20. fejezet

Sziasztok:)

Nem tudom elégszer megköszönni a sok-sok dicsérő szót amit kapok tőletek, meg persze a pipákat, nagyon jól esnek, köszönöm:")

Ez a rész nem annyira lényegretörő, nem igazán eseménydús, mint az előző. 

Remélem nem feletkeztetek meg arról, hogy elég gyorsan haladunk a történet vége felé, de a végéig még van vissza 3 fejezet. Igen, tudom, elég kevés, és nem tudom, hogy ha a végén összegzitek a történetet, milyen véleményetek lesz róla, remélem azért tetszik a kis fordításom. 

Még gondolkozok rajta, szóval egyáltalán nem 100%, de LEHET, HOGY EGY ÚJ IROMÁNY LEFORDÍTÁSÁBA FOGOM VÁGNI A FEJSZÉMET!! Persze csak ha ez vége lesz, nem hagyok befejezetlenül semmit;) De ha már biztos lesz, hogy egy új blogot kezdek fordítani, azt sem most fogom majd ennek a befejeztével, hanem majd valamikor nyáron, hisz most érettségizek, és arra szentelném a figyelmem. Szóval ha van valamilyen ötletetek, milyen más stílust válasszak, nyugodtan osszátok meg velem:)) 

Bocsi mindenkitől a regélésemért, remélem nem untattalak titeket. További jó hétvégét, puszi:*

Judit.xx

20. fejezet

Mikor felébredtem, még mindig a földön feküdtem, az edény mellett. Azt sem tudtam, mennyi idő van. De nem is érdekelt. A szúró fájdalom, ami a gyomromban volt, nem múlt el, míg aludtam, sőt, rosszabb lett.

Könnyek gördültek le az arcomon, míg föltápászkodtam a padlóról, és az ágyamba zuhantam. Lehunytam a szemem, megpróbálva az álmok világába menekülni, de agyam rögtön ezer meg ezer képet vetített le Louisról.

Újra elkapott a zokogás. Hasamhoz kaptam, miközben levegőért kapkodtam. Minden Louisval kapcsolatos gondolatom elmémbe égett, és hogy már sose lehetek elég jó neki.

Csak egy rabszolga vagyok. Még ha a saját szüleim sem akartak engem kiskoromban, akkor hogyan is várhatnám ezt el Anglia királyától? Valaki mást érdemel. Valakit, aki mellett büszkén kiállhat a világ elé. Valakit, aki tud neki örököst szülni. Valakit, mint például Eleanort. Megérdemli a lányt.

Egyre jobban zokogtam, rosszul kezdtem érezni magam. Végig éreztem ezt a szörnyű érzést, míg egyre erősebben hullajtottam könnyeimet. Hogyan élhetek még mindig? Isten nyilván úgy döntött, egy életen keresztül hagy engem szenvedni, mivel nyilván felébredtem. Nem akartam mást, csak az ágyban feküdni és meghalni.

Ebből állt a következő három napom. Csak az ágyam bal oldalán lévő edényhez mentem oda. Émelyítő szaga volt, de nem vettem róla tudomást, nem törődtem vele. Nem mentem le enni, nem csináltam semmit, az elalvás előtti zokogások miatt nyugtalanító álmaim voltak, tele Louisval. Mikor felébredtem, tovább sírtam. Éreztem, egyre gyengébb leszek az éhségtől, de a gyomrom émelygett, és éreztem, ha bármit is leerőltetnék most a torkomon, az egyből visszajönne.

Sehova sem akartam menni. Louis volt életem értelme. Ő volt a fiúm. Ő szabadított ki vasketrecemből, és adott olyan életet, amit még álmomban sem kívánhattam volna. Mostanra elment. Méghozzá a legrosszabb módon, örökre. Fizikailag volt csak itt. Az elmúlt napokban valószínűleg végigsétált a szoba előtt több tucat alkalommal, mégsem kellettem neki. Teljesen olyan volt, mintha beraktad volna az ételt az éhező elé, de mégsem engedted volna neki, hogy egyen.

Az élelmiszer gondolatára gyenge gyomrom felfordult. Karommal körülfontam magam, miközben labdává gömbölyödtem. Éreztem a könnyeket. Annyira gyenge voltam. Annyira értéktelen. Nem akart engem.

Az ajtó felől kopogás hallatszódott, de nem mozdultam, hogy válaszoljak rá. Remélhetőleg majd elmennek.

„Harry, Gemma vagyok.” Hallottam egy vékonyka hangot az ajtón túlról.

Még mindig nem szólaltam meg. Újra hallottam a lányt.

