Több, mint aminek látszik - 21. Fejezet

21. Fejezet

Louis ágya puha matracán feküdt, szorosan összegömbölyödve. Szobája egy távoli pontjára bámult, nem látott semmit, csak a múltja kísérő emlékeit és egy rémálmot, amiben jelen volt.

- Tudtam, hogy Tomlinson milyen selejtes. Túlságosan lányos, hogy heteró legyen.

Ezek a szavak fogadták a kék szemű fiút, mikor végre tisztázta magát az osztálytársainak tizennégy évesen. Rögtön őt kezdték támadni, mikor nem volt hajlandó viccelődni egy meleg szereplőn az egyik tévé műsorból. Imádkozott, hogy ha elmondja nekik az igazságot, békén hagyják; hogy a saját dolgukkal foglalkoznak. De imái nem találtak meghallgatásra; és Louis tudta, hogy az még csak a kezdet volt.

- Ez a lúzer tök undorító. A kis buzi tényleg megcsókolt engem, rá nem bírnék nézni még egyszer anélkül, hogy el ne hányjam magam.

Ez volt az a mondat, amit Louis a legjobb barátjától hallott, és aki azokkal volt a bulin, akik eddig bántották őt. Stan gúnyos hangja és kegyetlen szavai keserű ízt hagytak a szájában. Szíve teljesen összetört, mikor meghallotta a fiút rajta szórakozni. Sós könnyek égették a szemét, miközben elfutott a részeg csapat mellett, ki a házból; távol a bulitól, távol Stantől és távol az őt sértegető nevetésektől, amiket hallott.

Miközben olyan gyorsan futott, amennyire rövid lábai engedték neki, folyamatosan visszhangzott a fejben a kegyetlen nevetése. Végül muszáj volt lassítania; lábai égtek, tüdeje tiltakozott. Abban a pillanatban jött csak rá, hogy nem csak a képzeletében hallotta zaklatói nevetését, hanem mert követték őt. Louis rettegve fordult feléjük, megpillantva ezzel Stant és azokat, akikkel a srác beszélt.

Louis egy mély lélegzetet vett, felkészítette magát arra, ami várt rá; a kemény szavakra és néhány fájdalmas ütésre. De mikor a szemükbe nézett, érezte, amint a jeges borzongás végigfut a gerincén. Volt valami más a tekintetükben, amit eddig sosem látott. Úgy néztek rá, mintha csak a zsákmányuk lenne.

Louis sosem tudta kiverni azt az éjszakát a fejből. Minden alkalommal, mikor lehunyta a szemét, látta a gúnyos mosolyokat körülötte, mikor öten voltak egy ellen. Érezte az összes rúgást, amit a testére mértek. Az izmai hangját minden egyes ütésnél, amit hiába próbált elfelejteni.

- Mondd csak el nekünk, mekkora egy buzi vagy.

Ezek voltak az első szavak, amikkel kezdődött a kegyetlenség, majd a folyamatos ökölcsapások, amik a bőre összes négyzetcentiméterét érték.

- Mondd el, mennyire szereted a seggünket nézegetni.

Ez volt a következő kijelentés, amire a szörnyetegek ráparancsolták. Azon a ponton érezte, hogy lassan kezdi elveszteni az eszméletét. A világ forgott körülötte, már nem tudott megfelelően gondolkodni. Amíg meg nem érzett egy hideg, éles pengét a torkának nyomódni, zavaros elméjével újra tudott gondolkodni. Megdöbbent saját magán, mikor elkezdett zokogni, kimondva azokat a borzasztó szavakat, amire kényszerítették.

A megtört fiú nehezen emlékezett az utána lévő időre. Rémlett még néhány fájdalom és undorító mondatok, de az egész összemosódott, lehetetlenné téve, hogy megfejtse. Emlékezett, ahogy megpróbált elrohanni előlük, majd már csak a kemény, hideg földön feküdt; a világ pedig elhomályosodott körülötte.

Egy ritmikus csipogásra ébredt. Az éles fények és fehér falak szinte megvakították. Eltartott egy ideig, míg rájött, hogy egy kórházi szobában volt; a gépek pedig rá voltak kapcsolva. Senki sem volt ott, hogy üdvözölje. Egészen néhány órával később, mikor is az apja megjelent. Ahelyett, hogy szeretetet és aggodalmat mutatott volna, válaszokra várt. Tudni akarta, miért hagyták ott a fiát majdnem meghalva a járdán. Louisból pedig kitört a sírás és elmondott mindent. Mesélt a szexualitásáról, az iskolai bántalmazásokról, mindent, ami Stannel történt és a támadásról, miután két hétig eszméletlen maradt.

Undor. Ez volt az az érzelem, amit Mr. Tomlinson mutatott a fiának, miután az kiöntötte a szívét az apjának.

- Megérdemelted, amit azok a fiúk műveltek veled. Bárcsak én is láthattam volna, talán még meg is dicsértem volna őket.

Louist még sosem sokkolták ennyire. Miután az osztálytársai összes szörnyű dolgát elviselte, sosem gondolta volna, hogy a saját apjától fogja kapni a legfájdalmasabb mondatokat.

- Ami engem illet, nem vagy többé a fiam. Majd a ribanc anyád eltart, ha visszajön az utazásából.

Elutasítás. Ez az, amit az osztálytársaitól folyamatosan kapott, majd Stantől is, miután megcsókolta. De hogy az az ember is hátat fordít neki, akiről azt feltételezte, hogy feltétlenül szereti, bármi is legyen, ez túl sok volt. Louis összetörten, fuldokolva zokogott. Ezután az apja otthagyta őt, figyelmen kívül hagyva az ápolók megdöbbent arcát.

