19. fejezet

Hiii:))

Nagyon szeretném megköszönni a rengeteg oldalmegjelenítést(te jó ég, már több, mint 12100x tekintettetek be szerény kis fordításomba), és persze a plusz 2 feliratkozót is. Köszönöm szépen mégegyszer, imádlak titeket.:"))

Ahogy mondani szokás, minden rosszban van van valami jó. Na ez esetben fordítva van, bár péntek van, ami egyenlő az AYW következő részével, de sajnos A TÖRTÉNET INNEN 180 FOKOS FORDULATOT VESZ!

Előre is leszögezem, hogy SAJNÁLOM, ha ez és az az utáni részek felkavarnak, megráznak majd jópárótokat. Nem én vagyok az író, csupán fordítom, de azt leszögezem, hogy attól hogy ilyen részek vannak benne, egyáltalán nem bántam meg egy percre sem ennek a csodás történetnek a lefordítását.

Bocsánat a szócséplésért, csak ennyit szerettem volna elmondani,remélem azért tetszik valamennyire a történet, mert nekem nagyon a szívembe lopta magát.<3

Jó hétvégét és olvasást a részhez, pussz.

            Judit.xx    

19. fejezet

        

Négy nappal azután, hogy magamon éreztem a nemesek haraggal teli pillantásait a bálon, Louis már király volt. Minden nap, míg ő az irodában dolgozott, oda mentem és leültem mellé. A nap nagy részében egyedül voltunk, bár néha látogatója érkezett. Általában tisztek jöttek az angol haditengerészettől. A téma az irodában mindig Írország volt, szinte minden vitában benne szerepelt az ország az ott zajló felkelések miatt.

Most, a negyedik napon egy nemes lépett be, idősebb férfi volt, arca ráncos, haja foltokban őszült. Egy kicsit ismerős volt, de nem tudtam, honnan. A férfi besétált, majd mikor észrevette jelenlétemet, dühös és nyers pillantásokat küldött.

„Felkérem felségedet, hogy személyesen tudjunk beszélni.” A férfi dühös hangon beszélt.

„Parancsoljon, Lord Cowell.” Válaszolt Louis unott hangon, miközben a papírjait nézegette az asztalán.

„Azt hiszem, még egy valaki jelen van, uram.” Lord Cowell gyakorlatilag rám mordult, mire összerezzentem tőle.

Louis felnézett, miután a férfi szinte felnyársalt a tekintetével. Éreztem a feszültséget, míg Louis tekintete köztem és e között az ember közt cikázott újra és újra.

„Harry csak a játszótársam. Mindig velem van.” Jelentette ki Louis, zavaros volt, nem értette a másik fél idegessége okát.

„Már megbocsásson, felség, de ön tizennyolc éves. Nem gondolja, hogy egy játszótárs tartása gyerekes dolog?” Csattant Lord Cowell Louisra.

Ellentétben azzal, mikor Louisnak az anyja vagy az apja hozta fel ezt a témát, fel volt háborodva, most viszont meghökkentették Lord Cowell szavai.

Louis tátogott, fogalma sem volt arról, hogy mit mondjon.

„A családja több generáció óta ül ezen a trónon, mint bárki más. Utálnám, ha azért tenne tönkre mindent, mert nem tudna megszabadulni egy gyerekkori játékától.”

Erre már Louis is reagált. Felállt a helyéről íróasztala mögül, így már szemmagasságba került Lord Cowellel.

„Ez most fenyegetés volt?” Vágott vissza Louis dühösen, fojtott hangon.

„Ez egy figyelmeztetés volt. Önök ketten szép kis felhajtást csináltak a vendégek előtt a koronázási ünnepségen. Azóta mindenki erről beszél.” Kezdett magyarázni Lord Cowell, de Louis közbevágott.

„Pletyka!”

„Inkább igazság. Lefeküdt ezzel vagy sem a koronázás napján?! Minden vendég látta a bizonyítékot! Amiatt, amit tett, egész Angliát kínos helyzetbe hozta Európa szerte. Biztosak vagyunk abban, hogy más országok meg fognak minket támadni, amint rájönnek, hogy a férfiakhoz vonzódik! Élen az ír felkeléssel! Spanyolország is támadni fog, minden nap, hogy átvegyék az irányítást!” Kiabált Lord Cowell, kezét végezetül Louis asztalára csapta.

Louis egy pár pillanatig nem szólalt meg. Csak leült helyére, és onnan nézett fel Lord Cowellre nyugodt tekintettel, egész lénye higgadtságot sugárzott. Összekulcsolta kezeit az asztalon, pont a férfi előtt, és egy mély lélegzetet vett.

