21. fejezet

Good evening everybody:))

Remélem jól telt a hetetek, már ha nekem nem is annyira:/ Köszönöm szépen a sok pipákat, oldalmegjelenítést és a kommenteket, nagyon aranyosak vagytok. Az új történetről még nem sikerült döntenem, de előre láthatóan valami darkos feelingű bromance lesz. Ha előrébb jutottam vele, ígérem, ti lesztek az elsők, akiknek jelezni fogok ezzel kapcsolatban itt, ezen a blogon. Szóval érdemes lesz figyelni majd ha vége lesz ennek a sztorinak, hogy tudjátok, melyik másik fordításomat keressétek:3

Remélem nem felejtettétek el, hogy a történet 23 fejezetes, és hogy nemsokára a végére érünk!!!

Ennek a résznek nagy jelentősége lesz, főleg a vége fele, és garantálom, hogy meg fog változni a véleményetek egy bizonyos személy iránt.;)

De többet nem árulok el, inkább olvassátok. Jó hétvégét, pihenjétek ki a suli fáradalmait, puszi :*

Judit.xx

21. fejezet

A szerelem fáj. Már csak homályosan emlékszem azokra a napjaimra, mielőtt még a palotába kerültem volna. Amennyire emlékszem, egy farmon nőttem fel egy házaspárral, és annak felnőtt fiával. Szegények voltak, így néha nem jutottam élelemhez. Az öregasszony, akit Elizabethnek hívtak, meglehetősen gyengéd volt velem. Időnként olyan volt, mintha az anyám lett volna.

A feladatom az volt, hogy segítsek neki a ház körül, semmi több. Mindent megtettem, amit Elizabeth kért tőlem. Mindig kedvesen beszélt hozzám, és megölelt és megpuszilt, de csak mikor egyedül voltunk. Mikor a férje vagy a fia otthon voltak, mindig utasítgatott engem.

Gyorsan megértettem, hogy körülöttem semelyik férfi sem szeretett vagy akart. Ők voltak azok, akik megbüntettek, még akkor is, mikor semmi rosszat sem tettem. Ők voltak azok, akik megvertek, mikor megszólaltam. Ők voltak azok, akik úgy döntöttek, hogy menjek el.

Néhány nappal azelőtt, mielőtt véglegesen is bezártak volna annak a kis épületnek a szűk cellájába, ahol egy évig éltem, Elizabeth elmondta a híreket. Karjai közt vitt engem, és szorosan megölelt. Könnyes volt a szeme, mikor elárulta, hogy eladtak. Rabszolga voltam, és játszótárssá akartam válni. Elmondta, hogy jobbat érdemlek, mint egy kis kunyhót egy farmon. Azt mondta nekem, hogy különleges vagyok, hogy a fiaként szeretett, lényegtelen, hogy rabszolga voltam.

Tisztán emlékszem, csodálkoztam is, hogy miért sír. Hiszen azt mondta nekem, hogy egy olyan helyre fogok kerülni, ahol szeretni fognak. Nem kellett volna boldognak lennie, hogy elmegyek? De most már minden világos. Elizabeth tudta, hogy jobban fogok járni, mégsem akarta, hogy elmenjek.

Az eltelt hétben legalább annyi pozitív dologban volt részem, hogy Zayn feljött hozzám. Ezelőtt néhányszor még meglátogatott, de csak feltételezve, mikor Lord Payne és Liam elhagyta a palotát.

Most már egy kicsivel többet ettem, de még mindig rosszul éreztem magam. Újra összegömbölyödtem. Még mindig Niall szállította nekem az ételt, és Gemma ürítette ki elég gyakran az edényemet. Még nem hagytam el a szobámat, nem álltam készen rá.

Végig Elizabethen gondolkoztam, és azon, hogy miért hagyott elmenni. Olyan kedves volt hozzám, még akkor is, mikor nem érdemeltem volna meg. Nagyon jól bánt velem. Sosem tudnám neki visszafizetni a kedvességét.