Még két hét telt el, míg Louis el tudta hagyni a kórházat. Édesanyja is visszatért a hat hónapos afrikai utazásából. Elment gyermekeket tanítani; azt csinálta, amit szeretett, egy olyan helyen, ahol szükség volt. Kemény döntés volt a nő részéről. Jay mindig is közel állt a fiához, így a hat hónapra szóló távollét, miközben semmilyen kapcsolatot nem tudott se vele, se a volt férjével felvenni, nem volt egyszerű.

Az, hogy megdöbbent, miután hazaértekkor fiát a kórházban találta összeverve, enyhe kifejezés volt. Két teljes napot töltött Lousival a kórházban, és egyszer sem volt hajlandó elmenni mellőle. A fiú félt elmondani neki a történteket, főleg amiatt, ahogyan apja reagált rá, de a nő végül rá tudta venni. Végre megérezhette a szeretetet és az elfogadást, mikor az anyukája elmondta neki, hogy mennyire szereti továbbra is, a történtektől függetlenül.

Mikor kiengedték a kórházból, az anyja lakásába költözött. A nő kivette az állami iskolából és beíratta egy magán intézménybe, ahol szigorúan vették a bántalmazást. Egy pillanatig Louis el is hitte, hogy a dolgok jobbra fognak fordulni.

Milyen kár, hogy ez nem így lett.

-------------------------------------

Louist annyira magába szívták az emlékei, hogy észre sem vette a hálószoba ajtaja nyitódását. Hiányolta az ilyenkor jövő szörnyű hangot, ami a nevén szólította. Nem látta, amint a fiú odasétál hozzá; lehajolva a látóterébe. Az elméje még mindig zavaros volt, még mindig a múltat idézte fel, az összes rémálmával együtt, épp ezért is, mikor egy kéz megérintette a vállát, ijedtében megugrott.

Louis felugrott az ágyon és arrébb ütötte a kezet, kétségbeesetten próbált elhúzódni Harrytől.

- Ssssh, Louis, csak én vagyok – suttogta Harry, sikeresen kikerülve a további ütögetéseket, amit a pánikoló fiú művelt a kezeivel – Csak én vagyok.

Louis levegőért kapott, megtelítve ezzel sípoló tüdejét, majd felült.

- M-i… mi… Hogy? M-mi… - dadogott. Olyan sokkos állapotba került, hogy szó szerint nem tudott beszélni.

- Ssssh – nyugtatta újra Harry halkan – Semmi baj. Már itt vagyok.

Az alacsonyabb fiú szeme akkorára tágult, amit Harry még sosem látott. Még mindig meg volt döbbenve.

- H-harry?

A göndör mindent megtett, hogy mosolyt kényszerítsen az arcára – Igen… én.

- De… hogyan?

- Az nem számít – suttogta és kezével megsimította Louis hátát – Már itt vagyok, rendben? Nem fog semmi bajod esni.

Louis megtört.

- K-kérlek, segíts.

Harry szíve darabokra tört, látva a reménytelenséget és kétségbeesést a kék szemekben, amelyek aztán az arcáig levándoroltak.

Harry óvatosan felmászott az ágyra, leülve közvetlen a síró fiú mellé. A lehető legszerethetőbb pillantással ajándékozta meg az alacsonyabbikat és kitárta karjait.

Louis azonnal megértette a másik szándékát, ezért hálásan felnézett rá, mielőtt a karokba vetette volna magát.

Harry összeszorította a szemeit, mikor a zokogó fiú a karjaiba borult. Bal kezével átkarolta a vékony törzset és óvatosan felemelte, míg hátát nyugtatóan simogatta. Jobb kezével megkereste a lágy, barna tincseket és hosszú ujjaival beletúrt.

Louis picit arrébb mozdult, majd még szorosabban húzta magához Harryt, arcát pedig a fiú nyaka és kulcscsontja közé fúrta.

A magasabbik megérezte a kezeket a háta köré fonódni, és ha lehet, még közelebb húzódott hozzá. Érezte a véget nem érő könnyeket is, amelyek Louis arcáról gurultak le a mellkasára.

- Minden rendben lesz – ismételgette újra és újra. Nem volt biztos benne, hogy szavaival Louist, vagy épp saját magát próbálja nyugtatgatni, de folyamatosan ezt mantrázta a másik ölelő karjai között.

- Itt vagyok. Minden rendben lesz.

---------------------------------------

Harry nem volt benne biztos, mióta ült az ágyon Louisval szorosan a karjában. Valahogy sikerült kiszabadítania a telefonját és írni Niallnek, aki még mindig a ház előtt állt a kocsival. Tájékoztatta a barátját, hogy a másik fiúval van, és hogy ne aggódjon.

Louis végre abbahagyta a sírást, most pedig fejét Harry nyakán tartotta. A göndör nyugtató mozdulatokkal ringatta a törött fiút, miközben egy dallamot dúdolt, ami leginkább egy altatóra hasonlított.

Csak néhány csendes perc múlva tűnt fel neki, hogy Louis álomba sírta magát. Nem lepte meg, a fiú teljesen ki volt merülve. Épp meg akart mozdulni, hogy elfektesse a matracon, mikor az felkapta a fejét a válláról.

Nagy, véreres szemek találkoztak az aggódó, smaragdzöld tekintettel.

Egy apró kéz felnyúlt, és óvatosan arrébb söpört egy göndör tincset, ezzel végigsimítva Harry arcán.

- T-tényleg itt vagy – suttogta Louis, és újabb könnycseppek gyülekeztek szemei sarkában.

Ezek a könnyek azonban eltérőek voltak. Nem a félelem vagy szégyen váltotta ki, hanem a remény és a megkönnyebbülés.

