Több, mint aminek látszik - 21. Fejezet

21. Fejezet

Louis ágya puha matracán feküdt, szorosan összegömbölyödve. Szobája egy távoli pontjára bámult, nem látott semmit, csak a múltja kísérő emlékeit és egy rémálmot, amiben jelen volt.

- Tudtam, hogy Tomlinson milyen selejtes. Túlságosan lányos, hogy heteró legyen.

Ezek a szavak fogadták a kék szemű fiút, mikor végre tisztázta magát az osztálytársainak tizennégy évesen. Rögtön őt kezdték támadni, mikor nem volt hajlandó viccelődni egy meleg szereplőn az egyik tévé műsorból. Imádkozott, hogy ha elmondja nekik az igazságot, békén hagyják; hogy a saját dolgukkal foglalkoznak. De imái nem találtak meghallgatásra; és Louis tudta, hogy az még csak a kezdet volt.

- Ez a lúzer tök undorító. A kis buzi tényleg megcsókolt engem, rá nem bírnék nézni még egyszer anélkül, hogy el ne hányjam magam.

Ez volt az a mondat, amit Louis a legjobb barátjától hallott, és aki azokkal volt a bulin, akik eddig bántották őt. Stan gúnyos hangja és kegyetlen szavai keserű ízt hagytak a szájában. Szíve teljesen összetört, mikor meghallotta a fiút rajta szórakozni. Sós könnyek égették a szemét, miközben elfutott a részeg csapat mellett, ki a házból; távol a bulitól, távol Stantől és távol az őt sértegető nevetésektől, amiket hallott.

Miközben olyan gyorsan futott, amennyire rövid lábai engedték neki, folyamatosan visszhangzott a fejben a kegyetlen nevetése. Végül muszáj volt lassítania; lábai égtek, tüdeje tiltakozott. Abban a pillanatban jött csak rá, hogy nem csak a képzeletében hallotta zaklatói nevetését, hanem mert követték őt. Louis rettegve fordult feléjük, megpillantva ezzel Stant és azokat, akikkel a srác beszélt.

Louis egy mély lélegzetet vett, felkészítette magát arra, ami várt rá; a kemény szavakra és néhány fájdalmas ütésre. De mikor a szemükbe nézett, érezte, amint a jeges borzongás végigfut a gerincén. Volt valami más a tekintetükben, amit eddig sosem látott. Úgy néztek rá, mintha csak a zsákmányuk lenne.

Louis sosem tudta kiverni azt az éjszakát a fejből. Minden alkalommal, mikor lehunyta a szemét, látta a gúnyos mosolyokat körülötte, mikor öten voltak egy ellen. Érezte az összes rúgást, amit a testére mértek. Az izmai hangját minden egyes ütésnél, amit hiába próbált elfelejteni.

- Mondd csak el nekünk, mekkora egy buzi vagy.

Ezek voltak az első szavak, amikkel kezdődött a kegyetlenség, majd a folyamatos ökölcsapások, amik a bőre összes négyzetcentiméterét érték.

- Mondd el, mennyire szereted a seggünket nézegetni.

Ez volt a következő kijelentés, amire a szörnyetegek ráparancsolták. Azon a ponton érezte, hogy lassan kezdi elveszteni az eszméletét. A világ forgott körülötte, már nem tudott megfelelően gondolkodni. Amíg meg nem érzett egy hideg, éles pengét a torkának nyomódni, zavaros elméjével újra tudott gondolkodni. Megdöbbent saját magán, mikor elkezdett zokogni, kimondva azokat a borzasztó szavakat, amire kényszerítették.

A megtört fiú nehezen emlékezett az utána lévő időre. Rémlett még néhány fájdalom és undorító mondatok, de az egész összemosódott, lehetetlenné téve, hogy megfejtse. Emlékezett, ahogy megpróbált elrohanni előlük, majd már csak a kemény, hideg földön feküdt; a világ pedig elhomályosodott körülötte.

