Több, mint aminek látszik - 27. Fejezet

 

A következő napok ugyan úgy teltek; Louis a kórházi ágyában feküdt, kényelmesen pihenve, Harry pedig el sem moccant mellőle.

A két fiú gyorsan belopta magát az ott dolgozók szívébe, az orvosok és az ápolónők mindig csak bekukkantottak, ellenőrizve őket; valamint meggyőződve arról, hogy Louis-val minden rendben van.

Bár a szabályok tiltották, az orvosok mégis megengedték Harrynek, hogy látogatási időn kívül is együtt lehessen a fiúval. Egy kisebb ágyat is bevittek neki, hogy tudjon hol aludni, de a göndör egyszer sem feküdt benne.

Harry azon kapta magát, hogy nem tud elszakadni Louis érintésétől. Félelmetes védelmi ösztön alakult ki nála, főleg mikor más is odament a fiúhoz, és az egyetlen módja, hogy csökkentse aggodalmát, az volt, ha Louis a karjai közt volt.

Biztonságosabban is érezte magát, hogy Louis-val egy ágyon osztozkodtak. A fiú jelenlétében már nem kísértették álmában a fekete szemek és a fröcsögő vér.

Louis nyugalmat árasztott magából.

Harry csak reménykedett abban, hogy az ő jelenléte a kisebbikre is ilyen jó hatással van.

Louis lassan megnyílt előtte; többet beszélt és nem ugrott meg annyiszor, ha Harry váratlanul hozzáért. Viszont a göndör volt az egyedüli személy, akivel beszélt.

Bár a fiú sokat aludt, gyakran volt, hogy nem volt kipihent; szemei előtt folyamatosan játszódott le a múlt. Harry nem volt biztos benne, hogy a rémálmaiban mindent újraél, mikor négy napig az ágyhoz volt láncolva és a poklok poklát élte meg Jasonnek hála.

Volt egy pont, mikor Louis annyira bepánikolt, hogy ledobta magát az ágyról az édesanyja miatt. Négy napig nem látta őt és fogalma sem volt róla, mit tett vele Jason. Ő volt az első, akit megkerestek, miután Louist biztonságban tudták és Harry sebét összevarrták. Kiderült, hogy Jason kórházba vitte, így oldotta meg, hogy megszakítás nélkül lehessen Louis-val.

Jaynek tudomása sem volt arról, hogy mi történt a fiával.

Először Harry dühös volt, amiért egy anya nem tud a saját fiáról és fájdalmairól. De Jay beteg volt, egy szörnyű betegség utóhatásai miatt szenvedett, amelyet hosszú ideig nem is sejtettek.

Ez tényleg nem az ő hibája, senki sem hibáztathatta mindezért. Valójában, mindeni rosszul érezte magát, hogy milyen állapotban volt az asszony.

Jay tejesen összetört, mikor megtudta, mi történt a fiával. Annyira kikészült, hogy a betegség kezdett egyre jobban elhatalmasodni, ezért az orvosok több gyógyszert adtak neki, ami miatt egész nap csak aludt.

Louis minderről tudott és meglepően jól reagált a hallottakra. Harry nem volt benne biztos, hogy ez azért van, mert sokkos állapotban van, vagy már megtanulta kezelni az anyja betegségét.

Akárhogy is, Harry szíve darabokban volt a fiú miatt.

- Jó reggelt, fiúk – köszöntötte őket Louis reggeli ápolónője, mikor belépett.

- Szia, Lindsey – válaszolta Harry, majd nyújtózkodott egyet és felült az ágyon.

Louis csendben maradt.

- Fáj most valamid, Louis? – kérdezte a nő, miközben az értékeket nézte meg.

Louis nem válaszolt, csak lenézett a kezére.

Harry gyengén Lindseyre mosolygott, majd felemelte kezével Louis állát, hogy a szemébe tudjon nézni – Louis, fáj most valahol?