Harry saját könnyeit nyelve mosolyogva bólintott.

- Igen, Louis. Itt vagyok.

Egy újabb ölelésben forrtak össze. Még közelebb vonták egymást, mint utoljára; pozitív energiával töltötték fel egymást, amely mindkét fiú szívét megmelengette.

- Azt hittem, álmodom – ismerte be – Nem akartam rád nézni, mert attól féltem, hogy már nem leszel itt.

Harry szíve kihagyott egy ütemet.

- Oh, Lou – mondta, és a kis kezeket a sajátjaiba húzta szomorúan mosolyogva – Itt vagyok és minden rendben lesz. Nem kell többet félned.

Louis tétován bólintott.

Harry néhány pillanat múlva, mikor lenézett, csak akkor vette észre, hogy még mindig tartja Louis kezeit, finom köröket simogatva a csuklója hátoldalára.

Tekintetét visszavezette Louisra, és érezte, amint nyakától fölfelé forróság lepi el az arcát.

Louis félszegen rámosolygott, nem húzta el a kezét. Kényelmesnek tartotta a másik fiú markát, hogy ily módon is érintkeznek egymással. Úgy érezte, mikor Harryvel van, minden rossz emléke kiürül az elméjéből. Mikor a csillogó zöld szemekbe nézett, remélte, hogy képes lesz elmenekülni ebből a véget nem érő rémálomból.

Egyszer csak viszont Louis pánikolva kirántotta kezét Harryéből, és próbált minél messzebb húzódni tőle az ágyon.

Olyan volt, mintha a valóság összeomlott volna.

- M-mit keresel itt? – kérdezte.

- Aggódtam miattad – felelte Harry óvatosan. Megdöbbentette a másik hirtelen kitörése.

- Nem szabad itt lenned – Louis hangja megtört, miközben rázta a fejét – Nem biztonságos.

- Louis, aggódtam miattad – ismételte – Reggel az ablakon át szöktél meg a házunkból.

Csend.

- Miért nem mondtad el, hogy itt élsz? Miért hazudtál nekem?

Louis lenézett, kerülve a kérdésekkel teli tekintetet, mert szégyellte magát.

- N-nem akartam… Sajnálom – dadogta.

Harry felsóhajtott – Nézd, nem haragszok rád, csak aggódtam. Egész nap téged kerestelek.

- Hogy találtál meg?

- Elmentem a munkahelyedre – magyarázta Harry – A főnököd, legalábbis remélem ő volt, megadta a címed. Ő is aggódott érted.

Louis még mindig nem volt hajlandó Harryre nézni – Nem kellene itt lenned.

- Tudom, ezt már mondtad. Elmondod, miért?

- Csak… nem biztonságos.

Harry egy pillantást vetett a remegő fiúra. Elnézett a zárt hálószoba ajtajára, mire érezte, hogy a gyomra összeszorult. Nyilvánvaló volt, hogy a férfival, aki beengedte őt, valami nem volt rendben, de a „nem biztonságos” ismételgetése miatt Harry gerincén felszaladt a hideg. Mi van, ha az az ember az ajtó előtt áll, és épp kihallgatja őket? Mi van, ha feljön, és meglátja, hogy nem csinálják a házi feladatot?

Az a fiatal férfi lenne a szörnyeteg, ő okozta volna a Louis testén lévő zúzódásokat? Ez az oka, amiért nincs itt biztonságban?

Harry ideges tekintettel pillantott megint Louisra, lenyelve a torkában keletkezett csomót.

- Louis – szólalt meg sokkal halkabban, mint korábban – El kell mondanod, miért nem biztonságos ez a hely.

A kisebbik csak lehunyta a szemét és megrázta a fejét.

- Lou, kérlek – könyörgött neki Harry.

Egy könnycsepp szökött ki a kisebbik összeszorított szemei közül, majd futott végig a már így is könnyáztatta arcán – N-nem mondhatom el.

Harry arrébb mozdult és a fiú elé ült. Louis álla alá nyúlt és felemelte a fejét – Louis, nyisd ki a szemed és nézz rám.

Louis szorosabban szorította össze a szemeit és fejét rázta Harry ölelésében.

- Louis – ismételte el Harry – Csak nyisd ki őket és nézz rám.

A fiú nyelt egy hatalmasat, majd végül kinyitotta a szemét és Harryre nézett.

- Ugye bízol bennem?

Bólintott.

- Akkor beszélj hozzám. Mond el, miért nem vagyok biztonságban.

Louis alsó ajka megremegett. Harry, amint ezt észrevette, az állát tartó ujjaival kicsit arrébb mozdult és óvatosan megérintette az ajkát, majd tovább csúszott az arcáig.

Louis nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de mielőtt még kicsúsztak volna száján a szavak, az ajtó nyitódása megakadályozta benne.

Mindkét fiú tágra nyílt szemmel fordult az ajtó fele. Harry érezte, hogy Louis mellette elkezd reszketni, valamint, hogy saját szívverése felgyorsult.

Az ajtóban állt az az ember, aki beengedte Harryt, és egyáltalán nem tűnt boldognak.

Több, mint aminek látszik - 20. Fejezet

20. Fejezet

Niall még sosem aggódott ennyit egész életében. Még a focimeccsek, vagy egy vizsga előtt sem érzett ekkora félelmet. De most, mikor elhajtottak a gyönyörű, fehér kúriától, melyben egy undorító, förtelmes ember lakott, és Louist sem tudták Harry biztonságos, ölelő karjai között; rettegett.

Annyira aggódott az eltűnt fiúért, a szíve pedig megszakadt a mellette ülő miatt. Harry végre abba tudta hagyni a fullasztó zokogást, és már csak csendesen sírdogált, miközben üres tekintettel nézett ki az ablakon. Niall is észrevette a fiú kisírt szemei alatt húzódó sötét karikákat és bárhogy próbált, nem tudott segíteni rajta.

