23. fejezet - Epilógus

23. fejezet

Epilógus

Egy különösen hideg Áprilisi napot írtunk, hidegebbet, mint amilyen Január vége fele szokott lenni. Végigfutott a hideg a gerincemen, ahogy a palota kertjében álltam. Én nem sírtam, de egy másik ember a jelenlétemben igen.

Louis.

Hetek óta sír. Mindig, mikor ránéztem, láttam a könnyeket a szemében csillogni, ám ő mindig is tagadta, hogy baj lett volna. Most viszont még sem rejtette el érzelmeit. Nyíltan zokogott az előtt a néhány ember előtt, akikkel a gödör fölött állva egy kört alkottunk, és néztük, ahogy Harryt lassan leeresztik.

Harry volt Louis mindene. Már azóta, hogy megérkezett a palotába. Louis mindig beszélgetett vele és gondoskodott róla. Ezúttal azonban Louis nem tett semmit. Végleg elvágta kapcsolatát a játszótársával. Ez az egész nyomás valószínűleg túl sok volt Harrynek, de végül nem ez volt az, ami végzett vele.

A szakács ölte meg. Az ír herceg pontosan tudta, hol kell bántania Louist, hogy az valóban fájjon neki. Az ifjú király megölette a fiú apját, miután az végzett az egyetlen szerelmével. Harry volt az áldozat. Mindig ő volt az áldozat.

Az elején nem tudtam segíteni, de együtt haragudtam Louisval. Hol volt, mikor ez történt? Miért nem csinált valamit, hogy megállítsa? Harry még most is élne, ha Louis keményebben próbálkozott volna. De tudtam, hogy ezek a gondolatok irracionálisak. Louisnak volt egy felelőssége az országunkkal, amit senki más nem tudott volna megérteni.

Louis zokogása elnyomta azokat a hangokat, amik a koporsó földdel való befedésével jártak. Én is összerezzentem, ahogy figyeltem vállai rázkódását. Már sosem fog teljesen felépülni. Egy darabja örökre eltűnt a játszótársa halálával együtt. Ez tönkretette őt.

„Menjünk vissza, Charlotte.” Mondta Felicitie, húzva a ruhám szegélyét.

Hozzáfordultam, de aztán hátranéztem Louisra. Minden bizonnyal most szeretne egyedül gyászolni. Bólintottam egyet a húgomnak, majd visszasétáltam vele.

Három órával később észrevettem, hogy Louis még mindig nem tért vissza a palotába. Most is kinn volt a hidegben. Mikor az ablakhoz léptem, láttam, hogy a földön ült, mellette egy halom föld volt, jelölve Harry friss sírját.

Az eső szitálni kezdett, de ő ugyan abban a pózban ült egy meleg kabát nélkül. Magamban sóhajtottam és magamhoz vettem egyet, mielőtt még kimentem volna hozzá.

Mikor odaértem hozzá, láttam, hogy teljesen elázott és magában beszélt. Harryhez beszélt, mintha még mindig itt lenne és hallaná minden egyes szavát.

„Emlékszel arra a napra, mikor megpróbáltalak megtanítani lovagolni? Annyira aggódtam, hogy leesel, mikor elvesztettem az irányítást a lovam alól. Csak fel kellett volna rakjalak rá. Mit gondoltam?” Hallottam hangjában egy kis kuncogást, mire magamban elmosolyodtam.

„Louis, azt hiszem, erre szükséged van,” Szakítottam félbe emlékeit, hogy odaadhassam neki a kabátot.

Mikor megfordult és rám nézett, láttam egy nagyon apró mosolyt megbújni szája szegletében. Sosem volt képes rosszallón nézni, mikor Harryhez beszélt, soha. Szomorúan mosolyogtam rá, és ráfektette az anyagot a vállaira.

„Köszönöm,” Suttogta, megigazítva azt.

Egy néhány percig figyeltem őt, mielőtt elsimítottam volna a szoknyám és leültem mellé a sárba.

„Charlotte, fel fogsz így fázni.” Próbálta fenntartani az öreg báty szerepet, ám én mit sem törődtem ezzel.

„Mi tetszett Harryben?” Kérdeztem gyengéden, mire Louis a halom földre vezette tekintetét.

Sosem ismertem őt igazán, néhányszor láttam csak Louisval és hallottam alkalmanként megszólalni. Többnyire csendes volt, de csak az én jelenlétemben. Louisval olyan dolgokat osztott meg, amire én csak álmodni merek egy másik ember személyében.

„Ő a leglátványosabb ember, akit valaha volt szerencsém megismerni.”

Louis suttogása keveredett a ránk hulló esővel és a lágy szellővel, ami csak a levegőt tette hidegebbé.

„Szeretted őt?” Kérdeztem halkan, félve, hogy kérdésemre nem reagál jól.

„Még mindig, lelkem összes létező cseppjével.”

Még csak nem is rezzent össze. Fojtott hangon beszélt, de szavai egyértelműek és határozottak voltak. Nagyon szerette a játszótársát.

„És mi van Eleanorral? Őt szereted?” Kérdeztem most hirtelen kíváncsian.

Elhallgatott, elfordította tekintetét a földről, majd újra visszanézett. Vett egy mély lélegzetet, és szinte láttam, ahogy kizár engem. Olyan volt, mintha egy erődítmény venné körül a Harryvel tartott szerelmét, és nem engedné, hogy bárki is bepillantást szerezzen a falakon belül folyó dolgoknak.

„Szeretem.”

Nem tette. Mondatom hallatán hangja valamennyivel mélyen lett, tehát tudtam, hogy hazudik. Bár ez fájt, de megértettem. Hazudott nekem. Azt akarta, hogy azt higgyem, minden rendben van, hogy ezen keresztül ő túl tud lépni.Bár én jobban tudtam. Ez lenne a veszte. A játszótárs halál olyan veszteséggel járt neki, mintha saját maga halt volna meg.

„Mi lesz most az ír herceggel?”

„Két okból kifolyólag fogom megöletni. A fejét fogja veszteni az írekkel lévő harcban, míg a lázadásnak vége nem lesz.” Louis szavai durvák voltak, éreztem, ahogy a düh beszél belőle.

Vártam egy percet, mielőtt újra megszólaltam volna.

„Mit fogsz most csinálni?”

„Uralkodni fogok az országom felett.”

Szavait gyorsan ejtette ki. Reflexből.  A tragédia után, miután megkérdeztem, mit fog csinálni a király, nagyon egyszerű választ adott, uralkodni fogok az országom felett. Nagyon határozatlan, de igaz volt, a királynak muszáj folytatni az uralkodást a hazája felett. Ezúttal azonban nem segíthettem, de tudtam, hogy Louis hazudott. Hogy nem fogja tovább irányítani ezt az országot. Mihez kezd most?