Egy pár másodperc múlva a fiú megrázta a fejét.

- Nos, – szólt Lindsey – úgy tűnik, minden rendben van. Később visszajövök a reggelitekkel, rendben?

Louis aprót bólintott, még mindig nem mert az ápolója szemébe nézni.

A nő elmosolyodott, otthagyta őket és a további betegeihez ment.

Louis folyamatos csendje kezdte aggasztani Harryt.

Üreg, üveges tekintete sem hagyta nyugodni.

Tudta, hogy csak idő kell, míg Louis újra önmaga nem lesz, és Harry bármennyit hajlandó volt várni rá.

A kékszemű fiú elnyomott egy ásítást, mire Harry elmosolyodott és segített neki elhelyezkedni, amíg kényelmesen nem feküdt az ágyban.

- Nyugodtan aludhatsz, ha szeretnél, Lou – mondta neki és gyengéden eligazította a fiú haját a homlokából. Hamarosan pedig a szeme le is csukódott és mély álomba szenderült.

--------------------------------------------

Harry az ágykeretnek dőlve ült az ágyon, Louis pedig az oldala mellett összegömbölyödve aludt, míg ő az egyik történelem tankönyvét olvasta, mikor Anne halkan belépett a szobába.

Harry, ahogy meglátta az anyját, rámosolygott.

- Hogy van? – kérdezte a nő suttogva.

Harry vállat vont – Ugyan úgy.

Anne bólintott és leült a műanyag székre. Ugyan ő nem tudott végig ott maradni a fiúval, de igyekezett naponta legalább kétszer bemenni hozzájuk. És bár Louis nem szólt hozzá, az asszony tudta, hogy sokat jelent a fiúnak, hogy bemegy hozzá.

Próbálták rávenni, hogy a többi emberrel is beszéljen, ne csak Harryvel, még egy szexuális zaklatásokra szakosodott terapeuta is volt bent nála, ami azt eredményezte, hogy nem hogy az ott dolgozókkal, de egy ideig még Harryvel sem beszélt. Amikor ez megtörtént, Anne tudta, hogy a fia az egyetlen, aki képes Louist megmenteni a kísértő emlékektől és a tragikus múlttól.

Mint anya, aggasztotta a dolog. Harry is rémálmokkal küszködött, mikor segített Louisnak és leemelte a válláról a fájdalmak súlyát, amik ezzel őt kezdték terhelni. Nehéz volt ezt az anyjának elfogadni, különösen azért, mert tudta, hogy ezekkel Harry is küzd.

Nem beszélt róla, de Anne tudta, hogy Harryt is ugyan úgy gyötrik a múlt emlékei.

Viszont most itt volt, olvasva az egyik tankönyvét egy tollal a kezében és a másik fiúra vigyázott.

Az nő sosem volt még ennyire büszke.

Harry annyi mindenen ment keresztül, és most mégis magasra szegett fejjel tartotta magát Louisért.

Leengedte a kezét és finoman végigsimított Louis haján, de tekintetét továbbra sem szakította el a szövegről.

A hatás azonnali volt.

A fiú légzése egy pillanatra kihagyott, majd visszatért a nyugodt alvás mély ritmusához. Teste ismét megnyugodott és a nyöszörgések rögtön abbamaradtak.

Anne szeme elkerekedett az előtte lezajló jelenetet nézve.

Olyan volt, mintha az az egyetlen apró érintés… meggyógyította volna.

A nő szíve majd’ megszakadt, látva, mennyire kötődik egymáshoz a két fiú. Harry minden, látszólag jelentéktelen érintése terápiaként szolgált a sérült fiúnak.

Hogy tudtak ennyi ideig egymás nélkül létezni?

----------------------------------------

Louis körülbelül fél óra múlva kezdett ébredezni, majd észrevette, hogy Anne mellette ül a kis műanyag széken. Körbenézett, mert mielőtt még elaludt volna, tisztán emlékezett, hogy Harry mellette volt, de most sehol sem látta.

