Több, mint aminek látszik - 29. Fejezet

 

Harry reggel mosolyogva ébredt. Ez volt az első éjszakája, mikor álmait nem háborgatta a fekete, kísértő szemek, amelyek Jasonhöz tartoztak. Ez volt az első éjszakája, hogy nem ébresztette fel Louis sikítása vagy sírása. Egyetlen fájdalmas nyöszörgés sem volt, ami kiszaladt volna a száján, és Harry remélte, hogy Louis álmai is a szörnyetegtől mentesek voltak.

Harry még jobban elmosolyodott, miközben feljebb hajolt és látta, amint a fiú továbbra is összegömbölyödve volt, mint ahogy elaludt. Szemével bebarangolta Louis arcát, már amennyit látott belőle. Tekintete a szempilláira esett, amelyek kellően hosszúak és tökéletesek voltak.

Harry elpirult.

Ki talál vonzónak sima szempillákat?

Habár nem tudta letagadni, Louisnak voltak a legtökéletesebb szempillái, amelyek imádnivalónak tűntek alvás közben is.

Ezután Harry tekintete a kócos hajra siklott. A barna tincsek mindenféle irányba álltak, amin nem tudott nem vigyorogni.

Még az elaludt hajával is gyönyörű.

Harry visszafektette a fejét, majd orrát Louis nyakának hátsó részéhez dörgölte, imádta, hogy a fiú kis teste tökéletesen illeszkedik a karjaiba. Szerette a hőt, amit teste árasztott magából, mikor ilyen közel feküdtek egymáshoz.

Harry picit megemelte a fejét és úgy nézett Louisra. Továbbra is ragyogott, miközben figyelte, ahogy a szemhéjak megrebbennek, majd lassan kinyílnak, ezzel felfedve az óceán kék íriszeket.

- Jó reggelt, hétalvó – suttogta közvetlenül Louis fülébe.

Louis fejével megfordult, hogy Harryre nézzen, de mindketten megfagytak, mikor rájöttek, milyen közel van egymáshoz az arcuk. Harry érezte, ahogy Louis forró légvételei arcbőrét simogatják, majd szemei a rózsaszín ajkakra fókuszáltak. Szívverése felgyorsult, és egyetlen gondolata az volt, hogy milyen egyszerű lenne, ha kicsit arrébb helyezné a testsúlyát és ajkait Louisénak tudná nyomni.

- Harry? – törte meg Louis óvatos hangja a csendet.

Harry tekintetét azonnal visszavezette a fiú szemeibe – Sajnálom – mondta és elfordította a fejét.

Louis a homlokát ráncolta – Mit?

- Én… - megakadt, nem tudta, mit mondjon.

Sajnálom, hogy azon gondolkoztam, milyen jó lenne megcsókolni.

- Harry, nézz rám.

A göndör még inkább elfordult.

- Kérlek… - hangja aggodalommal volt teli, mire Harrynek még erősebb lett a bűntudata.

Harry lassan megmozdította a karjait, majd Louis már csak azt vette észre, hogy nem tartja őt. Felült az ágyban, majd onnan nézett vissza, így, hogy volt közöttük távolság.

- Harry, nem kell arrébb menned – mondta neki Louis, de remegése erősebb volt, mint korábban.

- De, kell – vallotta be megtörten.

- Miért?

- Mert én… - mély lélegzetet vett – Majdnem megcsókoltalak.

Louis a hátára fordult és kinyújtotta egyik kezét Harry felé, amit addig tartott úgy, míg a fiú meg nem fogta – Ezzel nincs baj.

Harry megrázta a fejét, és azzal küzdött, hogy visszafogja a kitörni készülő könnyeit – Dehogy nincs. Tudom, hogy még nem állsz készen az ilyen dolgokra, és ezt te magad is tudod.

- Igen, de ezzel nem volt semmi baj. Nem olyan volt, mintha rám akarnád kényszeríteni magad.