Egy kis ideig csendben ültünk, mielőtt Louis újra megszólalt volna. Most is a suttogásnál maradt.

„Ő tényleg a legjobb dolog volt, ami valaha is történhetett velem.”

Közelebb hajoltam, és ráhajtottam a fejem a bátyám vállára, figyelve a halom földet, mintha csak el tudna tűnni, miközben én pislogok.

„Mesélj róla.” Kértem, és hallottam Louis reszketeg levegővételét, majd egy kuncogást.

„Ez egész éjjel eltarthat.” Mondta nekem.

„Van időnk.”

Egy perc habozás múlva elkezdett beszélni. Elmondta nekem a Harryvel való történetüket, a kezdetektől fogva. Részletesen mesélt, én már biztos elfelejtettem volna dolgokat, de Louis minden mozzanatra emlékezett. Megkímélt néhány pillanattól, azt állítva, hogy nem lenne képes megrontani szellemileg a történetével, de azon kívül mindent hallottam. Minden pillanatát, egészen Louis nyolcadik születésnapjától, ami után élete csak Harry körül forgott.

Jó pár órával később, még mindig Harry sírja előtt ültünk. Az eső elállt, de a víz felgyülemlett a nedves talajon. A Nap éppen akkor ment le, mikor Louis befejezte a történetét. Azóta nem mozdultunk el eredeti helyünkről, hogy leültünk.

„Aztán elhagytam őt. Az volt a szándékom, hogy bár soha többé ne lássam újra, tudjam, hogy biztonságban van és boldog. Csak azt akartam, hogy boldog legyen. Ez minden, amit valaha is akartam. Néha a saját boldogságom utáni kutatás elfedte az elképzelésem.” Fejezte be mondókáját, hangjából tisztán ki lehetett venni a könnyeket.

Története néhány részén is küzdött vele, de mindig tudta tartani magát. Most már minden mozzanatát tudtam az elmúlt nyolc évnek. Hihetetlen szinten törődött a játszótársával. Gyöngéden, mégis erőteljesen szerette őt.

„Menned kéne, holnap óráid lesznek.” Mondta, és megcsókolta a hajam.

Felemeltem válláról a fejem, majd fölkecmeregtem. Mikor kiegyenesedtem és láttam, hogy nem mozdul, visszanéztem rá,hogy találkozzon a tekintetünk.

„Te nem jössz?”

„De, csak még egy pár percet szeretnék egyedül lenni.” Nyugtatott meg mosolyogva.

Tudtam, hogy hazudik nekem. Láttam az arcán. Hallottam a hangján. Mégsem állítottam meg őt. Csak bólintottam, és elindultam vissza a palotába, majd fölmentem a hálószobámba aludni.

Késő éjszaka, az ír herceg megszökött. Ellopott egy lovat, és Lord Payne birtokára ment, ahol Liam Paynnel és játszótársával találkozott. Ők hárman miután szereztek lovakat, délre lovagoltak, a határ fele, majd megszöktek az országból. Ezeket csak későn fedezték fel, másnap reggel, miután a levegő a palotában megdermedt.

Az éjszaka közepén egy éles sikoltásra ébredtem. Visszhangot vert, bekúszva minden egyes kis résbe a palotában, folyosókon át, minden egyes szobába. A sikoly egy cselédlánytól jött, Harry egyik barátjától, aki elment, hogy találkozzon vele, és rátalált a felfoghatatlanra. A király ott feküdt a sárban, közvetlenül a sír mellett, teste merev volt és élettelen, mint a szerelme, és egy tőr állt ki egyenesen a szívéből. 

Sziasztok, kedveseim:")

Nos, igen, eljött ez a rész is, a legutolsó. Oh, gyerekek, most alig bírom itt összeszedni magam, annyira a szívemhez nőtt ez a kis történet, nem akarom elengedni.. Na jó, próbálkozzunk meg vele, szedjük össze magunkat.:P

Először is, NAGYON SZÉPEN KÖSZÖNÖM a RENGETEG PIPÁKAT, SOK-SOK DICSÉRŐ SZÓT, a 36!!!!!! FELIRATKOZÓT, és a (te jó ég, el sem hiszem, hogy ennyi*-*) TÖBB MINT 14640 OLDALMEGJELENÍTÉST:"))) El sem hiszitek, mennyire jól esik tudni, hogy tetszett a fordításom. Nem tudom eléggé megköszönni, főleg azokat a rengeteg szép kommentet, amikkel bearanyoztátok a rengeteg napomat.:"))

És hát igen, szerintem azért valamennyire lehetett sejteni, hogy mi lesz a történet vége. Hogy Lou Hazza nélkül nem(vagy alig) tudott volna élni:// Egyébként imádtam fordítani ezt a kis sztorit, nagyon a szívemhez nőtt ez a két kis tökfilkó:)) 

Másodszor, ugye már tudjátok, hogy el fogok majd kezdeni egy újabb angol bromance fordítását. Nos, a helyzet a következő; mivel én most fogok majd pár hónap múlva érettségizni, rengeteg a hajtás, így ha elkezdeni el tudnám, max. csak 1-2 részt tudnék lefordítani ebben a maradék suliidőben. Persze ez függ az adott rész hosszától és nehézségétől is. Ugyan úgy lenne szerintem a dolog, mint ennél a blognál, hogy előre lefordítom kb. a történet 3/4-ét, és miközben raknám föl a részeket, úgy fordítanám. Sajnos azért nem úgy csinálom, hogy készen vagyok eggyel, és rögtön posztoljuk is ki, mivel (már ha szeptemberben felvesznek) egy egyetemre fogok járni, ott esélyem sem lenne a fordításra. Vagyis az első évben biztosan nem.

Mindegy, lényeg az, hogy nézegettem lefordítható sztorikat, de a Fading-en kívül nem nagyon találtam olyan blogokra, aminek a tartalma nem 4-5 fejezetes, hanem kb. 20 vagy annál több, és azért ne egy angol professzornak kelljen tudnia csak lefordítania a nehézsége miatt.xdd Szóval meg szeretnélek kérni benneteket(már ha nem nagy kérés), hogy linkeljetek nekem akár ide, ez a rész alá, akár a facebookomra ha bejelöltök(nyugodtan, nem harapok :3 ),hogy milyen blogot olvasnátok szívesen. Ez lehet egy, de többet is küldhettek, az a lényeg, hogy találjunk valami olyat ami mindenki számára megfelel.

Szóval, ha találtunk pár király fordítást, leírom, hogy mit kell tudni róluk, a főszereplőket és hogy mire számíthatunk a közeljövőben az adott fanfictiontől.:))

Még egyszer nagy szeretném megköszönni, hogy itt voltatok és olvastátok a fordításomat.:")) 

Imádlak titeket, remélem tetszett ez a kis történet, amibe szívem-lelkem beleadtam.