Egy ritmikus csipogásra ébredt. Az éles fények és fehér falak szinte megvakították. Eltartott egy ideig, míg rájött, hogy egy kórházi szobában volt; a gépek pedig rá voltak kapcsolva. Senki sem volt ott, hogy üdvözölje. Egészen néhány órával később, mikor is az apja megjelent. Ahelyett, hogy szeretetet és aggodalmat mutatott volna, válaszokra várt. Tudni akarta, miért hagyták ott a fiát majdnem meghalva a járdán. Louisból pedig kitört a sírás és elmondott mindent. Mesélt a szexualitásáról, az iskolai bántalmazásokról, mindent, ami Stannel történt és a támadásról, miután két hétig eszméletlen maradt.

Undor. Ez volt az az érzelem, amit Mr. Tomlinson mutatott a fiának, miután az kiöntötte a szívét az apjának.

- Megérdemelted, amit azok a fiúk műveltek veled. Bárcsak én is láthattam volna, talán még meg is dicsértem volna őket.

Louist még sosem sokkolták ennyire. Miután az osztálytársai összes szörnyű dolgát elviselte, sosem gondolta volna, hogy a saját apjától fogja kapni a legfájdalmasabb mondatokat.

- Ami engem illet, nem vagy többé a fiam. Majd a ribanc anyád eltart, ha visszajön az utazásából.

Elutasítás. Ez az, amit az osztálytársaitól folyamatosan kapott, majd Stantől is, miután megcsókolta. De hogy az az ember is hátat fordít neki, akiről azt feltételezte, hogy feltétlenül szereti, bármi is legyen, ez túl sok volt. Louis összetörten, fuldokolva zokogott. Ezután az apja otthagyta őt, figyelmen kívül hagyva az ápolók megdöbbent arcát.

Még két hét telt el, míg Louis el tudta hagyni a kórházat. Édesanyja is visszatért a hat hónapos afrikai utazásából. Elment gyermekeket tanítani; azt csinálta, amit szeretett, egy olyan helyen, ahol szükség volt. Kemény döntés volt a nő részéről. Jay mindig is közel állt a fiához, így a hat hónapra szóló távollét, miközben semmilyen kapcsolatot nem tudott se vele, se a volt férjével felvenni, nem volt egyszerű.

Az, hogy megdöbbent, miután hazaértekkor fiát a kórházban találta összeverve, enyhe kifejezés volt. Két teljes napot töltött Lousival a kórházban, és egyszer sem volt hajlandó elmenni mellőle. A fiú félt elmondani neki a történteket, főleg amiatt, ahogyan apja reagált rá, de a nő végül rá tudta venni. Végre megérezhette a szeretetet és az elfogadást, mikor az anyukája elmondta neki, hogy mennyire szereti továbbra is, a történtektől függetlenül.

Mikor kiengedték a kórházból, az anyja lakásába költözött. A nő kivette az állami iskolából és beíratta egy magán intézménybe, ahol szigorúan vették a bántalmazást. Egy pillanatig Louis el is hitte, hogy a dolgok jobbra fognak fordulni.

Milyen kár, hogy ez nem így lett.

-------------------------------------

Louist annyira magába szívták az emlékei, hogy észre sem vette a hálószoba ajtaja nyitódását. Hiányolta az ilyenkor jövő szörnyű hangot, ami a nevén szólította. Nem látta, amint a fiú odasétál hozzá; lehajolva a látóterébe. Az elméje még mindig zavaros volt, még mindig a múltat idézte fel, az összes rémálmával együtt, épp ezért is, mikor egy kéz megérintette a vállát, ijedtében megugrott.

Louis felugrott az ágyon és arrébb ütötte a kezet, kétségbeesetten próbált elhúzódni Harrytől.

- Ssssh, Louis, csak én vagyok – suttogta Harry, sikeresen kikerülve a további ütögetéseket, amit a pánikoló fiú művelt a kezeivel – Csak én vagyok.

Louis levegőért kapott, megtelítve ezzel sípoló tüdejét, majd felült.

- M-i… mi… Hogy? M-mi… - dadogott. Olyan sokkos állapotba került, hogy szó szerint nem tudott beszélni.

- Ssssh – nyugtatta újra Harry halkan – Semmi baj. Már itt vagyok.

Az alacsonyabb fiú szeme akkorára tágult, amit Harry még sosem látott. Még mindig meg volt döbbenve.

