Több, mint aminek látszik - 34. Fejezet

 

Harry felsóhajtott, miközben egy különösen nehéz tankönyvet dobott a táskájába. Hétfő reggel volt és ez volt az első napja az iskolában, miután olyan sok ideig nem járt.

Nagyon ideges lett, mikor az anyja visszaért az iskolai megbeszélésről, és elmondta neki, hogy több napot nem hiányozhat. Azt mondták, nincs nyomós indoka arra, hogy kihagyjon akár egy tanítási napot is.

És emiatt Harry még dühösebb volt.

Valószínűleg neki volt a legnyomósabb érve, amiért nem kéne még visszamennie. Szörnyűségnek volt a tanúja, aminek az utóhatása miatt most is szenvedett, poszt-traumás stresszt diagnosztizáltak nála, amit senkinek sem árult el, és egyfolytában Louist ápolta. Az ő aranyos és kedves Louisát.

Egy jó dolog volt, hogy Louisnak még nem kellett visszamennie. Még mindig gyógyulófélben volt a testét ért bántalmazások és a műtét miatt.

Emiatt Harry egyszerre volt hálás és ideges.

Örült, hogy Louis több időt kapott, hogy mind fizikailag, mind mentálisan is tudjon gyógyulni.

Viszont a göndör hajú fiú borzasztóan aggódott, hogy egyedül kell hagynia.

Mi van, ha Louisnak szüksége lesz rá? Mi van, ha pánikrohama van, és ő nincs ott, hogy segítsen?

Mi van, ha nekem lesz, és Louis nem lesz ott, hogy segítsen?

Ez borzasztóan megijesztette Harryt.

Szüksége volt Louisra.

Ő volt az egyetlen, aki távol tudta tartani a démonjait, az egyetlen, akivel biztonságban érezte magát, és az egyetlen, aki meg tudta nyugtatni, mikor az elméjét elborították a történtek.

- Jól leszel – mondta neki Louis, mintha csak a gondolataiban olvasott volna.

Harry halványan elmosolyodott – Honnan vagy ebben biztos?

- Mivel itt vagyok, csak hívnod kell – vigasztalta – Plusz, veled lesz Niall is, és biztos vagyok benne, hogy egy percre sem fog egyedül hagyni.

Harry felnevetett – Igen, már mondta is nekem, hogy végig fogni fogja a kezem és nem enged el

Louis felkuncogott és megforgatta a szemeit – Hiányol téged.

- Tudom. Rosszul érzem magam, hogy egy ideje nem mentem át hozzá. Csak, nehéz, hogy távol legyek tőled és nehéz bárkit is a közeledbe engedni.

- Én is így érzek.

- Tényleg? - kérdezte – Szóval nem vagyok őrült?

- Nos, egy kicsit talán őrült vagy – ugratta Louis – De teljesen átérzem, amit mondasz. Még mindig nehéz, mikor emberek vesznek körül engem. Nem tudom miért, csak így van.

Harry a homlokát ráncolta – Pedig úgy tűnt, jól kijöttök anyával.

- Az más. Ő… a saját anyukámra emlékeztet.

A göndör odament hozzá és az ölelésébe vonta – Hiányzik neked, igazam van?

Louis bólintott és belefúrta az arcát Harry vállába – Nagyon sokszor. Anne mondta nekem, hogy már jobban van. Még fel is ajánlotta, hogy hamarosan bevisz hozzá. De félek.

Harry körkörösen simogatta Louis hátát.

- Félek, hogy milyen gyengének fogom látni a kórházi ágyban. Félek attól, hogy látnom kell a gépekhez kapcsolva, miközben eszméletlen. Nem hiszem, hogy elég bátor lennék hozzá.

Harry kicsit hátrahúzódott, hogy a szemébe tudjon nézni – Hányszor kell elmondanom neked; sokkal bátrabb vagy, mint ahogy azt magadról gondolnád.

Louis felnézett a szemeibe, és szinte azonnal elveszett a borostyán íriszekben. Érezte, amint a teste felforrósodik, mikor a másik fiú lélegzete elérte az arcát. Louis szemeivel akaratlanul is lejjebb haladt Harry arcán, és a cseresznyepiros ajkakat kezdte figyelni.

Az alacsonyabb fiú lassan közelebb hajolt, bezárva az eddig is kis helyet a testük között és ajkait Harryére nyomta. Ez még csak a második csókjuk volt, de Louis számára mégis olyan természetesnek hatott. Nem érezte magát kínosan, pedig előtte azt hitte, hogy az első néhány csókja újszerűen fog hatni rá. Ehelyett szinte a fellegekben járt.

Mintha apró szikrák szaladtak volna végig a gerincén; majd tovább haladva az egész testében.

És fantasztikusan érezte magát.

Érezte, amint Harry belemosolyog a csókba, mielőtt a másik kinyitotta volna az ajkait és engedélyt adott volna Louisnak a belépésre.

Teljes volt a bizalom; megengedte neki, hogy a nyelvével is fölfedezhesse a még ismeretlen terepet. Louis tudta, hogy minden, ami most történik, a lehető legszemélyesebb módja, hogy a legjobban kiismerje a másikat.

Ezért sokkal magabiztosabbnak érezte magát.

És ez az érzés még felemelőbbé tette a csókot.

Louis becsúsztatta a nyelvét a szájába, és egyáltalán nem kapkodta el, hagyott magának időt Harry feltérképezésére.

Ezeket a perceket csak arra szánta, hogy érezze a másikat.

Harry Louis csípőjére tette a kezét és még közelebb vonta magához. Lágyan belenyögött a csókba, mire Louis egész testében megremegett; ujjaival pedig a göndör tincsekbe túrt.  