- De olyan lehetett volna, mert nem állsz készen és sosem kellett volna megengednem magamnak, hogy ezen akár elgondolkozzak. Nagyon sajnálom – Harry újra elfordult Louistól, elengedte a kezét, majd arcát a sajátjaiba temette.

Louis is felült, majd előre hajolt, kezével pedig megnyugtatóan kezdte Harry hátát dörzsölni – Rosszul gondolod, ugye tudod?

Egy pillanatot várt, hátha Harry válaszol, de nem tette, ezért folytatta.

- Abban igazad van, hogy nem vagyok kész, de ez nem jelenti azt, hogy nem is akartam.

Harry a szavak hallatán felkapta a fejét, de továbbra sem válaszolt.

- Sosem szeretném, hogy valaha kényelmetlenül érezd magad miattam. Valójában csak akkor érzem magam jól, ha veled vagyok.

- Tényleg? – suttogta Harry.

Louis elmosolyodott, miközben még mindig nyugtatóan simogatta a fiú hátát – Tényleg.

Végül megfordult, így az ágy másik oldalán ült, és az alacsonyabbik felé nézett – Tudod, Lou, sokat fejlődtél az elmúlt napokban. Két nappal ezelőtt alig beszéltél hozzám pár szónál többet, de a mostani helyzet megnyugtat.

- Rosszul érzem magam, amiért annyi ideig nem beszéltem veled – jegyezte meg Louis bűntudatosan.

Harry megragadta a másik fiú kezét, és ugyan azt csinálta, mint amit Louis percekkel korábban – Ne tedd. Megértem, ahogy mindenki más is, hogy miért nehéz megnyílnod másoknak.

- Gondolod, hogy az ápolók utálnak?

Harry felnevetett – Teljesen biztos vagyok benne, hogy a kedvenc betegük vagy.

Mintegy végszóra egy mosolygó nővér nyitott be hozzájuk, majd beljebb sétált – És hogy van az én kedvenc betegem ma reggel?

 Harry megemeli az egyik szemöldökét és Louisra néz, aki erre szelíden felnevet – Én megmondtam.

A nővér összezavarodott, de nem szólt közbe, nem akarta megzavarni a két fiút. Ráadásul most először hallotta az idősebbiket nevetni, ami bár nem neki szólt, mégis a legszebb hang volt, amit valaha hallott.

- Nos, Louis, csak azért jöttem, hogy elmondjam, minden értéked jó és stabil, hamarosan kiengedünk – mondta a nő mosolyogva.

Harry arca felragyogott – Ez nagyszerű. Hát nem szuper, Louis?

Louis félénken bólintott, nem tudott megszólalni, míg bent volt a nővér. Nem értette, miért nem tudott semmit sem mondani, mikor bent volt bárki is a kórház személyzetéből, hiába voltak kedvesek, a szorongása miatt teljesen elnémult mellettük.

- Szeretném, ha kikelnél az ágyból és sétálnánk kicsit – magyarázta a nővér – Figyelmeztetlek, hogy ebben a pár hétben egész idő alatt ágyban voltál, ezért nehéz lesz először megállni a lábadon. Lassúra és egyszerűre kell fognunk még most a dolgokat.

Louis ismét bólintott. Tudta, hogy minél hosszabb ideig marad az ágyban, annál nehezebb lesz visszaszokni a mozgáshoz és újra sétálni. De az orvosok ágynyugalomra intették őt; mivel a testét és szervezetét olyan szinten bántalmazták, amit ő el sem tudott képzelni.

- Továbbá, ugyan úgy lehetnek fájdalmaid, szóval ne félj fájdalomcsillapítókat bevenni, amit az orvos írt fel neked, rendben?

- Ne aggódjon, megbizonyosodok róla, hogy minden rendben lesz vele – válaszolta Harry Louis helyett.

A nővér elmosolyodott – Rendben. Nagyon jó ápolód van, Louis.

Harry elpirult és a kezeit kezdte mustrálni.