- H-harry?

A göndör mindent megtett, hogy mosolyt kényszerítsen az arcára – Igen… én.

- De… hogyan?

- Az nem számít – suttogta és kezével megsimította Louis hátát – Már itt vagyok, rendben? Nem fog semmi bajod esni.

Louis megtört.

- K-kérlek, segíts.

Harry szíve darabokra tört, látva a reménytelenséget és kétségbeesést a kék szemekben, amelyek aztán az arcáig levándoroltak.

Harry óvatosan felmászott az ágyra, leülve közvetlen a síró fiú mellé. A lehető legszerethetőbb pillantással ajándékozta meg az alacsonyabbikat és kitárta karjait.

Louis azonnal megértette a másik szándékát, ezért hálásan felnézett rá, mielőtt a karokba vetette volna magát.

Harry összeszorította a szemeit, mikor a zokogó fiú a karjaiba borult. Bal kezével átkarolta a vékony törzset és óvatosan felemelte, míg hátát nyugtatóan simogatta. Jobb kezével megkereste a lágy, barna tincseket és hosszú ujjaival beletúrt.

Louis picit arrébb mozdult, majd még szorosabban húzta magához Harryt, arcát pedig a fiú nyaka és kulcscsontja közé fúrta.

A magasabbik megérezte a kezeket a háta köré fonódni, és ha lehet, még közelebb húzódott hozzá. Érezte a véget nem érő könnyeket is, amelyek Louis arcáról gurultak le a mellkasára.

- Minden rendben lesz – ismételgette újra és újra. Nem volt biztos benne, hogy szavaival Louist, vagy épp saját magát próbálja nyugtatgatni, de folyamatosan ezt mantrázta a másik ölelő karjai között.

- Itt vagyok. Minden rendben lesz.

---------------------------------------

Harry nem volt benne biztos, mióta ült az ágyon Louisval szorosan a karjában. Valahogy sikerült kiszabadítania a telefonját és írni Niallnek, aki még mindig a ház előtt állt a kocsival. Tájékoztatta a barátját, hogy a másik fiúval van, és hogy ne aggódjon.

Louis végre abbahagyta a sírást, most pedig fejét Harry nyakán tartotta. A göndör nyugtató mozdulatokkal ringatta a törött fiút, miközben egy dallamot dúdolt, ami leginkább egy altatóra hasonlított.

Csak néhány csendes perc múlva tűnt fel neki, hogy Louis álomba sírta magát. Nem lepte meg, a fiú teljesen ki volt merülve. Épp meg akart mozdulni, hogy elfektesse a matracon, mikor az felkapta a fejét a válláról.

Nagy, véreres szemek találkoztak az aggódó, smaragdzöld tekintettel.

Egy apró kéz felnyúlt, és óvatosan arrébb söpört egy göndör tincset, ezzel végigsimítva Harry arcán.

- T-tényleg itt vagy – suttogta Louis, és újabb könnycseppek gyülekeztek szemei sarkában.

Ezek a könnyek azonban eltérőek voltak. Nem a félelem vagy szégyen váltotta ki, hanem a remény és a megkönnyebbülés.

Harry saját könnyeit nyelve mosolyogva bólintott.

- Igen, Louis. Itt vagyok.

Egy újabb ölelésben forrtak össze. Még közelebb vonták egymást, mint utoljára; pozitív energiával töltötték fel egymást, amely mindkét fiú szívét megmelengette.

- Azt hittem, álmodom – ismerte be – Nem akartam rád nézni, mert attól féltem, hogy már nem leszel itt.

Harry szíve kihagyott egy ütemet.

- Oh, Lou – mondta, és a kis kezeket a sajátjaiba húzta szomorúan mosolyogva – Itt vagyok és minden rendben lesz. Nem kell többet félned.

Louis tétován bólintott.

Harry néhány pillanat múlva, mikor lenézett, csak akkor vette észre, hogy még mindig tartja Louis kezeit, finom köröket simogatva a csuklója hátoldalára.

Tekintetét visszavezette Louisra, és érezte, amint nyakától fölfelé forróság lepi el az arcát.