Tudta, hogy Harrynek hihetetlenül nehéz volt hallani Mr. Tomlinson szájából azokat az undorító szavakat. Nem csak amiatt, mert ugyan ilyen jelzőkkel illették az iskolában is, hanem mert Louis felé is intézte a szavait, akivel a legjobban törődött. Niall azt kívánta, bárcsak Harry nem hallotta volna, sőt, bár soha ne lett volna fültanúja az ilyen sértegetéseknek. A fiú gyomra fájdalmasan húzódott össze.

Niall elfordította kicsit a fejét és fél szemmel a barátjára sandított. Kezét lágyan helyezte a vállára, próbálta valamivel kicsit kizökkenteni a fiút.

- Minden rendben lesz, Harry.

A göndör hajú fiú felhúzta a lábait az ülésre és karjaival átölelte azt, majd könnyes tekintetével a másikhoz fordult – Nem hiszem.

Niall lenyelte a torkában keletkezett csomót és érezte, amint alsó ajka megremeg Harry törött, legyőzött hangját hallva – Ne mond ezt.

- Miért? – emelte fel a hangját Harry – Ez az igazság. Nincs ebben a szituációban semmi sem rendben.

Niall felsóhajtott – Tudom, de pozitívnak kell maradnunk és tovább reménykedni.

- Mi értelme lenne? Most már sosem fogjuk megtalálni.

- Meg fogjuk, ne aggódj…

- Ne aggódjak? – szakította félbe Harry kiabálva – Ne merd azt mondani nekem, hogy ne aggódjak. Talán most fagy éppen halálra és fél.

Niall összerezzent, ahogy a fiú minden egyes szava után egyre csak dühösebb lett – Harry, kérlek. Csak segíteni szeretnék.

Harry vett egy mély lélegzetet, fejét a térdeire hajtotta. Karjaival eltakarta az arcát miközben érezte, hogy könnyei és dühe újból utat törnek. Beleharapott a kabátjába, ezzel próbálva elfojtani a közelgő zokogását, de nem tudta irányítani. Már legalább egymilliószor újrajátszotta fejében a Louisval történteket. Mr. Tomlinson szavai csengtek a fülében; gúnyos szavai vertek folyamatos visszhangot.

Hirtelen megérzett minden fájdalmas szót, minden ütést és minden felháborodást, amit az emberektől kapott, mikor elárulta a titkát. Látta maga előtt Louis összes zúzódását a tökéletes bőrén, hallotta a fájdalmas nyöszörgéseket, amik kiszöktek a szájából és mindegyik félelemmel teli pillantását azokban az óceán kék szemekben.

Ez mind túl sok volt neki.

Úgy érezte, hogy a világ forog körülötte, mikor megpróbálta kirázni a fejéből a hangokat. Gyomra kavarogni kezdett, ahogy próbálta elűzni a fájdalmas hangokat.

- Húzódj le – csak ennyit sikerült kinyögnie Harrynek az egyenetlen légzésétől.

- Mi? – kérdezte Niall zavarosan.

- Húzódj le – ismételte meg a fiú és már kapcsolta is ki a biztonsági övét.

Niall lelassított és az út szélére húzódott. Aggódva figyelte, ahogy Harry szinte kitépte az ajtót és kiugrott a kocsiból; a térdeire esve. Felhúzta az orrát, mikor hallotta Harryt a füvön öklendezni, kiürítve gyomra tartalmát. A szőke megragadott az palack vizet és átsétált a másik fiúhoz. Harry mellé térdelt és kezével a hátát kezdte dörzsölni.

- Tessék – mondta, miután Harry végzett és átadta neki a vizet.

Harry hálásan vette el a palackot és mohón kortyolta a hideg folyadékot. Hosszú percig csak ott ült, mély lélegzeteket véve.

- Jobban vagy? – kérdezte Niall, miután látta, hogy barátja valamelyest megnyugodott.

Harry bólintott – Sajnálom, Niall, nem tudom, mitől történhetett.

- A rettenetes vezetésem miatt lettél rosszul, előfordul – próbált viccelődni a szőke hajú fiú.

Harry halványan elmosolyodott.

- Nos, valószínűleg haza kellene mennünk. Biztos vagyok benne, hogy Anne halálra aggódja magát. Talán megállhatnánk a pékségnél venni valamit otthonra, mert biztos vagyok benne, hogy nem fog akarni főzni.

A göndör felkapta a fejét – Várj, mit mondtál?

- Ömm, hogy haza kellene mennünk?

- Nem, – válaszolta Harry – a pékség; Louis nem azt mondta, hogy egy pékségben dolgozik?

Niall egy pillanatra összezavarodott – Haver, nem hiszem, hogy ez a megfelelő időpont, hogy azon gondolkodjunk, hogy kedvezményesen jussunk kajához.

Harry megforgatta a szemét – Nem, te idióta. Louis egy pékségben dolgozik… Talán ott van valakinek ötlete, hogy hol lakik.

- Harry, egy zseni vagy! – kiáltott fel Niall.

A két fiú visszaszállt a kocsiba.

- Most, – jegyezte meg a szőke – nem akarom, hogy belelohold magad egy reménybe, ami talán megint egy pofára esés lesz.

- Csak menj, Niall. Nem vesztegethetünk ennyi időt.

A fiú bólintott és rákanyarodott az útra, a pékség felé tartva, ahol Louis a teát készítette.