Puszillak benneteket, remélem tetszett ez a kis sztori:)

Judit.xx

U.i.: Csak azért nem köszönök el, mert nemsokára (ha találtunk egy új történetet) találkozunk.:3

22. fejezet

Sziasztok:)

Köszönöm a sok elismerő kommenteket, pipákat és oldalmegjelenítést. Még most sem hiszem el, hogy ennyire elnyerte a tetszéseteket a fordításom:")))

Hihetetlen, de sajnos ez az utolsó előtti fejezet:"(( Még szinte fel sem fogtam, olyan gyorsan eltelt veletek ez a kis idő. Alig hiszem el, hogy jövőhéten lesz az utolsó rész, amit majd meg fogok osztani. 

Előre is bocsánatot szeretnék majd kérni ennél a résznél is a vége miatt, mint mondtam, én csak fordítom. 

A következő blogot (remélem nem kérek nagy szívességet vele) ti fogjátok eldönteni. Le fogok írni pár történet ismertetőjegyeit, hogy milyen sztori lesz, valamint a főszereplőket is tudatni fogom majd veletek. Plusz még jobb oldalt is indítok el egy szavazást a kiválasztott blogokat felsorolva, amik mellett lehet voksolni, ki melyiket szeretné, ha lefordítanám. Remélem sikerül olyanokat összegyűjtenem, ami mindenki ízlésének tetszeni fog majd.:33

További jó olvasást és hétvégét,

Judit.xx

22. fejezet

Nem kaptam levegőt, el sem jutott a tudatomig, mit mondott. Újra és újra lejátszódtak fejemben szavai.

„Szeretlek, Hazza.”

Csak egy álom volt? Ez valami kegyetlen vicc? Továbbra is bámultam rá, várva, hogy mikor kezd el nevetni, letagadni, de nem tette. Tekintetét magabiztosan fúrta enyéim közé. Kimondta, és nem szégyellte bevallani.

„Jobban szeretlek, mint valaha is bárki mást szerettem.”

Még mindig annyira közel volt, hogy arcomon éreztem lélegzetét. Éreztem egyedi férfias illatát, amit bárhonnan föl tudnék ismerni. Mély levegőt vettem, amitől minden érzékem felerősödött, nem akartam egy pillanatáról sem lemaradni.

„Te vagy a mindenem, és ez ijesztő. Nem függhetek ennyire tőled, nem, ha jó király akarok lenni.”

Hallottam szavait, s tudtam, fájdalmat kéne okozniuk, ám én nem éreztem. Minden sejtemet öröm lepte el. Szeretett engem. Semmi más nem számított. Louis szeretett engem.

„Nem értem, miért akarlak olyan kétségbeesetten, Hazza. Olyan vagy nekem, mint a levegő. Nem lennék képes élni nélküled. Még sosem találkoztam olyan fiúval, aki annyira szerette volna a játszótársát, mint én téged. Azokon a napokon, amelyeken annyira mérges voltál rám, most télen, borzasztóan fájt. Sosem akarom, hogy dühös legyél. Csak mosolyogni akarlak látni, és tudni, hogy az én miattam van. Újra veled akarok lenni, és soha többé nem akarok fájdalmat okozni neked.”

Újra zavarodott volt, de nem érdekelt. Összekuszálta az életünket, és egyáltalán nem érdekelt. Újra kimondta, hogy szeretett engem. Akart engem. Szüksége volt rám.

„Én… annyi fájdalmat okoztam már neked, és soha többé nem fogok tudni veled lenni.” Suttogta.

Ahogy fogása arcom körül kicsit erősödött, éreztem, hogy remegett. Vele együtt, a saját kezem is remegni kezdett. Igazat mondott.

Nem tudtam, mi fáj jobban, azt gondolni, hogy nem szeret engem, vagy tudni, hogy bár érzéseink közösek voltak, mégsem képes semmit sem tenni érte. Nekünk nem ezt szánták. Valahogy útjainknak sikerült olyannyira összefonódnia, amilyen módon sosem lett volna szabad. Mindkettőnknek tovább kell lépni a mi tiltott szerelmünkből. Más választásunk nem volt.

Hirtelen engedett el, majd állt fel az ágyamról. Időm sem volt reagálni, nem hogy megragadni. Csak akkor tudtam realizálni volna a történteket, mikor ő már rég átszelte a szobát. Mielőtt végleg kilépett volna az ajtón, még visszapillantott rám.

„Az új otthonod holnapra kész lesz.”

A hallottakra csak a fejem ráztam. Nem akartam elhagyni a palotát, de arcomat látva csak egy szomorú mosollyal ajándékozott.

„Erre most mindkettőnknek szüksége van, Hazza. Én csak azt szeretném, ha neked a legjobb lenne. Te vagy az, aki ezt biztosan megérdemli.”

Azzal már itt sem volt. Elkezdtem kis lépésekben kikúszni az ágyból, ám rendkívül fáradt és gyenge voltam. Még felülni is nehezemre esett, és biztos voltam abban, hogy nem fogok tudni így utána menni.

Vajon tényleg ilyen mélyre süllyedtem? Többé erőm sem volt felkelni az ágyból. Pedig egyre csak ettem, többet és többet. Akkor mégis hogyan történhetett ez meg?

Szinte azonnal, hogy ez a gondolat végigfutott az agyamon, nyílt az ajtó, és Niall lépett be rajta egy tálca étellel.

„Ébren vagy,” Mosolygott, és letette a tálcát az éjjeliszekrényre, „Nem is emlékszem, mikor láttalak utoljára ébren.”

Minden azonnal a helyére került, minden az értelmét vette. Niall utálta a királyi családot. Niall haza akart menni, vissza Írországba. Niall volt a szakács, és minden egyes ételfalathoz köze volt, ami a konyhából került ki. Ez volt Niall. Így kellett lennie. Ő ölte meg a király, és most engem is meg fog.

Elárulva éreztem magam. Ártottam én valaha is neki? A király börtönözte be őt és kényszerítette szolgaságra. Én pedig csak barátként bántam vele.

„Miért?” Nyögtem ki.

Ha meg is lepődött kérdésemen, egyáltalán nem mutatta ki. Csupán tekintetét fúrta enyéim közé, miközben én folyamatosan bámultam.

„Mit miért?” Kérdezett vissza, játszva az ártatlan fiút.

„Miért akarsz megölni?”

A szavakat nem volt olyan nehéz kiejteni, mint ahogy azt hittem. Úgy csúsztak ki ajkaim közül, mintha csak az időjárásról beszélnék. Niall még csak össze sem rezzent.

„Nem érdemel meg, Harry. Sokkal többet érdemelsz annál, mint amennyit valaha is adott. Nézd meg, mit tett veled.” Mutatott aggasztó állapotomra, ahogy összegömbölyödve fekszek az ágyon.