Mindig is szerettem volna tudni, miért hitte az, hogy én majd jobb helyre fogok kerülni. A játszótársaknak általában rosszabb a helyzetük, mint a rabszolgáké, de azon a napon, az asszony nagyon biztos volt abban, hogy egy olyan fiúhoz fogok kerülni, akik majd jól fognak bánni velem. Bár igaza volt, azt a mai napig nem tudom, hogyan tudott ennyire pozitív maradni. Vajon csak az ártatlanságom hitte el a szavait habozás nélkül, mert ő sohasem hazudott nekem? Vagy a biztos tény, ami a pillantásában volt, okozott valamilyen előérzetet, amiért ő maga is tiszta szívvel hitt az állításában? Azt hiszem, már sosem fogom megtudni az igazságot, de ez egyáltalán nem fogta vissza kíváncsiságomat.

Miközben az ajtó nyitódását hallottam, én a szemközti fallal bámultam farkas szemet. Valószínűleg csak Gemma vagy Niall jött.

„Harry,” Szólt Gemma félénk hangon, ezért felé gördültem, és valóban felismertem a lányt, „Őfelsége követeli, hogy azonnal jelenj meg az irodájában.”

Ezt hallva egyből visszafordultam. Nem akartam menni. Addig nem akartam elhagyni a szobát, míg meg nem halok.

„Őröket fog érted küldeni, ha nem jössz a saját lábadon.” Próbált meggyőzni, de én csak a fejem ráztam.

Hadd jöjjenek. Lehet, megölnek, ha megtagadom a király parancsát. Talán ez lenne a helyes döntés.

„Kérlek, Harry,” Könyörgött, mire éreztem, hogy belém nyilall a bűntudat.

A lány mindenen végigsegített. Rosszabb voltam, mint egy újszülött. Az összes idejét elvettem, és meg sem próbáltam enyhíteni a terheit. Éreztem, ahogy egyre jobban kapaszkodok belé, miközben enyhíteni akartam félig megmaradt szívem szenvedését.

Úgy döntöttem, megpróbálom, és beszélek. Nem lenne rossz, és amúgy is tartoztam neki ennyivel. Elsőnek suttogtam, tudva, hogy hangom remegne és karcos lenne ilyen hosszú pihenő után.

„Nem vagyok képes látni őt,” Nyögtem ki.          

                     

Nem ismertem magamra, de el tudtam képzelni Gemma reakcióját. Néhány másodperc múlva egy mély lélegzetet vett, és leült az ágyam szélére.

„Megpróbál összetörni. Ne hagyd nyerni.” Suttogta nekem, ahogy megfogta  a vállam.

Minden érzelem elnyomtam, mikor hirtelen jött az összeroppanás, nagy hullámokban ért a depresszió. A zsibbadás eltűnt, és sokáig nem tudtam mit csinálni, hogy visszajöjjön. Nem akartam érezni. Nem akartam rá emlékezni. Csak feküdni akartam az ágyamban, és Elizabethről gondolkodni, az egyetlen emberről, aki valaha is szeretett.

„Már megtette.” Szavaim mintha nem is tőlem hangzottak volna.

Beleharaptam a nyelvembe, így sikerült visszatartanom a zokogással kitörni készülő könnyeimet. Belebetegedtem a sírásba. Ezért nem akartam többé egyszer sem.

Összerezzentem, mikor az ajtó kivágódott. Gemma levegő után kapott, és kiugrott az ágyból. Nem volt kétség, az őrök jöttek értem. De nem megyek, hacsak nem kábítanak el az út során.

„Kifelé, szobalány.” A szemem tágra nyílt a hang hallatán.

Nem szolgákat küldtek értem, maga Louis jött. Hallottam Gemma gyors lépteit, mire még jobban összegömbölyödtem.

Nem fogok sírni. Nem érdemli meg.

Az ajtó becsapódott, és Louis lassan az ágyamhoz sétált. Az ágyam szélére ült, majd ujjaival csapzott fürtjeimbe szántott.

„Azt mondták nekem, hogy megbetegedtél.” Mondta, ujjaival egy csomóba ért, amit óvatosan kihúzott.

Csendben maradtam. Nem voltam többé a játszótársa. Nem ugyanazok a szabályok vonatkoztak mostantól rám.