--------------------------------

A frissen sült finomságok csodálatos aromája azon nyomban megcsapta a fiúkat, ahogy kiszálltak a kocsiból és megálltak a kis pékség előtt. Harry lépett be először, kinyitva a nehéz ajtót. Az apró harang, ami az ajtó fölé volt rögzítve, megszólalt, és ahogy a fiúk beléptek, még erősebben érezték a sült péksütemények illatát.

- Sziasztok, srácok – köszönt rájuk egy fiatal lány hullámos vörös hajjal. Lisztes kezét a kötényébe törölte – Mit adhatok nektek?

Harry kissé habozott. Nem döntötte még el, hogyan fog rákérdezni.

- Ma dolgozik Louis? – úgy gondolta, hogy egy tisztességes kérdéssel kell kezdenie.

A lány arcán meglepődöttség ült ki – A barátai vagytok?

Harry bólintott – Igen, egy iskolába járunk.

- Nem volt itt már egy ideje.

Harry nem tudta elrejteni a csalódottságát, miközben a szíve elnehezült. Érezte, amint Niall kezét a vállára helyezi, és egy mély lélegzetet vett.

- Tudod, merre lakik?

A nő összeszűkítette a szemeit, miközben Harryt és Niallt nézte gyanakvóan – Miért akarjátok tudni?

A göndör felsóhajtott – Azt hiszem, bajban van.

Az összes gyanakvás, ami eddig a lány arcán pihent, azonnal felváltotta az aggodalom.

- Ó, édesem, hogy érted? Hol van?

Harry lenézett a földre – Pont ez az… mi sem tudjuk – alig volt több egy suttogásnál.

Visszatekintett a nőre és felsóhajtott – Ő… elment ma reggel és azóta sem találtam meg. Mindenhol megnéztem, beleértve két helyet is, ahol azt hittem, lakik. Te vagy az utolsó reményem.

Mintha megvillant volna valami a lány szemeiben, mikor rájött, hogy ez a helyes fiú nyilvánvalóan aggódik Louisért. A látható félelme és valódi kétségbeesése miatt a lány szíve elnehezült.

- Sokat szokott beszélni az anyukájáról – magyarázta – Azt hiszem ő is ott lakik.

- Az… anyukájáról? – kérdezte Harry. Sosem feltételezte volna, hogy a szülei külön élnek.

A lány bólintott – Megvan a címük, mindig oda küldöm a fizetését, mivel nem mindig van itt azokon a napokon.

Istenem; ezzel végre megtalálhatom Louist.

-------------------------------

Louis idegesen sóhajtott, mikor a fekete terepjáró leparkolt az ismerős ház felhajtójára. A buszmegállótól való utazás csendes és kényelmetlen volt, de Louis tudta, hogy nem úszhatja meg a hangos és dühös kiabálásokat, amiket biztosnak tartott, hogy meg fog kapni, mielőtt kitenné a lábát és bemenne a megviselt otthonába.

Épphogy kicsatolta a biztonsági övét és nyúlt volna a kilincshez, mikor hirtelen megszorították a karját.

- Azt akarom, hogy most figyelj rám – parancsolta a hűvös hang – Amiért ilyen jóságos szívem van, megbocsátom neked, amiért elrohantál, de ha ilyesmi még egyszer előfordul; annak súlyos következményei lesznek.

Louis nyelt egyet, képtelen volt megnyugtatni remegő kezeit.

- Megértetted?

A halálra rémült fiú csak bólintani tudott.

A kéz szorítása a karján egyre csak erősödött, ami kétségtelenül ujjlenyomat zúzódásokat hagy majd maga után – Tudod, hogy mennyire utálom, mikor nem válaszolsz.

- S-sajnálom, – dadogta Louis, hangja alig volt több suttogásnál – M-megértettem.

A remegő fiú megkönnyebbülten felsóhajtott, mikor a szorítás enyhült. Gyorsan kinyitotta az ajtót és kiugrott a kocsiból. Besietett az otthonába és felrohant a lépcsőn, mielőtt még a férfi úgy nem döntött volna, hogy tovább beszél vele. Louis elment a szobája ajtaja mellett; helyette az anyukájáé felé sietett.

- A-anyu? – nyögte ki végül, szemeiből pedig potyogni kezdtek a könnyek, mikor benyitott a szobába. Beljebb lépett és rögtön az ágyhoz ment, ahol látta, hogy az idősödő asszony összegömbölyödve aludt a takaró alatt békésen.

Louis megkönnyebbülten felsóhajtott, miközben végignézett a nőn, aki sértetlennek tűnt és mintha tényleg gondoskodtak volna róla. Bemászott az ágyba és leülve mellé figyelte, ahogy alszik. Megragadta az egyik nagyobb párnát és a mellkasához ölelte; valamiféle védelmet keresett, miközben könnyei megállás nélkül folytak.

Elméje a göndör hajú fiú felé terelődött. Nem tudta kiverni Harryt a fejéből. Annyi fájdalmat élt már át, de mikor Harryvel volt, mindent elfelejtett. Ahogy az arcát simogatta, szíve vadul kezdett verni. Szeretett elveszni a smaragdzöld szemekben. És a hangja; az a mély tónus, amitől mindig impulzus futott végig a gerincén.

Louis annyira el volt mélyedve a gondolataiban, hogy észre sem vette, amint kinyílt az ajtó. Nem volt fogalma a sötét alakról, amely az ajtóban állt és figyelte őt. Egészen addig, amíg egy jeges hang át nem futott a szobán, ezzel Louist kizökkentve gondolataiból.

- Most meg mit sírsz? Hazahoztalak, ahova tartozol.

Nem tudtam, hogy ahol rettegek, az az a hely, ahova tartozok.

- Ráadásul az öreg hölgyedről is gondoskodtam.

Louis fejét a párnába fúrta, csendben imádkozva, hátha végre egyedül hagyja őt.