„Azt mondta, hogy szeret engem.” Védtem Louist.

„De még mindig el fog küldeni. Boldog leszel valaha is? Tudsz valaha is igazán újra boldog lenni?”

Tudtam, hogy mit csinált, és hogy ez működött. Igaza volt. Sosem leszek újra boldog Louis nélkül. Tudva, hogy érzéseimet viszonozza, csak rosszabb lett. Meg akartam halni. Már akkor is meg akartam, mikor elvette a játszótársi rangomat. És ez csak felgyorsult, biztos voltam benne, hogy mindenképp be fog következni. Nem volt semmilyen fizikai fájdalmam. Talán jobb is volt így.

„Akkor miért nem a király?”

Kezdett fárasztó lenni bármiféle szót kiejteni. Kimerült voltam a társalgásra, csak Louisnál tudtam ezt kezelni bármiféle megerőltetés nélkül.

„Azt akarom, hogy Louis szenvedjen,” Niall mosolya megtört, hangja mordulásba fordult át, „Elrendelte apám kivégzését egy héttel a lázadás után. Azt akarom, hogy most annyira szenvedjen, mint én tettem.”

Összes szavából hallani lehetett, hogy csöpögött a dühtől. Éreztem a feszültséget a szobában. Niall bosszút forralt, de eddig mindig túltette magát rajta. Gondolom, ha már nem leszek is túl fogja tenni magát rajta. Senki sem fogja vizsgálni a halálom. Senkinek sem fog feltűnni, hogy ő az egyetlen közös tényező a király aznapi étele és az enyém között.

„De mérget találtak Louis tányérjában.” Vágtam vissza.

„Az ő ételébe tettem. Tudtam, hogy neked fogja adni.” Válaszolta Niall őszintén.

Úgy tervezte, hogy aznap engem öl meg. A legjobb haverom meg akart ölni a bosszú kedvéért. Majd Louis és én eltávolodtunk volna, de nem annyira, mint most. Hogy lehet, hogy akkor megvédett a halálomtól?

Furcsa módon azonban nem akartam tudni rá a választ. Nem akartam tőle hallani. Éreztem szemeimet lecsukódni, és nem tudtam, ha most elalszok, fel fogok-e még valaha ébredni.

„Mennyi időm van még?” Kérdeztem tőle, miközben furcsa nyugalom telepedett rám.

„Nem tudom. Lassabb ütemben mérgeztem az ételed az elmúlt két hétben.”

A kezemet a telipakolt tálcához nyújtottam, de Niall gyorsabb volt, és odaadta a kezembe, amit szerettem volna. Egy kenyeret. Belemélyesztettem fogaimat és szép lassan rágni kezdtem. Felpillantottam Niallre, aki figyelte, ahogy eszek. Egyáltalán nem volt sajnálkozó a pillantása.

„Megszabadított engem. Adott nekem egy földet,” Mondtam Niallnek, valakinek el akartam mondani, még mielőtt meghalok, „És azt mondta, szeretett engem. Ő valóban szeret engem, Niall.”

Úgy éreztem, egy kis mosoly csúszik az arcomra. Tényleg szeretett engem. Egész idő alatt, végig szeretett engem.

„Szeret,” Ismételt Niall, az ágyam szélén ülve.

„Évekig szerettem őt. És ő is viszont szeretett.” Éreztem könnyeimet végiggurulni arcomon.

Ez volt az. Éreztem. Tudtam, hogy eljött értem a halál. A testem már egyre nehezebbnek éreztem. Agyamra vastag köd szállt. A kenyeret, mely utolsó pillanatig fogtam, leejtettem erőtlen ujjaim közül.

Niall megragadta kezemet, és szorosan tartotta, míg kiejtettem utolsó szavaimat neki. Könnyeimen keresztül mosolyogtam, és sikerült kilehelnem még egy utolsó mondatot, mielőtt még megadták volna magukat a Halál akaratának.

„Louis szeret engem.”

21. fejezet

Good evening everybody:))

Remélem jól telt a hetetek, már ha nekem nem is annyira:/ Köszönöm szépen a sok pipákat, oldalmegjelenítést és a kommenteket, nagyon aranyosak vagytok. Az új történetről még nem sikerült döntenem, de előre láthatóan valami darkos feelingű bromance lesz. Ha előrébb jutottam vele, ígérem, ti lesztek az elsők, akiknek jelezni fogok ezzel kapcsolatban itt, ezen a blogon. Szóval érdemes lesz figyelni majd ha vége lesz ennek a sztorinak, hogy tudjátok, melyik másik fordításomat keressétek:3

Remélem nem felejtettétek el, hogy a történet 23 fejezetes, és hogy nemsokára a végére érünk!!!

Ennek a résznek nagy jelentősége lesz, főleg a vége fele, és garantálom, hogy meg fog változni a véleményetek egy bizonyos személy iránt.;)

De többet nem árulok el, inkább olvassátok. Jó hétvégét, pihenjétek ki a suli fáradalmait, puszi :*

Judit.xx

21. fejezet

A szerelem fáj. Már csak homályosan emlékszem azokra a napjaimra, mielőtt még a palotába kerültem volna. Amennyire emlékszem, egy farmon nőttem fel egy házaspárral, és annak felnőtt fiával. Szegények voltak, így néha nem jutottam élelemhez. Az öregasszony, akit Elizabethnek hívtak, meglehetősen gyengéd volt velem. Időnként olyan volt, mintha az anyám lett volna.

A feladatom az volt, hogy segítsek neki a ház körül, semmi több. Mindent megtettem, amit Elizabeth kért tőlem. Mindig kedvesen beszélt hozzám, és megölelt és megpuszilt, de csak mikor egyedül voltunk. Mikor a férje vagy a fia otthon voltak, mindig utasítgatott engem.

Gyorsan megértettem, hogy körülöttem semelyik férfi sem szeretett vagy akart. Ők voltak azok, akik megbüntettek, még akkor is, mikor semmi rosszat sem tettem. Ők voltak azok, akik megvertek, mikor megszólaltam. Ők voltak azok, akik úgy döntöttek, hogy menjek el.

Néhány nappal azelőtt, mielőtt véglegesen is bezártak volna annak a kis épületnek a szűk cellájába, ahol egy évig éltem, Elizabeth elmondta a híreket. Karjai közt vitt engem, és szorosan megölelt. Könnyes volt a szeme, mikor elárulta, hogy eladtak. Rabszolga voltam, és játszótárssá akartam válni. Elmondta, hogy jobbat érdemlek, mint egy kis kunyhót egy farmon. Azt mondta nekem, hogy különleges vagyok, hogy a fiaként szeretett, lényegtelen, hogy rabszolga voltam.

