esküszöm, pedig hallottam valamit.

De nem volt benne biztos, hogy mi volt az, amit hallott.

Egy suttogás?

Valaki sír?

Mi volt az?

Egy másik hang törte meg a csendet, amit ezúttal Harry világosan hallott.

Egy nyögés volt.

Az agya ezerrel dolgozott, miközben a hang irányához igyekezett. Épp a sötét folyosón állt, mikor ismét meghallotta.

Újra hallotta azt a fájdalmas nyögést.

Harry szíve egy pillanatra megállt, miközben ahhoz az ajtóhoz ért, ahonnan a nyögést hallotta. Lassan nyitott be, de a látvány, ami fogadta, szíven ütötte.

Egy ágy volt vele szembe, rajta pedig Louis.

Karjai a feje felé voltak a fejtámlához kötözve.

Csak egy bokszeralsó volt rajta; amivel tisztán lehetett látni az új zúzódásokat, amelyek törzsét és combját tarkították.

- Louis? – nyögte ki Harry. Átvágott a szobán, de azért körülnézett, hogy megbizonyosodjon arról, hogy a szörnyeteg nincs itt – Louis, hallasz engem?

Nem kapott választ.

Az ágyhoz lépett és elfojtotta a zokogását, mikor látta a fiú csuklóit, aki bizonyára kétségbeesetten próbált kiszabadulni.

Átment az ágy másik oldalára, imádkozva, hogy láthassa az óceán-kék tekintetet.

Megdöbbent, mikor kívánsága meghallgatásra talált; Louis szemei nyitva voltak.

De nem csillogtak olyan szépen, mint eddig.

Tekintete üres volt.

Csak bámult. A semmibe.

Harry alig ismerte fel az ágyon fekvő fiút. Arca beesett volt, és sokkal halványabb, mint amit lehetségesnek gondolt.

- L-louis?

De a fiúnak a szeme se rebbent.

- Louis, kérlek! Nézz rám! – Harry most már könyörgött.

Még mindig semmi.

A szemeiben lévő üresség végtelennek tűnt.

A göndör Louis fedetlen mellkasára nézett. Lassan emelkedett és süllyedt. Tehát még lélegzik.

De akkor miért nem válaszol?

- Louis! – kiáltotta és keményen megrázta a fiút – Kérlek… könyörgök!

És az élettelen szemek megrebbentek.

Harry élesen szívta magába a levegőt – Louis. Én vagyok. Harry. Kérlek, csak nézz rám.

Íriszei lustán mozdultak el eredeti helyükről, de még mindig nem találta meg a hang forrását.

Biztos beadott neki valamilyen drogot.

- Tarts ki, Lou, ki foglak innen vinni.

Harry idegesen kotorászott farmere hátsó zsebében, mígnem kihalászta onnan a bicskáját. Kinyitotta azt, majd elvágta a fiú csuklóját szorító kötelet, ezzel kiszabadítva.

Amint a kötél elengedte, Louis kezei tehetetlenül estek le, de Harry megragadta azokat és magához ölelte a vékony testet.

A fiú hevesen reszketett.

- L-louis… mit tettek veled?

Ezúttal viszont megtalálta a zöld szempárt.

- Haaaaary? – mondta ki Louis a nevét.

Már ez az egyetlen szó is beteg, gyenge és megtört volt.

De beszélt. Valahol mélyen legbelül a tudatánál volt.

- Én vagyok, Lou, itt vagyok – kezdte el előre hátra ringatni – Megtaláltalak.

- Ő… ő néz…

De nem tudta befejezni, amit elkezdett. Szemei ismét ólomsúlyúak lettek, majd lehunyta azokat, abban a pillanatban pedig a teste is elernyedt Harry karjaiban.

- Louis! Kelj fel! – könyörgött a göndör, majd felemelte a fiút és megérintette a zúzott arcát – Kérlek, nyisd ki a szemed és nézz rám, Louis! Nézz rám!

De nem kapott választ.

Ó istenem. Mennünk kell. Ki kell innen őt vinnem egy kórházba.

Ahogy felállt, vele együtt emelte fel Louist is, biztonságosan tartva őt a karjaiban.

A fiú fejét óvatosan nyaka és kulcscsontja közé igazította, majd sietősen átszelték a szobát.

Harry körülbelül három méterre lehetett az ajtótól, mikor az hirtelen kinyílt és belépett rajta Jason egy borzasztóan dühös szempárral… és egy pillanatra mintha úgy villant volna meg a szeme, mintha… egy vadász lesne a zsákmányára.