„Azt hiszem, egy kissé véletlen az, hogy pár nappal azután betegedtél meg, hogy felszabadultál a feladat alól, mint játszótárs.” Úgy beszélt, mintha csak egy történetet mesélt volna.

Elhúzódtam tőle, minél közelebb a kőfalhoz. Most már a felszolgálója voltam, nem pedig a játszótársa. Ezek a fellépések helytelenek voltak.

„Ne húzódj el tőlem!” Csattant föl, de semmibe véve, még jobban a falhoz nyomultam, szinte teljesen hozzá nyomtam magam.

Tetteimre megharagudott. Megragadta karomat, és szembe vele, a hátam mögé rántotta. Nem volt erőm vagy energiám, hogy megállítsam magam, ezzel harcolva vele. Teljesen átgördültem, és immár a hátamon feküdtem, fejem felé fordult. A lábát néztem, nem voltam hajlandó a szemébe nézni. Éreztem, ahogy könnyek szöknek a szemembe, és kétségbeesetten küzdöttem, hogy visszatartsam őket.

Egy kis zihálást hallottam, éreztem a kezeit elengedni engem, de még mindig nagyon közel volt a bőrömhöz. Éreztem, amint tekintetével arcomat kémleli, és elöntött a szégyen. Tudtam, hogy nem festhetek valami jól. Hetekig az ágyban feküdtem, legalábbis, én így éreztem. Semmit sem ettem, teljesen elhagytam magam. Egy undorító moslék voltam. Bizonyára elég hamar észlelte ezt, és emiatt bizonyára elhagy.

De mégsem hagyott el. Óvatosan az arcomra simította a kezét, és letörölte a könnyeimet, amiket az idáig nem is vettem vészre. Felpillantottam, eldöntve, hogy szembe nézek vele. Azonnal megbántam a döntésemet. Óceán kék szeme a lelkemig hatolt, szétszedve mindent, ami maradt bennem.

Ő is vékonyabb volt, és sötét karikák helyezkedtek el a szeme alatt. Bőre sápadt volt, haja ernyedten lógott arca körül.

Gúnyos nevetés hagyta el ajkait, mikor szomorúan meredtem rá. Zaynnek igaza volt, egyáltalán nem nézett ki jobban nálam, ahogy azt magamon éreztem, viszont én csak heverésztem. Louis nem ezt a luxust élvezte.

„Milyen szép meggyötörtek vagyunk mi ketten.” Mosolyodott el szomorúan, nevetése elhalt.

Még mindig nem válaszoltam, éreztem, ahogy a düh egyre csak kezdi elönteni az agyam. Ő tette ezt velem. Ő miatta nézek most ki ilyen meggyötörten. Nem volt joga ezt csinálni, még ha együtt kellettünk ennek a katasztrófa megteremtésének.

„Sosem fogsz megbocsájtani, igazam van?” Kérdezte, arcáról a mosoly mostanra már teljesen eltűnt.

Olyan intenzitással bámult rám, amilyet még ezelőtt sosem láttam. Pillantásomban kereste a választ, tudva, hogy verbálisan nem fogok rá válaszolni. Reméltem, hogy nem fogja észrevenni, hogy már réges rég megbocsájtottam neki. Örömmel mozogtam volna karjaiban újra és maradtam volna az oldalán, ha ez azt jelentené, hogy nem kell azt átérezni, mint ezt most. Elég volt csak egy pillantást az arcára vetnem, hogy tudjam, az elhatározottságom megtört. Elég volt kezét érezni az arcomon, hogy megtegyek neki bármit, csak azt nem tudtam, ezt hogyan tudassam vele.

Bármennyire is szerettem volna örökre a karjai közt feküdni, egy kis hang a fülembe suttogott. Azt mondta, nem számít, milyen Louis, és hogy miket mond nekem, nem számít, mi történik ebben a szobában, Louis úgyis feleségül fogja venni Eleanort. Ő lesz az angol király, és én nem leszek több neki, mint ami most vagyok.  Minél jobban ragaszkodtam hozzá, annál jobban fájtak ezek a dolgok.

„Hiányzol, Hazza.” Suttogta olyan halkan, hogy alig értettem.