Tisztán emlékszem, csodálkoztam is, hogy miért sír. Hiszen azt mondta nekem, hogy egy olyan helyre fogok kerülni, ahol szeretni fognak. Nem kellett volna boldognak lennie, hogy elmegyek? De most már minden világos. Elizabeth tudta, hogy jobban fogok járni, mégsem akarta, hogy elmenjek.

Az eltelt hétben legalább annyi pozitív dologban volt részem, hogy Zayn feljött hozzám. Ezelőtt néhányszor még meglátogatott, de csak feltételezve, mikor Lord Payne és Liam elhagyta a palotát.

Most már egy kicsivel többet ettem, de még mindig rosszul éreztem magam. Újra összegömbölyödtem. Még mindig Niall szállította nekem az ételt, és Gemma ürítette ki elég gyakran az edényemet. Még nem hagytam el a szobámat, nem álltam készen rá.

Végig Elizabethen gondolkoztam, és azon, hogy miért hagyott elmenni. Olyan kedves volt hozzám, még akkor is, mikor nem érdemeltem volna meg. Nagyon jól bánt velem. Sosem tudnám neki visszafizetni a kedvességét.

Mindig is szerettem volna tudni, miért hitte az, hogy én majd jobb helyre fogok kerülni. A játszótársaknak általában rosszabb a helyzetük, mint a rabszolgáké, de azon a napon, az asszony nagyon biztos volt abban, hogy egy olyan fiúhoz fogok kerülni, akik majd jól fognak bánni velem. Bár igaza volt, azt a mai napig nem tudom, hogyan tudott ennyire pozitív maradni. Vajon csak az ártatlanságom hitte el a szavait habozás nélkül, mert ő sohasem hazudott nekem? Vagy a biztos tény, ami a pillantásában volt, okozott valamilyen előérzetet, amiért ő maga is tiszta szívvel hitt az állításában? Azt hiszem, már sosem fogom megtudni az igazságot, de ez egyáltalán nem fogta vissza kíváncsiságomat.

Miközben az ajtó nyitódását hallottam, én a szemközti fallal bámultam farkas szemet. Valószínűleg csak Gemma vagy Niall jött.

„Harry,” Szólt Gemma félénk hangon, ezért felé gördültem, és valóban felismertem a lányt, „Őfelsége követeli, hogy azonnal jelenj meg az irodájában.”

Ezt hallva egyből visszafordultam. Nem akartam menni. Addig nem akartam elhagyni a szobát, míg meg nem halok.

„Őröket fog érted küldeni, ha nem jössz a saját lábadon.” Próbált meggyőzni, de én csak a fejem ráztam.

Hadd jöjjenek. Lehet, megölnek, ha megtagadom a király parancsát. Talán ez lenne a helyes döntés.

„Kérlek, Harry,” Könyörgött, mire éreztem, hogy belém nyilall a bűntudat.

A lány mindenen végigsegített. Rosszabb voltam, mint egy újszülött. Az összes idejét elvettem, és meg sem próbáltam enyhíteni a terheit. Éreztem, ahogy egyre jobban kapaszkodok belé, miközben enyhíteni akartam félig megmaradt szívem szenvedését.

Úgy döntöttem, megpróbálom, és beszélek. Nem lenne rossz, és amúgy is tartoztam neki ennyivel. Elsőnek suttogtam, tudva, hogy hangom remegne és karcos lenne ilyen hosszú pihenő után.

„Nem vagyok képes látni őt,” Nyögtem ki.          

                     

Nem ismertem magamra, de el tudtam képzelni Gemma reakcióját. Néhány másodperc múlva egy mély lélegzetet vett, és leült az ágyam szélére.

„Megpróbál összetörni. Ne hagyd nyerni.” Suttogta nekem, ahogy megfogta  a vállam.

Minden érzelem elnyomtam, mikor hirtelen jött az összeroppanás, nagy hullámokban ért a depresszió. A zsibbadás eltűnt, és sokáig nem tudtam mit csinálni, hogy visszajöjjön. Nem akartam érezni. Nem akartam rá emlékezni. Csak feküdni akartam az ágyamban, és Elizabethről gondolkodni, az egyetlen emberről, aki valaha is szeretett.

„Már megtette.” Szavaim mintha nem is tőlem hangzottak volna.

Beleharaptam a nyelvembe, így sikerült visszatartanom a zokogással kitörni készülő könnyeimet. Belebetegedtem a sírásba. Ezért nem akartam többé egyszer sem.

Összerezzentem, mikor az ajtó kivágódott. Gemma levegő után kapott, és kiugrott az ágyból. Nem volt kétség, az őrök jöttek értem. De nem megyek, hacsak nem kábítanak el az út során.

„Kifelé, szobalány.” A szemem tágra nyílt a hang hallatán.

Nem szolgákat küldtek értem, maga Louis jött. Hallottam Gemma gyors lépteit, mire még jobban összegömbölyödtem.

Nem fogok sírni. Nem érdemli meg.

Az ajtó becsapódott, és Louis lassan az ágyamhoz sétált. Az ágyam szélére ült, majd ujjaival csapzott fürtjeimbe szántott.

„Azt mondták nekem, hogy megbetegedtél.” Mondta, ujjaival egy csomóba ért, amit óvatosan kihúzott.

Csendben maradtam. Nem voltam többé a játszótársa. Nem ugyanazok a szabályok vonatkoztak mostantól rám.

„Azt hiszem, egy kissé véletlen az, hogy pár nappal azután betegedtél meg, hogy felszabadultál a feladat alól, mint játszótárs.” Úgy beszélt, mintha csak egy történetet mesélt volna.

Elhúzódtam tőle, minél közelebb a kőfalhoz. Most már a felszolgálója voltam, nem pedig a játszótársa. Ezek a fellépések helytelenek voltak.

„Ne húzódj el tőlem!” Csattant föl, de semmibe véve, még jobban a falhoz nyomultam, szinte teljesen hozzá nyomtam magam.

Tetteimre megharagudott. Megragadta karomat, és szembe vele, a hátam mögé rántotta. Nem volt erőm vagy energiám, hogy megállítsam magam, ezzel harcolva vele. Teljesen átgördültem, és immár a hátamon feküdtem, fejem felé fordult. A lábát néztem, nem voltam hajlandó a szemébe nézni. Éreztem, ahogy könnyek szöknek a szemembe, és kétségbeesetten küzdöttem, hogy visszatartsam őket.

Egy kis zihálást hallottam, éreztem a kezeit elengedni engem, de még mindig nagyon közel volt a bőrömhöz. Éreztem, amint tekintetével arcomat kémleli, és elöntött a szégyen. Tudtam, hogy nem festhetek valami jól. Hetekig az ágyban feküdtem, legalábbis, én így éreztem. Semmit sem ettem, teljesen elhagytam magam. Egy undorító moslék voltam. Bizonyára elég hamar észlelte ezt, és emiatt bizonyára elhagy.