Több, mint aminek látszik - 23. Fejezet

23. Fejezet

Harry Mrs. Tomlinson szobájának ajtajában állt, és nézte Louist, ahogy visszafektette az anyukáját az ágyba. A fiú elmosolyodott, látva a szeretetet és törődést Louis és az anyukája között. Vigasztaló szavakat suttogott neki, megnyugtatva ezzel a nőt, hogy nincsen semmi baj. Óvatosan kisöpörte az egyik arcába lógó tincset, miközben megígértette az asszonnyal, hogy pihenni fog.

Megfigyelte, ahogy Louis két kis tablettát vett ki az orvos által előírt gyógyszerek közül, és segített az anyjának bevenni őket.

Mi baja lehet Louis anyukájának?

Imádkozott, hogy bármi betegség is támadta meg Jayt, minél hamarabb tűnjön el a szervezetéből. Imádkozott, hogy legyen képes harcolni ellene és maradjon erős. Harry tudta, hogy Louisnak nagyobb szüksége van az anyjára, mint bármi másra, főleg miután hallotta Mr. Tomlinson véleményét a saját fiáról, és látta a félelmet a szemeiben, amit Jason váltott ki.

Jason.

Harry érezte, hogy már csak a férfira gondolva szívverése az egekbe szökik. Egyáltalán hol volt? Mi van, ha megint visszajön?

Még egy pillanatot vett az anyára és fiára, akik a hálószobában voltak. Úgy tűnt, elmerültek a saját kis világukban. Néhány perce még Harryt próbálta meggyőzni, hogy menjen el, mert nincs biztonságban. De most; most úgy tűnt, mindent elfelejtett és csak az anyjára összpontosított.

Harry válaszokat akart. Válaszokra volt szüksége. És ennél jóval több kellett neki, ha ki akarta vinni ebből a házból Louist és az édesanyját egy biztonságosabb helyre.

Érezte, amint a rettegés a szívéig kúszik. Hogy gondolta, hogy megment két embert valamitől, amiről semmit sem tudott? Csak egy tinédzser volt, nem egy hős, álruhában, aki megmenti a napot.

Nem, egyáltalán nem volt az. Nem volt szuperereje, se semmilyen különleges képessége. Nem tudott mit felajánlani Louisnak. Csak annyit tudott, hogy azalatt a rövid idő alatt, amíg megismerte, máshogy nézett a világra.

Már belátta, hogy az iskolai problémák nem a világ vége. Valójában, kiállt magáért az egyik zaklatójával szemben; mindezt azért, mert Louisra gondolt, és ez erőt adott neki.

Louis volt Harry szuperereje. És talán, de csak talán ez elég lesz, hogy meg tudja őt menteni.

- Harry?

A fiú pislogott párat, majd lenézett a másik kék tekintetébe, ami most közvetlenül előtte volt.

- Gyere, – mondta – Pihenésre van szüksége.

Louis kivezette a göndört a szobából, majd halkan becsukta az ajtót.

- Az anyukád… rendbe jön? – muszáj volt rákérdeznie.

Louis nem válaszolt. Helyette csak megragadta Harry csuklóját és maga után húzta a fiút.

Harry belemélyedt az érzelmeibe és gondolataiba, ezáltal nem vette észre, hogy Louis levitte a lépcsőn. Nem volt tudatában annak, hogy minden egyes lépcsőfok után a lába megrándult. Nem vette észre, hogy mikor ért véget a lefelé irányuló lépkedés és mikor kísérte a bejárati ajtó felé.

- Annyira sajnálom, hogy belerángattalak ebbe– kért bocsánatot Louis, nem nézve fel a smaragdzöld íriszekbe.

Harry végre felébredt a gondolataiból – Lou, nem rángattál bele semmibe. Szívesen jöttem. Itt akarok lenni veled. Szeretnék segíteni.

- Nem tudsz – alig volt több egy megtört suttogásnál.

- De fogok – ígérte meg Louisnak.

Louis halványan rámosolygott, és kinyitotta az ajtót. Harry nyelt egyet és megindult az ajtó elé. Nem akart innen elmenni, tényleg nem. Mindent megpróbált, hogy Louis vele mentjen, mégsem járt sikerrel. A legtöbb, amit most csinálni tudott, egy újabb terv készítése. Nem akarta, hogy Louis még nagyobb veszélyben legyen Jasonnél, aki nyilvánvalóan nem szívesen engedte őt be.

- Visszajövök érted, – mondta neki Harry – Érted és az anyukádért.

Louis nem mondott semmit, helyette benyúlt a zsebébe és egy kis papírt húzott elő. Átnyújtotta Harrynek, aki zavartan nézett rá.

- Ez a számom – magyarázta – Még korábban leírtam, neked akartam odaadni. Nem akarom, hogy aggódj miattam.

- Köszönöm.

Louis bólintott és utoljára kényszeredetten elmosolyodott, ami nem érte el a szemét, majd bezárta az ajtót.