Louis félszegen rámosolygott, nem húzta el a kezét. Kényelmesnek tartotta a másik fiú markát, hogy ily módon is érintkeznek egymással. Úgy érezte, mikor Harryvel van, minden rossz emléke kiürül az elméjéből. Mikor a csillogó zöld szemekbe nézett, remélte, hogy képes lesz elmenekülni ebből a véget nem érő rémálomból.

Egyszer csak viszont Louis pánikolva kirántotta kezét Harryéből, és próbált minél messzebb húzódni tőle az ágyon.

Olyan volt, mintha a valóság összeomlott volna.

- M-mit keresel itt? – kérdezte.

- Aggódtam miattad – felelte Harry óvatosan. Megdöbbentette a másik hirtelen kitörése.

- Nem szabad itt lenned – Louis hangja megtört, miközben rázta a fejét – Nem biztonságos.

- Louis, aggódtam miattad – ismételte – Reggel az ablakon át szöktél meg a házunkból.

Csend.

- Miért nem mondtad el, hogy itt élsz? Miért hazudtál nekem?

Louis lenézett, kerülve a kérdésekkel teli tekintetet, mert szégyellte magát.

- N-nem akartam… Sajnálom – dadogta.

Harry felsóhajtott – Nézd, nem haragszok rád, csak aggódtam. Egész nap téged kerestelek.

- Hogy találtál meg?

- Elmentem a munkahelyedre – magyarázta Harry – A főnököd, legalábbis remélem ő volt, megadta a címed. Ő is aggódott érted.

Louis még mindig nem volt hajlandó Harryre nézni – Nem kellene itt lenned.

- Tudom, ezt már mondtad. Elmondod, miért?

- Csak… nem biztonságos.

Harry egy pillantást vetett a remegő fiúra. Elnézett a zárt hálószoba ajtajára, mire érezte, hogy a gyomra összeszorult. Nyilvánvaló volt, hogy a férfival, aki beengedte őt, valami nem volt rendben, de a „nem biztonságos” ismételgetése miatt Harry gerincén felszaladt a hideg. Mi van, ha az az ember az ajtó előtt áll, és épp kihallgatja őket? Mi van, ha feljön, és meglátja, hogy nem csinálják a házi feladatot?

Az a fiatal férfi lenne a szörnyeteg, ő okozta volna a Louis testén lévő zúzódásokat? Ez az oka, amiért nincs itt biztonságban?

Harry ideges tekintettel pillantott megint Louisra, lenyelve a torkában keletkezett csomót.

- Louis – szólalt meg sokkal halkabban, mint korábban – El kell mondanod, miért nem biztonságos ez a hely.

A kisebbik csak lehunyta a szemét és megrázta a fejét.

- Lou, kérlek – könyörgött neki Harry.

Egy könnycsepp szökött ki a kisebbik összeszorított szemei közül, majd futott végig a már így is könnyáztatta arcán – N-nem mondhatom el.

Harry arrébb mozdult és a fiú elé ült. Louis álla alá nyúlt és felemelte a fejét – Louis, nyisd ki a szemed és nézz rám.

Louis szorosabban szorította össze a szemeit és fejét rázta Harry ölelésében.

- Louis – ismételte el Harry – Csak nyisd ki őket és nézz rám.

A fiú nyelt egy hatalmasat, majd végül kinyitotta a szemét és Harryre nézett.

- Ugye bízol bennem?

Bólintott.

- Akkor beszélj hozzám. Mond el, miért nem vagyok biztonságban.

Louis alsó ajka megremegett. Harry, amint ezt észrevette, az állát tartó ujjaival kicsit arrébb mozdult és óvatosan megérintette az ajkát, majd tovább csúszott az arcáig.

Louis nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de mielőtt még kicsúsztak volna száján a szavak, az ajtó nyitódása megakadályozta benne.

Mindkét fiú tágra nyílt szemmel fordult az ajtó fele. Harry érezte, hogy Louis mellette elkezd reszketni, valamint, hogy saját szívverése felgyorsult.

Az ajtóban állt az az ember, aki beengedte Harryt, és egyáltalán nem tűnt boldognak.