De mégsem hagyott el. Óvatosan az arcomra simította a kezét, és letörölte a könnyeimet, amiket az idáig nem is vettem vészre. Felpillantottam, eldöntve, hogy szembe nézek vele. Azonnal megbántam a döntésemet. Óceán kék szeme a lelkemig hatolt, szétszedve mindent, ami maradt bennem.

Ő is vékonyabb volt, és sötét karikák helyezkedtek el a szeme alatt. Bőre sápadt volt, haja ernyedten lógott arca körül.

Gúnyos nevetés hagyta el ajkait, mikor szomorúan meredtem rá. Zaynnek igaza volt, egyáltalán nem nézett ki jobban nálam, ahogy azt magamon éreztem, viszont én csak heverésztem. Louis nem ezt a luxust élvezte.

„Milyen szép meggyötörtek vagyunk mi ketten.” Mosolyodott el szomorúan, nevetése elhalt.

Még mindig nem válaszoltam, éreztem, ahogy a düh egyre csak kezdi elönteni az agyam. Ő tette ezt velem. Ő miatta nézek most ki ilyen meggyötörten. Nem volt joga ezt csinálni, még ha együtt kellettünk ennek a katasztrófa megteremtésének.

„Sosem fogsz megbocsájtani, igazam van?” Kérdezte, arcáról a mosoly mostanra már teljesen eltűnt.

Olyan intenzitással bámult rám, amilyet még ezelőtt sosem láttam. Pillantásomban kereste a választ, tudva, hogy verbálisan nem fogok rá válaszolni. Reméltem, hogy nem fogja észrevenni, hogy már réges rég megbocsájtottam neki. Örömmel mozogtam volna karjaiban újra és maradtam volna az oldalán, ha ez azt jelentené, hogy nem kell azt átérezni, mint ezt most. Elég volt csak egy pillantást az arcára vetnem, hogy tudjam, az elhatározottságom megtört. Elég volt kezét érezni az arcomon, hogy megtegyek neki bármit, csak azt nem tudtam, ezt hogyan tudassam vele.

Bármennyire is szerettem volna örökre a karjai közt feküdni, egy kis hang a fülembe suttogott. Azt mondta, nem számít, milyen Louis, és hogy miket mond nekem, nem számít, mi történik ebben a szobában, Louis úgyis feleségül fogja venni Eleanort. Ő lesz az angol király, és én nem leszek több neki, mint ami most vagyok.  Minél jobban ragaszkodtam hozzá, annál jobban fájtak ezek a dolgok.

„Hiányzol, Hazza.” Suttogta olyan halkan, hogy alig értettem.

Láttam a fájdalmat a szemében, és tudtam, igazat mond, de nem tudtam magam rávenni, hogy engedjek neki. Nem tudtam visszamenni az időben, hogy megváltoztassam a dolgokat, de ha még meg is tudtam volna csinálni, nem értem volna el vele semmit sem. Mióta az eszemet tudom, a játszótársa voltam, és ezt újra el kellett fogadnom, ahogy azt is, amit csinált.

Az érzelmek kavarogtak a fejemben, szinte csatát vívtak egymással.

„Kérlek, beszélj hozzám.” Hangja elhalt, és láttam szemeiben a kitörni készülő könnycseppeket.

Kézfogása kicsivel feszesebb lett arcomnál, ahogy könyörgött nekem, hogy válaszoljak. Kétségbeesettnek és esztelennek nézett ki. Sosem láttam még őt ilyennek. El kellett kapnom róla a tekintetem. A pillantásom a gyomromra esett. Hallottam, ahogy egy mélyet sóhajt, mikor elengedte az arcomat.

„Én…” Szólalt meg egy reszkető sóhaj után.

Nem mertem újra az arcára nézni, féltem, hogy mit látok, vagy esetleg csinálok. Hasamat néztem, ahogy egyenletesen emelkedett és süllyedt.

„Szabadon engedlek.”

Szavai tömörek voltak, de erősek. Ez parancs volt, nem ígéret. Egyből fölkaptam rá a fejem. Össze voltam zavarodva. Jól hallottam az előbb?

„Adok egy kis földet a város határain belül, ahol el tudsz éldegélni, szabadon, hogy egyszer majd újra láthassalak.” Láttam, ahogy könnyei végigfolynak arcán, miközben beszélt, így odanyújtottam a kezem, hogy letöröljem azokat.

Fájt neki, hogy elmegyek, pont úgy, mint Elizabethnek, bár mindketten azt akarták, hogy valami jobb helyre kerüljek. Elizabeth mégis szeretett engem. Lehetséges, hogy Louis is ugyan ezt érzi?

„El fogom rendelni a számodra. Már holnap kész is lesz.” Könnyei folyamatosan folytak le ködös kék tekintetéből.

Éreztem, hogy én is elkezdek sírni. Szerettem őt, és ez azt hiszem, mindig így lesz, de el kell, hogy menjek. Nem lehetek vele. Ő már sosem lesz az enyém. Határozottan ragadtam meg az arcát, egyenesen a szemeibe néztem, és elismételtem azt az egy szót, amit legelőször hozzá intéztem.

„Köszönöm.”

Az érzelmek intenzitása és a szavak értelme ugyan azok voltak. Kiszabadított engem a börtönömből. Még mindig az én megmentőm volt.

Arcomra simította kezeit, oda, ahol nemrég még pihentette azokat, egy pillanatig még egymás szemeiben elvesztünk, mielőtt közel húzott volna magához, egy szenvedélyes csókra.

Ez a csók szűkölködő és kétségbeesett volt. Hosszú ideig voltunk külön, de mikor ajkaink egymáshoz értek, mintha az eltelt fájdalmas idő sosem létezett volna. Nyelvünk gyors táncot járt, és emiatt sürgetőnek éreztem a csókot. Könnyeink összekeveredtek, ahogy egymásba kapaszkodtunk, annyira közel húzva a másikat, amennyire csak lehetett.

Mikor mindkettőnknek levegőre volt szüksége, ajkainkat elengedtük, de homlokunkat a másiknak döntöttük. Kinyitottam a szemem, keresve a kék szempárt, ami most engem figyelt.

Egy mély, reszkető lélegzetet vett, megpuszilta ajkamat, majd visszahúzódott. Úgy nézett ki, mintha egy nagy csatát vívna magában. Keményen bámult a szemembe, keresve a válaszát. Egy pillanatra lehunyta szemét, mielőtt újra kinyitotta volna őket, és eltökélten nézett volna.

Szája bár suttogásra nyílt, annyi intenzitással mondta ki mondatát, amit sosem képzeltem volna, hogy hallani fogok tőle.

„Szeretlek, Hazza.”