- Meg kéne köszönnöd nekem, nem elbújni, mint egy kislány.

A férfi haragja ellenére sem válaszolt. Az elindult az ágyhoz, és belemarkolva Louis hajába húzta el a párnától.

Louis hiába próbálkozott, ajkai közül egy halk nyögés szaladt ki, mikor a férfi tovább ráncigálta ki az ágyból. Kihúzta az anyja szobájából, majd az övébe lökte be. A fiú azonnal a földre esett, amint elengedték a haját.

A férfi mély levegőt vett – Nézd, nem szeretlek bántani, de annyira fel tudsz idegesíteni. Gondoskodok rólad, segítek neked az én nagylelkű szívemmel együtt.

Ez lenne a nagylelkű?

- És hogyan hálálod meg? Elfutsz előlem anyucihoz, mikor hazahozlak?

Hagyj békén. Hagyj békén. Hagyj békén.

Magában könyörgött, ezzel figyelmen kívül hagyva a férfit, aki letérdelt mellé a padlóra és letörölte az arcáról a könnycseppeket.

Louis akarata ellenére húzódott el az érintéstől.

- Megértem; hosszú napod volt. Most békén hagylak – a férfi felállt és az ajtóhoz ment – Tényleg hiányoztál, bébi.

---------------------------------------

Niall és Harry egy másik ház előtt álltak meg. Ez a kétemeletes épület sokkal másabb volt, mint Mr. Tomlinson fehér kúriája. Ez a ház le volt lakva, kétségbeesetten szüksége lett volna egy új tetőre és egy festésre.

- Mi van, ha nincs itt? – muszáj volt megkérdeznie Harrynek.

Niall felsóhajtott – Akkor megpróbálkozunk egy másik háznál. De most inkább próbálj pozitív maradni.

Harry bólintott – Talán itt kéne maradnod a kocsiban kicsit. Nem akarom, hogy Louis újra megijedjen.

- Nem is tudom – habozott Niall – Mi van, ha az is a házban van, aki bántja Louist?

- Minden rendben lesz. Itt leszel, hogy megments, ha valami történne.

- Hát jó – Niall még mindig nyugtalan volt, amiért Harry egyedül akart oda bemenni, de egyetértett vele, miközben figyelte, hogy a göndör hajú barátja az ajtóhoz megy és bekopogtat.

Harry meglepődött, mikor az ajtó egy kopogás után kinyílt. Egy fiatal férfi volt az ajtó túloldalán, aki a húszas évei elején járhatott. Kicsit magasabb volt Harrynél és láthatóan jól izmolt. Piszkos szőke haja rendezetlenül állt, de illett a kinézetéhez; majd hogy nem szörfös külsőt adott neki. Harry még vonzónak is találta volna, ha a tekintete miatt nem söpört volna végig testén egy kényelmetlen hullám.

- Segíthetek? – kérdezte a férfi.

- Louis Tomlinsont keresem – vágott bele a közepébe.

A férfi oldalra fordította a fejét és önelégülten elmosolyodott – Louist keresed?

- Igen – válaszolta Harry kissé bosszúsan.

Miért döbben meg mindenki, csak mert őt keresem?

- Nézd, nem hiszem, hogy Louisnak lenne ehhez most hangulata. Hosszú napja volt, elég ideges és pihennie kell.

Harry állkapcsa leesett.

Louis valóban itt van? Végre megtaláltam a helyet, ahol él?

- Kérem. Nagyon fontos lenne – könyörgött.

A srác összeszűkítette a szemét – Mi lenne olyan fontos?

- Uhh… iskolai dolgok. Egy feladat, ami a fél jegyünket adja.

Kérlek, engedj be, kérlek, engedj be.

A férfi nem volt teljesen meggyőzve, de bólintott a fejével. Elállt az ajtóból, ezzel ösztönözve Harryt, hogy jöjjön beljebb. A fiú gyorsan megtette azt a pár lépést, esélyt sem adva a férfinek, hogy meggondolja magát.

- A szobájában van, jobbra az első – magyarázta és a lépcső felé mutatott.

Harry bólintott és felsietett a lépcsőkön. A felé az ajtó felé rohant, amit a férfi mondott neki, és azonnal benyitott, nem bajlódott a kopogással. Rögtön meglátta az alacsony fiút, összegömbölyödve az ágyában. Üres kifejezéssel nézett a semmibe; nem mozdult, mintha észre sem vette volna Harryt.

- Lou? – kérdezte, miközben lassan odasétált az összetört fiúhoz.

Most már itt vagyok. Minden rendben lesz.

Több, mint aminek látszik - 19. Fejezet

19. Fejezet

- Mit fogunk csinálni, ha odaérünk? – kérdezte Niall, miközben követték a GPS-t, amibe Louisék háza volt beütemezve.

- Megfogjuk Louist és hazavisszük – válaszolta Harry.

- Nyilván, de ha az apja olyan rossz, ahogy azt én képzelem, nem lesz könnyű kihozni onnan.

A göndör száján egy frusztrált sóhaj szaladt ki – Nem érdekel, ha nem lesz könnyű, muszáj őt onnan elhoznunk, nem számít, hogyan. Érted?

Niall bólintott és felemelte mindkét kezét, megadása jeléül – Oké, oké; csak úgy gondolom, hogy óvatosnak kellene lennünk, ez minden. Nem akarom, hogy megsérülj.

- Ha a sérülésem ahhoz kell, hogy Louis utána épségben legyen, akkor szívesen szerzek egy két sérülést.