„Őfelsége engem küldött,” A szívem megdobbant, talán engem akar, véglegesen, „Egy új feladatra jelölt ki.”

A szívem olyan keményen és gyorsan repedt meg, minthogy elkezdett verni. Most már hivatalosan is maga után hagyta a játszótársát. Egy kisebb nyöszörgés hagyta el ajkaimat a tudatra, hogy milyen közel fogok dolgozni hozzá a palotában.

„Harry, kérlek, válaszolj.” Könyörgött a másik oldalról.

Nem volt titok, ami ebben a palotában történt, azt a szobalányok tudták és mindent hallottak. Nem volt kétséges számomra, hogy minden szolga tudta pontosan, milyen állapotban voltam.

„Menj el.” Nyögtem ki, ami alig volt több egy suttogásnál.

Hangom egyáltalán nem hasonlított a sajátoméra. Ezek voltak az első szavaim a három nap alatt, amit kimondtam, és szörnyűen hangzott. Torkom száraz volt és érdes a száraz zihálásomtól.

Ha meg is hallotta szomorú kísérletemet a beszédre, nem hallgatott rám.

„Azt akarja, hogy kiszolgáló légy, Harry. Csinált egy helyet neked az ételfelszolgálók számára.” Gemma tovább próbálkozott, „Tényleg ez az egyik legegyszerűbb feladat a palotában.”

De ez akkor azt jelenti, hogy látni fogom Louist. Minden. Egyes. Nap. Nem tudnám ezt kezelni. Különösen akkor nem, ha mikor elveszi Eleanort, a lányt is ki kell majd szolgálnom. Pusztán a gondolatára egyre nehezebben sírtam.

„Elvárja, hogy a holnapi reggelinél már ott legyél.” Mondta, próbálva végig szólásra bírni.

Nem is próbáltam megszólalni, féltem, mi csúszna ki a számon. Néhány másodpercnyi csönd volt, mielőtt hallottam volna Gemmát lenyomni a kilincset. Nyitva volt, ezért teljesen belépett.

Még az sem érdekelt, hogy megpróbáljam elrejteni magam előtte. Mi értelme lett volna?

„Harry…” Sóhajtott, szomorúan nézett rám.

Nem szóltam semmit, nem mozdultam. Leült az ágyam szélére, majd beletúrt a hajamba. Louis is ezt csinálta.

Egy másik zokogás szökött ki ajkaim közül, és a lehető legszorosabban összegömbölyödve, megpróbálva menekülni érintése alól. Elhúzta kezét, majd felállt az ágyamról.

„Kiürítem az edényt számodra.” Jelentette ki véletlenszerűen, és odament hozzá.

Mikor kiment a szobából, minden elnémult, kivéve csendes zokogásomat. Csak percek múlva jött vissza, kezében a kis edényemmel, ami kiürítve visszarakta a helyére. A lány nem volt egyedül.

„Hoztam fel egy kis kaját.” Ez Niall volt.

Hosszú ideje nem beszéltem már vele, december vége óta. Akkor vágta el köztünk a kapcsolatot Louis. Viszont most itt állt előttem, kezében egy tál étellel.

Ráztam a fejem és elfordultam. Ha az, amit Zayn hallott azon az éjjelen, mielőtt még a királyt meggyilkolhatták volna, igaz, akkor Niall volt a tökéletes gyanúsított. Eleve nem akartam enni, de főleg attól az embertől nem fogadtam volna el, aki a királyom haláláért volt felelős.

„Harry, nem is ettél a napokban semmit.” Mondta nekem Gemma.

Nem szándékoztam válaszolni. Csak azt akartam, hogy újra egyedül hagyjanak. Egyedül az emlékeimben, hol egy olyan férfi volt, akit oly’ annyira szerettem. Mégis, egyikük sem tűnt annak, hogy beérjék ezzel a válaszommal.

Hallottam Gemmát halkan Niallnek suttogni, „Megmondom neki, hogy beteg.”

Tudtam, hogy Louisról beszélt. Hogy azt akarja mondani Louisnak, hogy beteg voltam. Esetleg túl beteg, hogy dolgozhassak. Mentálisan megköszöntem ezt a lánynak, de ahhoz, hogy ezt hangoztassam is, már nem volt erőm.

Ezután mindketten elmentek, de Niall előtte még lerakta az étellel teli tálcát az éjjeliszekrényemre. Azt akartam, hogy kapcsolja le az olajlámpát, de már arra sem volt erőm. Csak még jobban összehúztam magam, és hagytam, hogy az alvás felemésszen.