Ülő helyzetbe tolta magát és több párnát is a háta mögé gyömöszölt, mielőtt Annere nézett volna.

- Csak elment kinyújtóztatni a lábát, édesem – válaszolt Anne és lassan felállt a székből – Mindjárt visszajön.

Anne néhány lépéssel közelebb ment az ágyhoz, majd a fémrúdra tette a kezét.

- Hogy érzed ma magad?

Anne nem remélte, hogy választ fog kapni, ezért sem volt meglepve, mikor a fiú vállat vont.

- Fáj valamid?

Louis megrázta a fejét.

Anne felsóhajtott, nem tudta, hogy mit mondjon. Boldog volt, hogy Louis legalább a maga módján válaszolt a kérdéseire.

Haladás.

- Hozzak valamit? Nem vagy szomjas?

Louis fejét a vízzel teli kancsóhoz fordította és a mellette lévő sárga műanyag pohárra, ami az éjjeliszekrényen pihent.

Az asszony tudta, hogy mit szeretne, és egy pillanatig reménykedett benne, hogy meg fogja őt kérni a fiú.

Hogy legalább mondjon valamit.

De nem sikerült rávennie. Viszont azt sem akarta, hogy Louis kényelmetlenül érezze magát.

Megadok neki bármit, csak érezze jól magát.

Anne odalépett és egy kis vizet öntött a pohárba, amit átadott Louisnak. A fiú elfogadta, és egy pillanatig a nő szemébe nézett, mielőtt a szájához emelte a poharat és inni kezdett.

- Szeretnéd, hogy bekapcsoljam neked a tévét? – ajánlotta fel Anne, hogy megtörje a csendet, ami a szobában uralkodott.

Louis vállat vont, majd megrázta a fejét.

Anne felsóhajtott, úgy döntött, megragadja az alkalmat és beszél Louis-val néhány olyan dologról, amiről muszáj.

- Édesem, van néhány dolog, amit meg kell beszélnünk, rendben? – mondta egy fokkal komolyabb hangon.

Louis nyelt egyet és vonakodva bólintott.

- Oké – az asszony egy mély levegőt vett – Tudom, hogy a dolgok nem épp a legegyszerűbbek a… szüleiddel.

Louis megrándult.

- Az anyukádnak itt kell még maradnia a kórházban egy ideig, míg jobban nem lesz.

A fiú lenézett és aprót bólintott, próbálta visszanyelni a könnyeit.

- És az apukád…

Újra megrándult.

- Nem igazán volt apukád, ugye?

Louis gúnyosan grimaszolva megrázta a fejét.

Azt az embert nem lehet apának nevezni.

- Azt hiszem, van valami, amit el szeretnék mondani… – kezdett bele Anne – Beszéltem a kórház személyzetével és bár jogilag nem lehetne engedélyezni, hogy bármit aláírjak neked, mégis megkaptam, hogy a gondodat tudjam viselni. Ezt eddig érted?

Louis bizonytalanul Annere nézett. Homlokát összeráncolta, ami miatt a nő tudta, hogy nem teljesen értette meg, amit neki mondott.

- Ez azt jelenti, hogy ha innen kiengednek… szeretném, ha velünk jönnél.

Anne észrevette, hogy Louisban bent rekedt a levegő.

- Természetesen csak akkor, ha te is akarod, csak egy ideig, amíg… teljesen nem épülsz, és nagyon szeretném, ha ez idő alatt velem és Harryvel maradnál.

A fiú szemei hitetlenkedésében tágra nyíltak.

Miután annyi mindenről én tehetek… azt szeretnék, ha velük lennék?

Egy könnycsepp gördült le Louis arcán, elöntötte a kedvesség, amit Anne mutatott iránta, és amit nem hitt el, hogy egyáltalán megérdemel.