„Anglia világhatalommal rendelkezik, Lord Cowell. Rendelkezünk a szükséges erőforrásokkal és emberi erővel, hogy elpusztítsuk egész Spanyolországot.”

„Mit gondol, hány ember szolgálna egy olyan királyt, aki a saját neméhez vonzódik?” Mondta kételyét Lord Cowell.

„Elég, Simon. Én sem sértegetem a saját irodájában!” Louis sikoltva pattant fel újra székéből.

Senki sem kérdőjelezte meg Louis férfiasságát.

„Én csak úgy gondolom, tudnia kell, milyen beszédtémák lengik Önt körbe.” Mondta Simon Cowell, most hirtelen nyugodt volt.

„Azt hiszem, mennie kellene.”

„Én csak figyelmeztetem, ifjú király. Lehet, hogy sikerült eddig megúszni, megtartva a játékait, míg trónörökös, de a világ figyel. Azt akarják, hogy elbukjon, Louis.”

Meg sem várva a választ, Simon megfordult, és kiment a szobából. Louis lassan leült a székébe, majd rám pillantott. Mikor tekintetünk találkozott, hirtelen fordította el a fejét, majd másfele nézett.

A rémület felemésztett. Megismerkedtem a Cowell névvel. A férfi a királyi tanácsos asztalánál ült. A király asztalánál csak a legmegbízhatóbb emberek ülhettek. És mivel Louis apja jól ismerte mindegyiküket, és bízott bennük, ezért Louis is hasonlóan bizalmat érzett a férfi iránt.

A nap hátralévő részében hozzám se szólt. A vacsoránál mellette ültem, a földön, mint mindig, miközben a Simon Cowellel való beszélgetésben voltam elmerülve. Egészen addig, míg Louisval vissza nem vonultunk azon az éjszakán a hálószobájába. Amint beléptünk a helyiségbe, egyből felém fordult.

„Harry, már felnőttünk, nem vagyunk gyerekek.” Mondta nekem, mire azonnal tudtam, mi következik.

Kinyújtottam karom, kétségbeesetten remélve, hogy érintésemmel valahogy meg tudom győzni, hogy ne tegye ezt.

„Mindketten tudtuk, hogy eljön ez a nap.” Mondta elhúzódva érintésem elől.

Bátran az arcába néztem, de ő csak lehajtotta fejét. Kínosan helyezgette át testsúlyát egyik lábáról a másikra, mikor nem válaszoltam.

„Visszavitettem a holmijaidat a régi hálószobádba, ahol mostantól véglegesen leszel.” Hallottam hangját megakadni mondata közepén.

„De… de mit fogok csinálni?” Tettem föl azt a kérdésemet, amitől annyira rettegtem.

„Meg fogok próbálni munkát találni számodra a palotában. Majd valaki értesíteni fog, ha már jutottam valamire.” Nem neki kellene szállítgatni a sorsom.

Ekkor volt az, mikor könnyeim végigfolytak arcomon. Éreztem, ahogy ömleni kezdtek, akár egy vízesés. Úgy viselkedett, mintha nem is ismernénk egymást. Mintha nem ő lett volna életem szerelme és életem nem omladozott volna körülöttem. Úgy éreztem, szívem versenyt fut, kemény csapásait az egész testemben éreztem. A szúró fájdalom miatt ki akartam hányni az egész vacsorámat.

„Lou-Louis… kér-kérlek ne.” Hallattam egy hangot, amit alig tudtam elhinni, hogy az én ajkaim hagyták el.

Nem tudtam kezelni a helyzetet. Ő volt a mindenem, és még csak rám sem nézett, miközben eldobott engem. Megszabadult tőlem. Az ország nem akart minket együtt látni.

Eljött a napja, hogy válasszon köztem és a trón között. A nyilvánvalóra esett a választása. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy nem láncoltak oda egy kurtizán ágyhoz.

„Ennek így kell lennie, szerelmem.” Beszélt reszketeg, elcsukló hangon.

A harag pillanatok alatt járta át a testem. Hogy merészel használni ilyen intim nevet, miközben tönkretesz engem?  Előre léptem egyet, és ellöktem, mit sem törődve azzal, hogy ő egy angol király, nem törődve azzal, hogy én csak egy rabszolga voltam, és főleg azzal nem törődve, hogy annyira váratlanul érte cselekedetem, hogy azonnal elesett. Minden, amivel törődtem, a tény volt, miszerint összetörte a szívemet, és csak azt akartam, hogy hagyja abba.