Harry néhány percig még bámulta a zárt ajtót, majd elfordult, és a kocsi felé sétált, ahol Niall várta. Beugrott az anyósülésre, megpróbálva figyelmen kívül hagyni barátja arckifejezését, amivel illette.

- Hol van Louis? – kérdezte Niall.

Harry felsóhajtott – Még mindig a házban.

- Miért? Biztonságban van?

- Nem.

Niall zavartan nézett barátjára. Ha nincs biztonságban abban a házban, akkor miért hagyta ott a fiút? Miért nem ragadta ki az otthoni bántalmazásokból és sikolyokból?

- Mit nem akarsz elmondani nekem? – kérdezte Niall, mikor rájött, hogy már rég elmondta volna neki Harry a dolgokat, ha olyan egyszerű lenne.

- Mert nem csak ő van bajban – magyarázta – Az anyja is.

---------------------------------

Louis az ajtó melletti kis ablakból figyelte, ahogy Harry beugrik a kocsiba, majd lehajtotta a fejét. Vele akart menni, tényleg. De nem hagyhatta itt az anyját Jasonnel, egyszerűen nem tudta megtenni.

Jason a nőt használta fel a fiú ellen, hogy bántsa őt. Nem vette meg az asszonynak azokat a gyógyszereket, amire szüksége lett volna, sőt, orvoshoz sem vitte. És ami a legrosszabb, nem fizette ki a kezeléseit sem.

Pénz. Ez volt az egyetlen oka, amiért az anyukájával együtt Jasonnel maradtak elsősorban.

Sokáig minden működött, míg egyszer csak Jay meg nem betegedett. Először azt hitték, hogy csak valami kis vírus, ezért nem is aggódtak. Jay nem akart feleslegesen költekezni, hogy Louist el tudja küldeni magán iskolába. Vagyis nem fizetett költséges orvosi receptekért.

Azonban, ahogy telt az idő, Jay nem lett jobban. Az állapota rosszabbodott. Állandó fejfájás gyötörte, és a nyaka folyamatosan görcsös volt. Így végül kórházba vitték.

Miután rengeteg tesztet elvégeztek, agyhártyagyulladást diagnosztizáltak nála. Azon belül is a ritkábbik fajtát, amely szinte észrevétlenül lappangott a testében hónapokon, talán éveken keresztül. Valószínűleg akkor keletkezhetett, mikor Afrikában volt.

A betegség mindenkit sokként ért. Az orvosok tájékoztatták, hogy mivel sokáig nem kezelték, ezért a felépülés hosszú és kemény időszak lesz.

A számlák felhalmozódtak, és többé nem tudták fizetni a lakásukat, nem maradt több pénz Louis iskolájára sem, és a gyógyszereket, valamint a nőnek szükséges kezeléseit sem tudták fizetni; beleértve a műtétet, amit az orvosok szerettek volna elvégezni Jayen.

Ekkor találkozott Louis Jasonnel; az egyik orvos fiával.

Jason, mikor a kórházban volt, mindig próbálta megnyugtatni Louist, aki állandóan idegeskedett az anyukája állapota miatt. A fiú elárulta a pénzbeli problémát is az új barátjának, aki megértő volt vele szemben.

Mikor Jason felajánlotta, hogy segít nekik, Louis vakon beleegyezett, nem sejtve, hogy mi lesz ennek az ára.

- Elment már a kis barátod? – egy hideg, jeges hang szólalt meg, ami miatt Louis megremegett.

A fiú figyelmen kívül hagyta a kérdést, és fel akart menni a lépcsőn, de egy kéz megragadta a karját, ezzel megállítva őt.

- Kérdeztem valamit.

- Igen, elment – suttogta remegve Louis.

Miért vagyok ilyen gyáva Jason közelében?

- Megyek, megnézem anyát – mondja a férfinak, imádkozva azért, hogy engedje el.

- Jól van az öreglány – köpte neki oda – Azt hiszem itt az idő, hogy most engem ellenőrizz.

Louis megborzongott, mikor Jason a nappaliba húzta és a kanapára ültette.

- Tudod, úgy gondolom le vagy maradva a bérleti díj fizetéséből.

Louis küzdött, hogy ki bírja húzni vékony kezét, de a férfi nagy keze erősen tartotta.

- Nem – mondta – Többé nem.

Jason szemei elsötétedtek – Mit mondtál?

Louis nyelt egyet – Azt mondtam, hogy nem. Már nincs szükségünk rád – egy kis szünet után folytatta – Nem fogom többet ezt csinálni.

Louis még sosem állt ki magáért Jasonnel szemben. Mindig is félt tőle. De most nem. Mindössze el akart innen menekülni, Harry óvó és meleg karjaiba. Hiba volt elküldenie a fiút.