Mikor legközelebb felébredtem, egy új tálca volt tele étellel az éjjeli szekrényemen. Úgy döntöttem, megpróbálok enni valamit. Az éhség okozta fájdalom kezdett annyira elviselhetetlen lenni, mint a szívemben okozott sebek, kimerültnek és nehéznek éreztem magam.

Remegő kezemmel elértem a tálcához, majd egy magvas kenyeret vettem el. Vacsoraidő volt. A kenyeret a számhoz emeltem, majd haraptam egy keveset. Éreztem, ahogy a testem azonnal reagál az ételre. Magamhoz vettem még egy falatot, és az érzés ezúttal nem volt jó. Éreztem, ahogy a két falat kezd visszajönni a mellkasomban.

A frissen ürített edény elé estem, és kiadtam a gyomrom tartalmát. A többi magvas ételt is kidobtam mellé. Többet ilyet biztos, hogy nem fogok enni. Viszont inni igen. Az összes bort felhajtottam, ami a tálcán volt, majd visszazuhantam az ágyba.

Már nem fájt annyira. Nem tudtam igazán semmit se érezni. Olyan volt, mintha az érzelmeim az elmúlt napok stresszeitől megtört volna. Éreztem a könnyeimet végigfutni az arcomon, de nem értettem, miért voltak. Hidegnek éreztem.

Egy darabig a mindennapjaimmá vált a semmittevés, nem tudom, mennyit tölthettem az ágyban, ahonnan sosem mozdultam ki, ezért még megítélni sem tudtam az időt. Niall volt az, aki minden nap felhozta az ételeimet. Egy nap arra ébredtem, hogy a fiú a kis bútoromra helyezi a reggelimet. Túl gyengének éreztem magam ahhoz, hogy Liamről kérdezősködjek, bár kétségbeesetten akartam tudni az igazságot.

Lassan enni kezdtem, de nagyon nehezen bírtam ébren maradni ilyen hosszú ideig. Még mindig nem éreztem semmit. Még a gondolataim, amik Louis körül forogtak sem éreztem fájdalmat vagy kétségbeesést. Elzsibbadtam. Csak feküdtem az ágyban, vagy a semmiről álmodtam, vagy a falat bámultam, és egyáltalán nem gondolkoztam.

Tudtam, Gemma aggódik értem, ahogyan Niall is, de semmit sem tudtam ez ellen tenni. Nem volt többé erőm. Nem volt erőm zokogni, ahogy azt minden alkalommal tettem, mikor Louisról fantáziáltam. Mintha élettelen lettem volna. Azt hiszem, ez történik azokkal is, akik a halálukon vannak.

Kopogás ébresztett fel egy délután. Nem Gemma vagy Niall volt az, ők sosem kopogtak. Nem érdekelt, ki volt az. Ők sem jöttek és hagytak békén. Egyáltalán nem érdekelt, mit csináltak.

„Harry?” Ez Zayn félénk hangja volt.

Nem akartam őt látni. Még mindig játszótárs volt. Még mindig egy célra tartották.

„Harry, bemegyek.” Mondta, és várt néhány pillanatig, majd lassan kinyitotta az ajtót.

Egyenesen rá bámultam, mikor bejött. Becsukta az ajtót, és odajött hozzám. Letérdelt az ágyam mellé, és egy kicsit lehajolt, hogy egy szintben legyünk.

„Azt mondták, beteg voltál.” Mondta.

Szóval nem tudta. Ráadásul nem az igazat. Tudta, hogy beteg vagyok, valószínűleg Louistól hallotta, akit nem érdekelte elégé, hogy mi is a bajom. Azt akartam, hogy Zayn megtudja a teljes igazságot, de nem tudtam magam rávenni, hogy elmondjam neki.

Nem válaszoltam rá, csak bámultam őt mindvégig.

„Liam elmondta, mi történt, tudom, mi a baj.” Mondta nekem, nem gúnyolódott egyszer sem.

Ahogy barna szemével bámult, éreztem vigasztalását. Egy idő után újra megszólalt.

„Louis sincs sokkal jobban.” Suttogta, mire lehunytam a szemem.

Nem akartam hallani arról, hogy Louis mit csinál. Csak hazudni akartam magamnak a saját ágyamban, és nem gondolni rá. Csak meg akartam halni.

Míg Zayn elkezdett Louisról beszélni, elfordultam tőle. Kis labdává gömbölyödtem, és szorosan összeszorítottam a szemem, mintha ezzel ki tudnám zárni a külvilágot. Egyedül akartam lenni. Ha Louisnak sem kellettem, már senkinek sem fogok.