- Oké, fiúk, egyedül hagylak titeket. De Harry, – az említett visszakapta a tekintetét a nőre – Bízom benne, hogy újra talpra tudod állítani. A szobán kívül leszek, ne félj körbejárkálni a kórházban.

- Igen, asszonyom – válaszolt egy kis mosollyal, figyelte, ahogy a nő elhagyja a szobát, majd Louishoz fordult – Szóval, meg akarsz próbálkozni a járással?

Louis felemelte tekintetét a kezeiről, így a szomorú szemek találkoztak Harry reménykedőivel.

Megrázta a fejét.

Harry szíve fájdalmasan szorult össze a szomorú tekintet miatt. Nem értette, mi ez a hirtelen változás.

- Nagyon fontos, hogy próbálkozz, és a nővér mondta, hogy addig nem engednek ki, míg nem kezdesz el sétálni – próbálta neki elmagyarázni.

Louis figyelmen kívül hagyta.

- Segíteni fogok – ígérte Harry – Egész idő alatt ott leszek melletted.

Semmi.

- Tudod, hogy sosem engednélek elesni.

Louis kék szemeivel felnézett, egyenesen bele a göndör nyugtató pillantásába.

Nem tudta, honnan jött a hirtelen félelme, de Harry hangja őszinteséget és bizalmat sugallt, miközben lassan jött vissza a fénybe, ami nem más volt, mint maga Harry.

Ő törődik velem.

Bízhatok benne.

Louis nyelt egyet, majd belenyújtotta kezét Harryébe.

- Oké, k-kész vagyok.

Harry elmosolyodott és leugrott az ágyról. Leengedte az oldalsó korlátot, így Louis meg tudott fordulni, majd az ágy szélére ülve lógatta le a lábát. Lassan csúszott lefele, míg csupasz talpai el nem érték a hideg, kemény talajt. Harry a fiú oldala mellé sétált és karjával átölelte a derekát, ezzel segítve neki teljesen felállni.

- Ez az, Lou – bátorította a göndör – Jól csinálod.

Louis egy pillanatot várt, majd mély lélegzetet vett és előre lépett.

Lábai remegtek és szúró fájdalom futott rajtuk végig, ami miatt megbillent.

- Tartalak, Lou – suttogta – Tartalak.

Louis bólintott és mély levegőket vett egészen addig, mígnem tompult a fájdalom.

Harry nem enged el.

Bízok benne.

Louis lassan előrébb rakta az egyik lábát, majd a másikat is. Megismételte a folyamatot, nem foglalkozva a szúrós fájdalommal, ami az egész testét bejárta. Harryre támaszkodott, aki segített neki megtenni a támolygó lépéseket.

A fiú az ajtóig sétált, amit Harry kinyitott neki és kiléptek rajta.

A nővér kint állt, és mikor meglátta őket, elmosolyodott – Nagyszerűen csinálod, Louis.

Az említett bólintott, majd összpontosított, hogy egyik lábát a másik után tudja rakni.

Egy lépés.

Még egy lépés.

Louis mellkasát majd’ szétfeszítette a büszkeség, miközben haladt tovább a folyosón.

Meg tudom csinálni.

Harry nem fog elengedni engem.

Meg tudom csinálni.

- Louis! – kiabált egy hang a folyosóról – Nézzenek csak oda!

A fiú felemelte tekintetét a lábairól és egy mosolygós Annet látott meg.

- Louis úgy döntött, hogy egy kicsit még sétálunk egyet a kórházban, mielőtt hazamennénk – mondta Harry büszkeséggel a hangjában.

Louis szeme elkerekedett.

Igaz volt, hamarosan hazamegy.

Haza Styles-ékkal.

Haza.

Egy szó, mégis beleborzongott.

Hazamegyek.

Tekintete Harry és Anne között cikázott, akik arcán érzelmek hada keveredett.

Boldogság.

Büszkeség.

Támogatás.

Életében egyszer megérezte, hogy tartozik valahová.