„Nem!!! Ne hívj így! Ne tégy úgy, mintha valóban törődnél velem! Soha nem érdekeltelek! Csak a játszótársad voltam! A szex rabszolgád! Szeretlek, Louis!!! Szeretlek a lelkem minden részével együtt! Csak azért keltem minden reggel mosolyogva, mert bennem élt a tudat, hogy mellettem vagy! Életem minden percében arra törekedtem, hogy boldog legyél! Próbáltam azt tenni, amit csak akartál! Arra törekedtem, hogy viszont szeress! De nem sikerült, és soha nem is fog!!! Tehát ne tégy úgy, mintha szeretnél! Már így is megöltél engem, Louis… ne forgasd még jobban bennem a tőrt.” Vettem egy mély lélegzetet, miután végeztem.

Nem nézett rám egyszer sem. Nem tett semmit, hogy leszálljon a földre. Néztem, ahogy térdét mellkasához húzza és rázkódik, mint akit épp most csapott meg egy hirtelen jött fagyos széllökés.

„Én törődök veled.” Ha nem figyeltem volna jól oda, nem hallottam volna a remegő szavakat.

„Nem hiszek neked.” Hörögtem, végül lenyeltem a torkomban lévő gombócot.

Felkapta a fejét, mire láttam tiszta, kék íriszeiben a visszafojtott könnyeket. Úgy nézett ki, mintha kicsit dühös lett volna magára. 

„Mit akarsz, mit tegyek?! Hallottad Simont az irodámban! Nem hagyhatom, hogy többé játszótárs legyél! Én vagyok a király. Meg kell házasodnom. Gyereket várnak tőlem. Kell egy örökös. Én mindig törődtem veled, Hazza. Abba kell… abba kell hagynunk ezt.” Az arca ellágyult, miközben beszélt.

Felállt a padlóról és elindult felém, de ellöktem magamtól.

„Nem. Nem kell a vigasztalásod.” Megpróbáltam dühösnek hallatszódni, de hangom csúfos kudarcot vallott.

Megfordultam, majd kifelé indultam a szobából, egyre jobban távolodtam tőle. Abban a rövid sétában, míg az ajtóig nem értem, kétségbeesetten reméltem, hogy mégis megállít. Karjai közé von, és addig nem enged el, mígnem fölhagyok annak küzdésével. Aztán azt mondaná, ő is szeret engem. Hogy a gondolat, hogy elveszítsen engem, már túl sok neki, hogy kezelni tudja.

Mégsem tette. Hagyott kisétálni. Nézte, ahogy kilépek az ajtón, és nem tett semmit az ügyben, hogy megállítson. Még egy ’Ne, Hazza, állj’ vagy ’nagyon is érdekelsz, ne legyen így vége a dolgoknak’ sem hangzott el. Csak hagyott menni, mint bármelyik szolgáját, aki elhagyta a szobáját. Mintha én is csak egy szolga lennék. Mint a többit, mindegyiket megvetette.

Visszasétáltam a régi szobámba, ledobtam magam az ágyra, majd összeroskadtam. Könnyeim csorogtak végig az arcomon, zokogás rázta testemet. Nem tudtam megállítani azt a fajta fájdalmat, ami tudatosan vette át az uralmat az elmém fölött. Ez a szívfájdalom rosszabb volt, mint bármi, amit eddig valaha tapasztaltam. A korbács okozta mély sebek ehhez képest semmik voltak.

Minden szép emlék az elmúlt nyolc évből hirtelen villogni kezdett a szemem előtt, amitől csak még jobban elkapott a zokogás. Vége volt. Mindennek. Soha többé nem érezhetem újra Louis érintését. Soha többé nem érezhetem csókjait, amik levegőmet vették el. Sosem fogom újra átérezni azt a forróságot, amit csak ő tudott előidézni testemben. Sosem leszek újra egész, Louis nélkül nem.

Éreztem, amint vacsorám kezd feljönni a mellkasomban. A sarokban lévő éjjeli edényhez rohantam, és bele ürítettem ki gyomrom tartalmát. Minden az edényben kötött ki, míg már csak hullámokban öklendeztem, de semmit sem tudtam kiadni. A torkom égett, szememből még mindig megállás nélkül folytak a könnyeim.

Összegömbölyödtem az edény mellett, a hideg kövön, nem volt energiám, hogy visszagyalogoljak az ágyamba. Az álmosság gyorsabban megelőzött, amitől testem ellazult. Utolsó gondolatomat Istenhez intéztem elalvás előtt.

„Kérlek, Uram, ha igazán szeretsz, hagyj meghalni ma este."