20. fejezet

Sziasztok:)

Nem tudom elégszer megköszönni a sok-sok dicsérő szót amit kapok tőletek, meg persze a pipákat, nagyon jól esnek, köszönöm:")

Ez a rész nem annyira lényegretörő, nem igazán eseménydús, mint az előző. 

Remélem nem feletkeztetek meg arról, hogy elég gyorsan haladunk a történet vége felé, de a végéig még van vissza 3 fejezet. Igen, tudom, elég kevés, és nem tudom, hogy ha a végén összegzitek a történetet, milyen véleményetek lesz róla, remélem azért tetszik a kis fordításom. 

Még gondolkozok rajta, szóval egyáltalán nem 100%, de LEHET, HOGY EGY ÚJ IROMÁNY LEFORDÍTÁSÁBA FOGOM VÁGNI A FEJSZÉMET!! Persze csak ha ez vége lesz, nem hagyok befejezetlenül semmit;) De ha már biztos lesz, hogy egy új blogot kezdek fordítani, azt sem most fogom majd ennek a befejeztével, hanem majd valamikor nyáron, hisz most érettségizek, és arra szentelném a figyelmem. Szóval ha van valamilyen ötletetek, milyen más stílust válasszak, nyugodtan osszátok meg velem:)) 

Bocsi mindenkitől a regélésemért, remélem nem untattalak titeket. További jó hétvégét, puszi:*

Judit.xx

20. fejezet

Mikor felébredtem, még mindig a földön feküdtem, az edény mellett. Azt sem tudtam, mennyi idő van. De nem is érdekelt. A szúró fájdalom, ami a gyomromban volt, nem múlt el, míg aludtam, sőt, rosszabb lett.

Könnyek gördültek le az arcomon, míg föltápászkodtam a padlóról, és az ágyamba zuhantam. Lehunytam a szemem, megpróbálva az álmok világába menekülni, de agyam rögtön ezer meg ezer képet vetített le Louisról.

Újra elkapott a zokogás. Hasamhoz kaptam, miközben levegőért kapkodtam. Minden Louisval kapcsolatos gondolatom elmémbe égett, és hogy már sose lehetek elég jó neki.

Csak egy rabszolga vagyok. Még ha a saját szüleim sem akartak engem kiskoromban, akkor hogyan is várhatnám ezt el Anglia királyától? Valaki mást érdemel. Valakit, aki mellett büszkén kiállhat a világ elé. Valakit, aki tud neki örököst szülni. Valakit, mint például Eleanort. Megérdemli a lányt.

Egyre jobban zokogtam, rosszul kezdtem érezni magam. Végig éreztem ezt a szörnyű érzést, míg egyre erősebben hullajtottam könnyeimet. Hogyan élhetek még mindig? Isten nyilván úgy döntött, egy életen keresztül hagy engem szenvedni, mivel nyilván felébredtem. Nem akartam mást, csak az ágyban feküdni és meghalni.

Ebből állt a következő három napom. Csak az ágyam bal oldalán lévő edényhez mentem oda. Émelyítő szaga volt, de nem vettem róla tudomást, nem törődtem vele. Nem mentem le enni, nem csináltam semmit, az elalvás előtti zokogások miatt nyugtalanító álmaim voltak, tele Louisval. Mikor felébredtem, tovább sírtam. Éreztem, egyre gyengébb leszek az éhségtől, de a gyomrom émelygett, és éreztem, ha bármit is leerőltetnék most a torkomon, az egyből visszajönne.

Sehova sem akartam menni. Louis volt életem értelme. Ő volt a fiúm. Ő szabadított ki vasketrecemből, és adott olyan életet, amit még álmomban sem kívánhattam volna. Mostanra elment. Méghozzá a legrosszabb módon, örökre. Fizikailag volt csak itt. Az elmúlt napokban valószínűleg végigsétált a szoba előtt több tucat alkalommal, mégsem kellettem neki. Teljesen olyan volt, mintha beraktad volna az ételt az éhező elé, de mégsem engedted volna neki, hogy egyen.

Az élelmiszer gondolatára gyenge gyomrom felfordult. Karommal körülfontam magam, miközben labdává gömbölyödtem. Éreztem a könnyeket. Annyira gyenge voltam. Annyira értéktelen. Nem akart engem.

Az ajtó felől kopogás hallatszódott, de nem mozdultam, hogy válaszoljak rá. Remélhetőleg majd elmennek.

„Harry, Gemma vagyok.” Hallottam egy vékonyka hangot az ajtón túlról.

Még mindig nem szólaltam meg. Újra hallottam a lányt.

„Őfelsége engem küldött,” A szívem megdobbant, talán engem akar, véglegesen, „Egy új feladatra jelölt ki.”

A szívem olyan keményen és gyorsan repedt meg, minthogy elkezdett verni. Most már hivatalosan is maga után hagyta a játszótársát. Egy kisebb nyöszörgés hagyta el ajkaimat a tudatra, hogy milyen közel fogok dolgozni hozzá a palotában.

„Harry, kérlek, válaszolj.” Könyörgött a másik oldalról.

Nem volt titok, ami ebben a palotában történt, azt a szobalányok tudták és mindent hallottak. Nem volt kétséges számomra, hogy minden szolga tudta pontosan, milyen állapotban voltam.

„Menj el.” Nyögtem ki, ami alig volt több egy suttogásnál.

Hangom egyáltalán nem hasonlított a sajátoméra. Ezek voltak az első szavaim a három nap alatt, amit kimondtam, és szörnyűen hangzott. Torkom száraz volt és érdes a száraz zihálásomtól.

Ha meg is hallotta szomorú kísérletemet a beszédre, nem hallgatott rám.

„Azt akarja, hogy kiszolgáló légy, Harry. Csinált egy helyet neked az ételfelszolgálók számára.” Gemma tovább próbálkozott, „Tényleg ez az egyik legegyszerűbb feladat a palotában.”

De ez akkor azt jelenti, hogy látni fogom Louist. Minden. Egyes. Nap. Nem tudnám ezt kezelni. Különösen akkor nem, ha mikor elveszi Eleanort, a lányt is ki kell majd szolgálnom. Pusztán a gondolatára egyre nehezebben sírtam.

„Elvárja, hogy a holnapi reggelinél már ott legyél.” Mondta, próbálva végig szólásra bírni.

Nem is próbáltam megszólalni, féltem, mi csúszna ki a számon. Néhány másodpercnyi csönd volt, mielőtt hallottam volna Gemmát lenyomni a kilincset. Nyitva volt, ezért teljesen belépett.

Még az sem érdekelt, hogy megpróbáljam elrejteni magam előtte. Mi értelme lett volna?

„Harry…” Sóhajtott, szomorúan nézett rám.

Nem szóltam semmit, nem mozdultam. Leült az ágyam szélére, majd beletúrt a hajamba. Louis is ezt csinálta.