Niall csak felsóhajtott és kinézett az ablakon, figyelve a mellettük elsuhanó fákat. Nyilvánvaló volt mindenkinek, aki hallott és látott, hogy nagyon fontos a fiú Harrynek. Niall boldog volt, amiért a barátja talált valaki mást is, aki megérti, csak azt kívánta, hogy a körülmények bárcsak jobbak lennének. Senkinek, különösen ezeknek a srácoknak nem kellene ilyenekkel foglalkozniuk.

Néhány perccel később a GPS mutatta, hogy megérkeztek a célállomáshoz. Harry leparkolt az út szélére és leállította a motort. Mindkét fiú kinézett az ablakon, egy hatalmas fehér házat láttak, amely megfelelt a beírt címnek.

- Baszki, ez egy óriási ház – jegyezte meg Niall.

Harry bólintott.

Louis itt él?

Ahogy a két srác a járdára lépett, Niall a barátja felé fordult – Na szóval, a terv… ha bármivel is próbálkozik, beverek egyet az arcába és elfutunk.

Harry nem tudta megmondani, hogy Niall csak viccel-e.

Miután felmentek az ajtóhoz vezető márványlépcsőn, a szőke hajú idegesen nyelt egyet és becsöngetett.

Ekkor láttuk meg a szörnyeteget.

A bejárati ajtó kinyílt, felfedve egy magas, vékony, középkorú férfit. Drága kinézetű öltönyt viselt, díszes nyakkendővel és hozzá illő zsebbel. Lábain lakkcipő volt, amelyek úgy néztek ki, mintha a közelmúltban csillogtak volna. Harry felvezette tekintetét a férfi arcára, amin kemény kifejezés volt; szemei sötétek voltak és gyűlölettel teli.

A göndör hajú fiú érezte, amint megborzong, miközben farkasszemet nézett feltehetően Louis apjával – Mr. Tomlinson?

- Igen? – kérdezte, szemei összeszűkültek, ahogy a fiút figyelte, majd tekintete átvándorolt a szőkére – Ki kérdezi?

Harry vett egy mély lélegzetet, hogy megnyugtassa az idegeit – A nevem Harry, ő pedig itt Niall.

A férfi gúnyosan felmordult – Most ugye csak szórakoztok? Nem érdekel, hogy kik vagytok, azt akarom tudni, hogy miért álltok a verandámon.

Harry lenyelte a torkában kialakuló gombócot és összeszűkítette a szemét.

- Hol van Louis?

Niall, ha tehette volna, fejét a falba verné, helyette csak felhúzott szemöldökkel nézett a barátjára.

Váó, ez finom volt.

A férfi meglepettnek tűnt – Nézd, kölyök, meg kell kérnem téged és a barátodat, hogy menjetek el a birtokomról.

- Nem megyek sehova, amíg nem beszéltem Louisval – jelentette ki Harry és közelebb lépett az ajtóhoz.

A férfi jobban szemügyre vette a fiút, a fejétől egészen a lábujjáig. Harryn egy újabb borzongás hullám söpört át, miközben a sötét szemek tüzetesebben végigmérték. Kényelmetlenül fészkelődni kezdett, mire a férfi felemelte a fejét és rosszallón nézett rá.

- Honnan ismered a fiamat?

- Egy iskolába járunk – mondta Harry, próbálta nem elszakítani a tekintetét a sötét szemektől.

- Okéééé – motyogta a férfi.

Niallt kezdte bosszantani a barátját vizsgáló rosszalló tekintet, ezért előrébb lépett, kettejük közé.

 - Csak mondja meg nekünk, hogy hol van Louis.

Mr. Tomlinson összehúzta a szemöldökét, összeszűkült szemekkel vizslatta a két fiatalt.

- Menjetek innen.

- Hol van? Itt van? – kérdezte Harry és arrébb tolta Niallt, abban a reményben, hogy így bejuthat a házba.

- Ha most azonnal nem húztok el innen, hívom a rendőrséget! – emelte fel a hangját a középkorú férfi.

- Rendben – felelte önelégülten Niall, nem hátrált meg – Jobb is, ha már most hívja őket. És ha ideérnek, nem fogunk habozni megemlíteni, hogy a szart is kiverte a saját fiából.

A férfi arca pillanatok alatt alakult át haragosból zavartba – Mi a fenéről beszélsz?

Harry érezte, hogy a düh eluralkodik rajta.

Hogy merészeli ez az ember letagadni az igazságot?!

- Pontosan tudja, miről beszélek, – folytatta Niall – maga homofób seggfej!

Mr. Tomlinson szemei majd kiestek a helyükről – Miről beszélsz, te mocskos kis buzi?

Harrynek ezek a szavak adták a véglöketet. Mögötte, Niall összeszorított öklökkel állt, és mély lélegzeteket vett, megpróbálva megakadályozni, hogy megüsse ezt az embert, aki az ajtóban állt.

- Ne merészelje így nevezni őt – szólalt meg most Harry és kétségbeesetten próbálta nem elsírni magát.

A férfi felháborodottan nézett Harryre – Na ne mondd, hogy te is azokhoz a tündérekhez tartozol.

Niall ott állt, állkapcsát összeszorítva, testét pedig düh rázta. Nem tudta elhinni, hogy ezek az undorító szavak ennek a férfinak a szájából jöttek volna ki. Érezte, hogy a gyomra szabályosan felfordul. Éppen azon volt, hogy egy kicsit észhez térítse az öklével, mikor Harry megzavarta.

- Nem hiszem, hogy az Ön dolga lenne, de nem vagyok misztikus teremtmény.

Niall kieresztett egy halk kuncogást.

Mr. Tomlinson pedig kezdett egyre jobban bedühödni.

- Most – mondta Harry – beszéljünk Louisról.

- Az az undorító kis buzi nincs itt – köpte – Szinte már hónapok óta nem dugta ide az arcát.

Várj, mi?