Harry azonban bátorságot adott neki.

Louis felkészült, hogy hamarosan ismét össze fogják verni.

De az ütések elmaradtak.

Ehelyett nevetést hallott; egy ördögi nevetést.

Durva hangja volt. Egy szadista örömérzetének hangja.

- Nem mész te sehová, Louis – válaszolt a férfi gúnyosan – Tudod, hogy nem tudsz elmenni.

Louis gyomra összehúzódott, mikor a csuklóján lévő ujjak szorítása erősödött.

- Kérlek, engedj el. Fizetni fogok. Mindent, amit elköltöttünk, visszafizetem.

Jason elengedte és hátrébb húzódott a remegő fiútól, majd kuncogva körbenézett.

- Visszafizeted? – nevetett – Mégis mivel?

A fiú lehunyta a szemét, remélte, hogy a válasz varázslatosan megjelenik, mikor újra kinyitja azokat.

- Nincs semmid, Louis. Értéktelen vagy.

Jason ismét megragadta Louis karját, majd felrántva őt elkezdte húzni a folyosón, a saját hálószobájába tartva.

- Nincs szükségem pénzre. Tudod, mit akarok.

Ledobta Louist az ágyra és durván megfordította. Nagy karjait olyan erősen fonta a másik törzse körül, hogy Louis bordái rögtön tiltakozni kezdtek.

A férfi közelebb hajolt és a fülébe suttogott – Tudod, hogy amit akarok, azt mindig megkapom.

Könnyek kezdtek lefolyni Louis arcán, miközben kétségbeesetten küzdött, hogy ki tudjon szabadulni.

- Nem… szállj le rólam!

A férfi figyelmen kívül hagyta a fiú könyörgését, és orrát a tarkójába fúrta.

- Olyan sok mindent tettem érted és az anyukádért. Rég halott lenne, ha én nem lennék – gúnyolódott – Ez az egyetlen módja, hogy mindent visszafizess.

Louis felzokogott.

- Annyira aggódtam, mikor elfutottál. De felhívtál, hogy hazajössz. Mint egy jó fiú, visszajöttél.

Egy szánalmas nyöszörgés szökött ki Louis ajkai közül, mikor Jason durván megcsókolta a nyakát. Epéje savas íze marta a fiú torkát.

- Tudod, nem voltam elég kedves ezzel a fiúval, aki ma meglátogatott téged.

Louis nem mondott semmit, igyekezett nem elhányni magát.

- Átbasztad őt, igazam van? Ez volt az oka annak, amiért nem akart itt hagyni? Nem akart elmenni, míg meg nem kapja, amiért jött?

Louis figyelmen kívül hagyta a férfit.

Jason viszont csak dühösebb lett, mikor nem válaszoltak neki.

- Ha nem akarod, hogy a göndör hajú kis kurva csatlakozzon hozzánk, itt maradsz, és pontosan azt teszed, amit mondok.

Louis kirobbant az ágyból és nekiment a férfinak, kezeivel küzdve ellene; az egész bőrfelületét ütötte, egy négyzetcentimétert sem kihagyva.

- Kibaszottul ne érj hozzá! – kiabálta, miközben ököllel ütötte a férfi mellkasát – Megöllek, ha hozzá mersz érni!

Jason elvigyorodott, miközben könnyedén megállította a fiút, kezeit az oldala mellé rögzítve.

- Úgy hangzik, mintha ideges lennél, Louis.

A fiatalabbik felmordult.

Jason elmosolyodott. Megtalálta Louis új gyenge pontját, visszaszerezve ezzel a teljes irányítást.

- Egy ujjal sem érek hozzá addig, amíg engedelmeskedsz nekem és mindent megteszel, amit csak kérek.

Louisban vibráltak az érzelmek. Félelem, harag, árulás és undor cikázott végig a testén.

- Louis? – kérdezte – Megígéred, hogy engedelmeskedsz nekem?

- Esküdj meg, hogy nem nyúlsz Harryhez.

- Hozzá sem fogok érni a kis kurvádhoz – mosolyodott el – Hacsak nem csinálod azt, amit mondok, abban az esetben megkeresem és megölöm.

Louis majdnem elájult.

- Szóval… mi lesz, Louis? Megígéred, hogy mindent megteszel, amit mondok?

A fiú felemelte a fejét, és üres, legyőzött tekintettel nézett Jasonre.

És bólintott.

- Jó fiú – búgta, megpaskolva a fejét – Tudtam, hogy jól döntesz.

Louis remegni kezdett, mikor a férfi elkezdte simogatni az arcát és a nyakát.

- Te vagy az én jó fiúm, igazam van?

Nem tudott már válaszolni. Undorítónak érezte magát.

Éppen most adta el a lelkét az ördögnek.