Egy másik zokogás szökött ki ajkaim közül, és a lehető legszorosabban összegömbölyödve, megpróbálva menekülni érintése alól. Elhúzta kezét, majd felállt az ágyamról.

„Kiürítem az edényt számodra.” Jelentette ki véletlenszerűen, és odament hozzá.

Mikor kiment a szobából, minden elnémult, kivéve csendes zokogásomat. Csak percek múlva jött vissza, kezében a kis edényemmel, ami kiürítve visszarakta a helyére. A lány nem volt egyedül.

„Hoztam fel egy kis kaját.” Ez Niall volt.

Hosszú ideje nem beszéltem már vele, december vége óta. Akkor vágta el köztünk a kapcsolatot Louis. Viszont most itt állt előttem, kezében egy tál étellel.

Ráztam a fejem és elfordultam. Ha az, amit Zayn hallott azon az éjjelen, mielőtt még a királyt meggyilkolhatták volna, igaz, akkor Niall volt a tökéletes gyanúsított. Eleve nem akartam enni, de főleg attól az embertől nem fogadtam volna el, aki a királyom haláláért volt felelős.

„Harry, nem is ettél a napokban semmit.” Mondta nekem Gemma.

Nem szándékoztam válaszolni. Csak azt akartam, hogy újra egyedül hagyjanak. Egyedül az emlékeimben, hol egy olyan férfi volt, akit oly’ annyira szerettem. Mégis, egyikük sem tűnt annak, hogy beérjék ezzel a válaszommal.

Hallottam Gemmát halkan Niallnek suttogni, „Megmondom neki, hogy beteg.”

Tudtam, hogy Louisról beszélt. Hogy azt akarja mondani Louisnak, hogy beteg voltam. Esetleg túl beteg, hogy dolgozhassak. Mentálisan megköszöntem ezt a lánynak, de ahhoz, hogy ezt hangoztassam is, már nem volt erőm.

Ezután mindketten elmentek, de Niall előtte még lerakta az étellel teli tálcát az éjjeliszekrényemre. Azt akartam, hogy kapcsolja le az olajlámpát, de már arra sem volt erőm. Csak még jobban összehúztam magam, és hagytam, hogy az alvás felemésszen.

Mikor legközelebb felébredtem, egy új tálca volt tele étellel az éjjeli szekrényemen. Úgy döntöttem, megpróbálok enni valamit. Az éhség okozta fájdalom kezdett annyira elviselhetetlen lenni, mint a szívemben okozott sebek, kimerültnek és nehéznek éreztem magam.

Remegő kezemmel elértem a tálcához, majd egy magvas kenyeret vettem el. Vacsoraidő volt. A kenyeret a számhoz emeltem, majd haraptam egy keveset. Éreztem, ahogy a testem azonnal reagál az ételre. Magamhoz vettem még egy falatot, és az érzés ezúttal nem volt jó. Éreztem, ahogy a két falat kezd visszajönni a mellkasomban.

A frissen ürített edény elé estem, és kiadtam a gyomrom tartalmát. A többi magvas ételt is kidobtam mellé. Többet ilyet biztos, hogy nem fogok enni. Viszont inni igen. Az összes bort felhajtottam, ami a tálcán volt, majd visszazuhantam az ágyba.

Már nem fájt annyira. Nem tudtam igazán semmit se érezni. Olyan volt, mintha az érzelmeim az elmúlt napok stresszeitől megtört volna. Éreztem a könnyeimet végigfutni az arcomon, de nem értettem, miért voltak. Hidegnek éreztem.

Egy darabig a mindennapjaimmá vált a semmittevés, nem tudom, mennyit tölthettem az ágyban, ahonnan sosem mozdultam ki, ezért még megítélni sem tudtam az időt. Niall volt az, aki minden nap felhozta az ételeimet. Egy nap arra ébredtem, hogy a fiú a kis bútoromra helyezi a reggelimet. Túl gyengének éreztem magam ahhoz, hogy Liamről kérdezősködjek, bár kétségbeesetten akartam tudni az igazságot.

Lassan enni kezdtem, de nagyon nehezen bírtam ébren maradni ilyen hosszú ideig. Még mindig nem éreztem semmit. Még a gondolataim, amik Louis körül forogtak sem éreztem fájdalmat vagy kétségbeesést. Elzsibbadtam. Csak feküdtem az ágyban, vagy a semmiről álmodtam, vagy a falat bámultam, és egyáltalán nem gondolkoztam.

Tudtam, Gemma aggódik értem, ahogyan Niall is, de semmit sem tudtam ez ellen tenni. Nem volt többé erőm. Nem volt erőm zokogni, ahogy azt minden alkalommal tettem, mikor Louisról fantáziáltam. Mintha élettelen lettem volna. Azt hiszem, ez történik azokkal is, akik a halálukon vannak.

Kopogás ébresztett fel egy délután. Nem Gemma vagy Niall volt az, ők sosem kopogtak. Nem érdekelt, ki volt az. Ők sem jöttek és hagytak békén. Egyáltalán nem érdekelt, mit csináltak.

„Harry?” Ez Zayn félénk hangja volt.

Nem akartam őt látni. Még mindig játszótárs volt. Még mindig egy célra tartották.

„Harry, bemegyek.” Mondta, és várt néhány pillanatig, majd lassan kinyitotta az ajtót.

Egyenesen rá bámultam, mikor bejött. Becsukta az ajtót, és odajött hozzám. Letérdelt az ágyam mellé, és egy kicsit lehajolt, hogy egy szintben legyünk.

„Azt mondták, beteg voltál.” Mondta.

Szóval nem tudta. Ráadásul nem az igazat. Tudta, hogy beteg vagyok, valószínűleg Louistól hallotta, akit nem érdekelte elégé, hogy mi is a bajom. Azt akartam, hogy Zayn megtudja a teljes igazságot, de nem tudtam magam rávenni, hogy elmondjam neki.

Nem válaszoltam rá, csak bámultam őt mindvégig.

„Liam elmondta, mi történt, tudom, mi a baj.” Mondta nekem, nem gúnyolódott egyszer sem.

Ahogy barna szemével bámult, éreztem vigasztalását. Egy idő után újra megszólalt.

„Louis sincs sokkal jobban.” Suttogta, mire lehunytam a szemem.

Nem akartam hallani arról, hogy Louis mit csinál. Csak hazudni akartam magamnak a saját ágyamban, és nem gondolni rá. Csak meg akartam halni.

Míg Zayn elkezdett Louisról beszélni, elfordultam tőle. Kis labdává gömbölyödtem, és szorosan összeszorítottam a szemem, mintha ezzel ki tudnám zárni a külvilágot. Egyedül akartam lenni. Ha Louisnak sem kellettem, már senkinek sem fogok.