- Kidobtam a korcsot, mikor megtudtam, hogy homokos. Tudtátok, hogy elég hülye volt ahhoz, hogy megveresse magát az iskolában? A kórházi lábadozása egy vagyonba került nekem.

Harry és Niall csak pislogtak, álluk a földön volt, egyikük sem tudott megszólalni.

- A kisfiú ott sírt nekem mikor végre felébredt; elmondta, hogy mit csináltak vele. Valójában azt hitte, hogy vigasztalni fogom és átállok az ő pártjára.

Mr. Tomlinson teljesen elfelejtette, hogy a két ledermedt fiú még mindig ott áll előtte, csak folytatta és folytatta a hencegést.

- Bárcsak láthattam volna, hogy szétrúgják a seggét. Az a buzi megérdemelte. Valószínűleg meg is próbált a többi fiúval aludni. Nem más, mint egy ribanc.

- Elég legyen! – ordította Niall, a teste remegett az idegtől.

A férfi mintha kissé meghunyászkodott volna Niall hangjára.

Ettől a ponttól kezdve Harry teljesen megsemmisült. Könnyei már patakokban folytak az arcáról, és ha akarná sem tudta volna megállítani őket.

Hogy beszélhet így valaki a fiáról; aki a saját teste és vére?

Érezte, hogy a lábai remegni kezdenek, kissé megingott a férfi tornácán állva.

Ez az ember tényleg egy szörnyeteg.

Harry úgy érezte, mintha egy hideg pengét szúrt volna egyenesen a szívébe, és folyamatosan forgatná benne. Teljesen le volt sújtva, amiért egy olyan angyalról, mint Louis, így beszélnek. Annyira sokkos állapotban volt, hogy egy szót sem bírt kinyögni, miközben a szörnyeteg és Niall beszéltek, vagyis inkább már kiabáltak egymással.

Csak akkor eszmélt föl, mikor Niall megragadta a vállát és elkezdte húzni; ekkor jött rá, hogy a bejárati ajtó becsapódott, Mr. Tomlinson pedig eltűnt.

- Gyere, Harry. Menjünk innen – a szőke hangja még mindig tele volt dühvel, de Harry tudta, hogy nem ellene irányul.

- L-louis? – zokogta; sós könnyei még mindig ömlöttek.

Niall felsóhajtott – Nincs itt. Soha nem is volt.

- M-mi? – kapott levegő után. Nem tudta elhinni, biztos volt benne, hogy itt megtalálja Louist.

- Nem ez a beteg ember bántotta Louist – felete Niall.

Mr. Tomlinson egy szörnyeteg volt.

- Más valaki okozta Louisnak azokat a sérüléseket – jegyezte meg Niall, miközben besegítette sírástól rázkódó barátját a kocsi anyósülésébe.

Volt még egy szörny.

--------------------------------------

Remegés szaladt föl Louis gerincén, miközben szorosan és magányosan szorította kezével a bordáját.

A hideg, őszi levegő az arcát csípte, ahogy a szél felerősödött. Egész testében remegett, ahogy a buszmegállóban ült egy jéggé fagyott fém padon. Bedugta az állát a nyakához, pont, mint kicsiként is tette.

Sosem kellett volna eljönnöm a Styles házból. Annyira kedvesek voltak velem. Harry pedig… annyira tökéletes.

Louis átkozta magát a hülyesége miatt.

El kellett volna mondanom nekik. Csak segíteni akartak. Segíthettek volna.

Abban a pillanatban, hogy milyen hosszú ideje volt Harryéknél, pánikba esett. Csak néhány órát akart ott maradni; nem egy egész napot.

Tudta, hogy emiatt bajban lesz.

Szíve egy pillanatra kihagyott egy ütemet, mikor meglátta az ismerős járművet. Mikor megállt közvetlenül előtte, Louis habozott, mielőtt felállt volna a hideg fém padról. Átment a fekete terepjáró másik oldalához, remegő ujjakkal kinyitotta az ajtaját és beszállt.

- Hol a faszomban voltál?

Louis összerezzent.

Kezdődik.

- Nézz rám, mikor hozzád beszélek! Kérdeztem valamit.

Nyelt egyet és most először fordult meg, hogy megnézze a jármű másik utasát; könnyek gördültek le a lángrózsás, szélfútta arcáról.

A másik személy ekkor vette észre a sötét zúzódásokat, melyek a síró fiú arcát tarkították. Tekintetét lejjebb vezette, és látta, hogy karjával szorosan fogja a bordáit.

- Jesszus, Louis, nem vettem észre, hogy ennyire rossz volt – mondta rosszallóan és az oldalát tartó kezére bökött – Nem voltál vele kórházban, ugye?

Louis nem tudott megszólalni, így csak megrázta a fejét.

- Nézd, én tényleg sajnálom. Nem akartam ekkorát ütni, de ez történik, ha nem azt teszed, amit mondok.

Louis nem válaszolt, csak érezte, hogy könnyei még inkább folyni kezdenek. Rögtön elhúzódott, mikor érezte, hogy egy durva kéz megpróbálta letörölni őket.

- Ne legyél már ilyen, mondtam, hogy sajnálom – gúnyolódott a férfi és kezét a fiú combjára rakta.

Louis lehunyta a szemeit és reszkető lélegzetet vett – Kérlek, csak haza akarok menni.

- Oké, el is fogunk menni. Anyád betegre aggódja magát miattad.

Louis pánikba esett – Jól van? Kérlek, mond, hogy minden rendben vele.

A férfi felnevetett – Ó, Louis, bébi, olyan édes vagy, mikor félsz.

- Kérlek… csak mond ki – suttogta a fiú.

- Ne aggódj, igazán jó gondját viselem.