Láttam a fájdalmat a szemében, és tudtam, igazat mond, de nem tudtam magam rávenni, hogy engedjek neki. Nem tudtam visszamenni az időben, hogy megváltoztassam a dolgokat, de ha még meg is tudtam volna csinálni, nem értem volna el vele semmit sem. Mióta az eszemet tudom, a játszótársa voltam, és ezt újra el kellett fogadnom, ahogy azt is, amit csinált.

Az érzelmek kavarogtak a fejemben, szinte csatát vívtak egymással.

„Kérlek, beszélj hozzám.” Hangja elhalt, és láttam szemeiben a kitörni készülő könnycseppeket.

Kézfogása kicsivel feszesebb lett arcomnál, ahogy könyörgött nekem, hogy válaszoljak. Kétségbeesettnek és esztelennek nézett ki. Sosem láttam még őt ilyennek. El kellett kapnom róla a tekintetem. A pillantásom a gyomromra esett. Hallottam, ahogy egy mélyet sóhajt, mikor elengedte az arcomat.

„Én…” Szólalt meg egy reszkető sóhaj után.

Nem mertem újra az arcára nézni, féltem, hogy mit látok, vagy esetleg csinálok. Hasamat néztem, ahogy egyenletesen emelkedett és süllyedt.

„Szabadon engedlek.”

Szavai tömörek voltak, de erősek. Ez parancs volt, nem ígéret. Egyből fölkaptam rá a fejem. Össze voltam zavarodva. Jól hallottam az előbb?

„Adok egy kis földet a város határain belül, ahol el tudsz éldegélni, szabadon, hogy egyszer majd újra láthassalak.” Láttam, ahogy könnyei végigfolynak arcán, miközben beszélt, így odanyújtottam a kezem, hogy letöröljem azokat.

Fájt neki, hogy elmegyek, pont úgy, mint Elizabethnek, bár mindketten azt akarták, hogy valami jobb helyre kerüljek. Elizabeth mégis szeretett engem. Lehetséges, hogy Louis is ugyan ezt érzi?

„El fogom rendelni a számodra. Már holnap kész is lesz.” Könnyei folyamatosan folytak le ködös kék tekintetéből.

Éreztem, hogy én is elkezdek sírni. Szerettem őt, és ez azt hiszem, mindig így lesz, de el kell, hogy menjek. Nem lehetek vele. Ő már sosem lesz az enyém. Határozottan ragadtam meg az arcát, egyenesen a szemeibe néztem, és elismételtem azt az egy szót, amit legelőször hozzá intéztem.

„Köszönöm.”

Az érzelmek intenzitása és a szavak értelme ugyan azok voltak. Kiszabadított engem a börtönömből. Még mindig az én megmentőm volt.

Arcomra simította kezeit, oda, ahol nemrég még pihentette azokat, egy pillanatig még egymás szemeiben elvesztünk, mielőtt közel húzott volna magához, egy szenvedélyes csókra.

Ez a csók szűkölködő és kétségbeesett volt. Hosszú ideig voltunk külön, de mikor ajkaink egymáshoz értek, mintha az eltelt fájdalmas idő sosem létezett volna. Nyelvünk gyors táncot járt, és emiatt sürgetőnek éreztem a csókot. Könnyeink összekeveredtek, ahogy egymásba kapaszkodtunk, annyira közel húzva a másikat, amennyire csak lehetett.

Mikor mindkettőnknek levegőre volt szüksége, ajkainkat elengedtük, de homlokunkat a másiknak döntöttük. Kinyitottam a szemem, keresve a kék szempárt, ami most engem figyelt.

Egy mély, reszkető lélegzetet vett, megpuszilta ajkamat, majd visszahúzódott. Úgy nézett ki, mintha egy nagy csatát vívna magában. Keményen bámult a szemembe, keresve a válaszát. Egy pillanatra lehunyta szemét, mielőtt újra kinyitotta volna őket, és eltökélten nézett volna.

Szája bár suttogásra nyílt, annyi intenzitással mondta ki mondatát, amit sosem képzeltem volna, hogy hallani fogok tőle.

„Szeretlek, Hazza.”