Több, mint aminek látszik - 30. Fejezet

 

- Louis? Most már itthon vagyunk.

Kacsintott egyet Harry, kezével pedig beletúrt a rakoncátlan, selymesen puha hajba.

Szíve megszakadt a fiúért, miközben Harry figyelte őt, ahogy összegömbölyödik, térdeit pedig szorosan összeszorította. Nem kellett orvosnak lennie ahhoz, hogy megmondja, Louisnak fájdalmai vannak.

Úgy tűnt, mintha minden kátyú, ami megrázta a kocsit, fájdalmas hullámokat is küldött volna végig a fiú gyógyuló testén. Louis megpróbálta palástolni, de Harry minden alkalommal észrevette, mikor a keze ökölbe szorult egy bukkanónál, vagy a halk nyögések, amik a szájából szöktek ki.

Az ápolók ezt már előre megjósolták, mondták, hogy a teste még mindig lábadozik az elszenvedett bánásmódból, valamint a műtétből. Próbáltak Louisnak beadni egy adag fájdalomcsillapítót, mielőtt még elhagyja a kórházat, de a fiú visszautasította azt.

Harry szomorúan nézte Louis szenvedését, de megértette, amiért nem fogadta el a gyógyszereket. Louis rettegett, mikor az orvosok gyógyszereket pumpáltak át a testén, ezért a kórház biztonsági zónáján kívül túlságosan félt bármilyet is elfogadni.

Harry felsóhajtott és ujjaival szelíden végigsimított a fiú arccsontján.

- Louis, hallasz engem?

Louis élesen, fájdalommal telve lélegzett és nem volt hajlandó kinyitni a szemeit.

Harry felnézett, és figyelte, ahogy az anyja kiszáll a vezetőülésből és hátrasétál, hogy kinyissa Louis ajtaját. Hideg levegő árasztotta el a belső utasteret, amitől borzongás futott végig Harry gerincén.

Megremegett az élénk széltől, de Louis felé hajolt, és most a haját simította el.

- Már hazaértünk, Lou. Nem kell tovább utaznunk.

Úgy tűnt, Louis még jobban összehúzza magát, és légzése még mindig szapora volt, miközben próbált úrrá lenni a fájdalmain, ami az egész testében cikázott.

 Képtelen volt megmozdulni, és Harry mást sem akart, csak a karjaiba kapni a remegő fiút és bevinni a meleg és biztonságos házukba.

- Louis, tudom, hogy most nem szeretnél megmozdulni, de be kell mennünk a meleg lakásba.

Anne hangja lágy volt, mint Harryé, és aggodalommal teli, miközben a tini ismét bezárkózott.

Átkozta magát, amiért nem beszélte rá Louis a kórházban a fájdalomcsillapítókra. Úgy gondolta, hogy majd mindent megad a fiúnak, és az ő őrangyala lesz, de már most megbukott.

Louisra az elmúlt pár évben szinte senki sem figyelt eléggé, ezért szüksége volt valakire, aki gondoskodik róla, de Anne tartott attól, Louis nem fog csinálni és elfogadni semmit, akkor is, ha olyan gyógyszert adna neki, ami elmulasztaná a fájdalmát.

- Lou, képes vagy kinyitni nekem a szemed? – kérdezte Harry továbbra is simogatva a fiú haját.

Végül lassan kinyitotta a szemeit.

Harry elmosolyodott és letörölte a kósza könnycseppeket – Itt vannak azok a kék szemek, amiket annyira szeretek.

Louis megpróbált mosolyogni Harry szavaira, de egy másik fájdalomhullám megakadályozta benne, amitől felnyögött – Fáj, Harry.

- Shh, tudom – nyugtatta a göndör – De sokkal jobban éreznéd magad, ha bemennénk.

- Í-ígéred?

- Ígérem.

Louis egy mély lélegzetet vett és enyhén bólintott. Harry és Anne együtt segítettek neki, hogy fel tudjon ülni az ülésben, és lábai már az autó padlóján voltak. Valamennyi mozdulattal Louis hangosan zihált és a kis nyögésekből egyre hangosabb és hangosabb lett, ami ugyan olyan fájdalmat okozott a két másik embernek. Végül sikerült kifordítaniuk a fiút és lábai már a kocsi ajtajából lógtak ki, érintve a hideg betont.

- Gondolod, hogy fel tudsz állni? – kérdezte Harry.

Louis megrázta a fejét és könnyek homályosították el a látását – S-sajnálom. N-nem megy.

- Hé, nem, semmi baj – vigasztalta Harry – Fel foglak venni a karjaim közé, rendben?