A göndör csak akkor volt hajlandó elszakadni a másiktól, mikor már egyáltalán nem kapott levegőt. Louis elhúzta a kezét a kusza tincsekből, tekintete a csóktól duzzadt ajkak és a zöld íriszek között cikázott.

- Továbbra is, sokkal bátrabb vagy, mint ahogy azt magadról gondolod – suttogta rekedt hangon.

Harry elvigyorodott, és egy utolsó csókot nyomott a másik ajkaira, mielőtt véglet elhúzódott volna.

- Azt hiszem, mennem kellene – szólalt meg újra.

- Szerintem is – válaszolt Louis, hangjából teljesen ki lehetett hallani a csalódottságot – De mielőtt elmész, uh, szeretnék neked adni valamit.

Harry félredöntötte a fejét és zavartan nézte, ahogy Louis odabicegett a kis hálószobában lévő szintetizátorhoz.

A fiú leült a párnázott székre és Harryre nézett – Figyelmeztetlek, hogy közel nem vagyok olyan tehetséges, mint te dalszerzésben, de meg szeretném ezt osztani veled.

A göndör közelebb lépett – Oh, Lou…

Nem tudta, mit mondjon.

Louis csak rávigyorgott, mielőtt a fehér billentyűkre szegezte volna a tekintetét, majd lenyomta azokat, és egy lágy dallam szólalt meg, ami bejárta az egész szobát.

Harry viszont csak arra várt, hogy végre meghallja azt az angyali hangot, ami Louis torkából származott. Eszébe jutott, hogy már legelső alkalommal megbabonázta, mikor hallotta az öltözőben a zuhany alatt énekelni.

A zongora hangja egy pillanatra abbamaradt, Louis mély lélegzetet vett, majd újra visszatért a dallamokhoz, ezúttal hangjával kísérve, ami amint Harry fülébe kúszott, édes bizsergés járta végig a gerincét.

„Csak veled akarok lenni

Mert tudod, hogy mindenhol voltam már

Visszatekintve arra, amin átsegítettél

Jobban ismersz, mint én magamat

Mikor elveszettnek érzem magam és nem találom az utamat

Mikor a szavaid, amiket hallottam a homályba vésznek

Melletted leszek, mikor az összes remény meghalt

Még mindig körülötted leszek, oh, és én, én mindig melletted

Amikor minden rossz, akkor is maradok

Melletted

Küzdelem volt a visszaút oda, ahol te vagy

Az egyetlen hely, ahol otthon érzem magam

Botladozva visszafelé a sötétben

Tudom, milyen érzés egyedül lenni

És bárhová is megyünk, ott akarok lenni

És a csendben meghallom, amit mondasz nekem

 Melletted leszek, mikor az összes remény meghalt

Még mindig körülötted leszek, oh, és én, én mindig melletted

Amikor minden rossz, akkor is maradok.”

Csend árasztotta el a hálószobát, mikor az utolsó dallam is elhalt.

Harry szemeiben könnyek csillogtak.

De nem a félelem könnyei voltak azok.

Vagy a szomorúságé.

Örömkönnyek voltak.

Az erő.

És a szerelem könnyei.

Öröm, a csodálatos fiú miatt, aki belépett az életébe.

Az az erő, amit a jelenléte adott Harrynek.

A szerelem minden apró szálának, amit iránta érzett.

- Lou… én-

- Shh – szakított a félbe Louis, mutatóujját Harry ajkaira helyezve – Nem kell semmit sem mondanod. Csak azt akartam, hogy tudd, itt vagyok.

Felállt a székről és szorosan átölelte a fiút.

- És nem is fogok sehova se menni.

----------------------------------------------------

Puff.

Puff.

Puff.

Puff.

Harry szívének ritmikus üteme keményen csapódott a mellkasának.

Mély levegő.

Be.

Ki.

Be.

Ki.

Lábai nem mozdultak a kemény cement padlóról. Rohanó és nyüzsgő diákok vették körül. Hangoskodásaik, a hétvégi kalandjukról beszélve folyamatosan Harry fülében visszhangzottak, miközben az iskola kapuit bámulta.

Meg tudom csinálni.

Ez csak az iskola.

Már arra sem emlékszem, mióta járok ide.

Nincs mitől félnem.

- Ugye tudod, hogy meg kell mozdítanod a lábad ahhoz, hogy bemenj az iskolába.

Harry megugrott a váratlan hangtól, amely mellőle jött.

- Niall, megijesztettél!

A szőke elmosolyodott, majd egyik kezét finoman a vállára tette – Sajnálom, haver. De amúgy miért állsz itt kint?

- É-én csak… rád vártam – hazudta, nem akarta megosztani vele az irracionális félelmeit.

- Együtt is jöhettünk volna kocsival, tudod – felelte Niall egy szemforgatással.

Harry vállat vont – Azt hiszem, erre nem gondoltam.

A szőke felnevetett – Gyere, elkísérlek a szekrényedig.

A fiú előrement, Harry pedig követte, folyamatosan emlékeztetve magát, hogy kell lélegezni.

Louis hangja visszhangzott a fejében.

- Itt vagyok.

A göndör elmosolyodott.

Meg tudta csinálni.

A séta rövid ideig tartott, miközben Niall olyan unalmas dolgokról beszélt, minthogy mik történtek a suliban.

Semmi izgalmas.

Harry éppen kinyitotta a szekrényét, mikor egy másik ismerős hang csapta meg a fülét.

- Lám, lám, lám… nézzenek oda, ki döntött úgy, hogy végre idetolja a képét.

Ösztönösen összébb húzta magát, miközben lassan a hang felé fordította a fejét.

Egy önelégült Liam állt mögötte.