- Igen – suttogta.

Anne konkrét utasításokat adott Harrynek arról, hogyan lehet a leghatékonyabban felemelni Louist anélkül, hogy túl sok fájdalmat okoznának neki, és miután megbeszélték, Harry behajolt a járműbe, biztonságosan kiemelve onnan a fiút.

Louis megrándult, amikor megérezte Harry erős karjait a törzse köré fonódni, és amint a fiú felemelte, teljesen átjárta a fájdalom.

Végigsétáltak a járdán, a bejárati ajtó felé igyekezve.

- Fektesd a kanapéra, kicsim, én felmegyek néhány meleg takaróért és hozok egy pohár vizet neki – mondta Anne, mikor beléptek a házba.

Harry bólintott és a nappaliba sétált, majd a fiút amilyen gyengéden csak tudta, a kanapéra helyezte.

Egy pillanat múlva Anne már sietett is be a vastag takaróval, amivel rögtön betakarta Louist.

- Louis, tudom, így hogy nem a kórházban vagyunk, nem akarsz bevenni gyógyszert, de úgy gondolom, tényleg szükséged lenne rá – magyarázta.

Louis szemei elkerekedtek és hevesen kezdte rázni a fejét.

Anne felsóhajtott és Harryre pillantott.

- Lou, nem akarunk szenvedni látni. A tabletták segítenének – próbálkozott Harry.

Louis még mindig a fejét rázta.

- Bízol bennem, ugye?

A fiú a zöld íriszekbe nézett és azonnal abbahagyta a tiltakozást – Mindennél jobban – hangja alig volt hallható.

- Tudod, hogy sosem engedném, hogy bármi is bántson, igaz?

- Igen – szaladt ki a szájából egy megtört zihálással.

- Akkor azt is tudnod kell, hogy nem hagynám, hogy bevedd ezeket a tablettákat, ha nem segítenének, ugye? – Anne elmosolyodott a fia szavaira. Úgy tűnt, pontosan tudta, mit kell mondania Louisnak ahhoz, hogy rávegye, és emiatt büszke volt rá.

Louis lehunyta a szemeit, egy mély lélegzetet vett, majd újra kinyitotta őket – Oké.

Harry megragadott két tablettát, egy pohár vizet, és segített Louisnak bevenni azokat.

- Köszönöm, hogy bízol bennem.

-----------------------------------------------

Louis néhány órával később csodálatos illatokra ébredt fel, amelytől összefutott a nyál a szájában.

Nyelvével végigsimított kiszáradt ajkain, miközben próbálta kipislogni az álmot a szeméből. A szája szinte porzott és korgott a gyomra, ahogy lassan ébredezett.

Mikor végre képes volt összpontosítani, egy ismeretlen környezettel találkozott.

Szemei tágra nyíltak és körülnézett, a kétségbeesés ködként kezdett rátelepedni.

Hol vagyok?

Egy hirtelen elsöprő pánikhullám futott át rajta, mikor rájött, hogy nem a régi lakásában van, ahol az anyjával voltak az álmában.

Nem is az apja otthonában.

Az iskolában sem.

És nem is Jason házában volt.

Hála istennek.

Lassan felült és körülnézett a szobában, megpróbálva összerakni a darabokat, majd mikor minden a helyére került, egy kisebb mozgást érzékelt mellette, mire megfordult, és szembetalálta magát egy magas, göndör hajú fiúval, aki közel ült hozzá és békésen aludt.

Harry.

Harry házában vagyok.

Ők hoztak haza és mondták, hogy velük maradhatok.

Haza.

Egyetlen szó, mégis egy finom kis impulzus futott végig miatta Louis gerincén.

Louis a fejével jobban az alvó fiú felé fordult. Harry a kanapé karfáján támaszkodott, feje pedig a bolyhos párnákon volt. A vékony, cseresznyepiros ajkakon lágy, alig hallható hortyogások szöktek ki.

Szemeivel tovább pásztázta a testet, míg meg nem állapodott az imádnivaló, enyhén felemelkedett orron és az arcát gyönyörűen keretező szempillákon.

Teljes mértékben tisztában volt azzal, hogy milyen mérhetetlen szépség lakozik a csukott szemhéjak alatt.

A zöld legkülönfélébb árnyalatai.

A végtelen érzelmek, komfort, bizalom és szeretet.

Louis hagyta, hogy jeges és sérült szíve kicsit felmelegedjen, miközben tovább csodálta az alvó fiút.

Olyan békésnek tűnik.

Nyugodtnak.

Gyönyörűnek….