Több, mint aminek látszik - 26. Fejezet

Anne hozzá volt szokva a kórházakhoz. Végtére is, önkéntes volt az ápolók és az orvosok mellett, valamint segített a betegek körül.

Már a vakítóan fehér falak sem zavarták a látását.

A fertőtlenítők szaga sem égették az orrát.

Már hozzá volt szokva a körülötte lévő nyüzsgéséhez és az orvosok rohangálásához.

Megtanulta, hogy ne kötődjön érzelmileg a beteg vagy sérült emberekhez, akik a kórházban feküdtek.

De most, Anne minden egyes dolgot utált a kórházban.

Utálta a szagot.

A fehérséget… mindent.

A szívmonitorok folyamatosan sípoló hangját eddig ki tudta zárni, viszont most a fejfájás kerülgette tőle.

Anne felsóhajtott és lenézett a sápadt kórházi ágyra, ahol az ugyan olyan színű fiú feküdt és az oldalára fordulva aludt.

Mit tehetnék?

A nő leült az ágy mellett elhelyezkedő műanyag székre.

Nem tudta, hogy kezelje ezt az egészet; nem tudta, hogy a fiú, aki az ágyon feküdt, valaha lesz-e olyan, mint ezelőtt.

Harrynek nem kellett volna olyasmibe beleütnie az orrát, ami ennyire… szörnyű.

Senkinek sem kellett volna.

Anne ismét felsóhajtott, miközben nézte a fiú mellkasának egyenletes emelkedését és süllyedését.

Tennem kellett volna valamit, bármit.

A fiú lélegzete elakadt egy pillanatra, ezzel megzavarva a szabályos csipogást.

Megint álmodik.

Kinyúlt és puha kezét ráhelyezte az ágyon fekvő törékeny ujjaira. Nem tudta figyelmen kívül hagyni a fiú keze és a fényes fehér kórházi ágynemű színének hasonlóságát.

Ujjait gyengéden megszorította és halkan suttogni kezdett – Minden rendben. Minden rendben lesz.

Miután nyugtató mintákat rajzolt a fiú csuklójának hátsó részére, Anne felemelte az ujjait és óvatosan megpöckölte a kórházi karkötőt a csontos kézfejen.

Annyira sovány.

- Rendben leszel – suttogta újra.

Tovább folytatta szelíd mozdulatait, mígnem érezte, hogy szemhéjai elnehezülnek és lehunyta a szemét.

Épp csak néhány perc telt el, mikor az asszony megrázkódva felébredt. Ösztönösen pillantott az ágyra, meglepődve látta, mikor egy tágra nyílt szempár figyeli őt.

- Felébredtél – mosolyodott el Anne izgatottan – Aggódtam, hogy már sosem kelsz fel.

Miután hiába várt a válaszra, nem kapta meg, az asszony mellkasa elnehezült, látva, hogy a fiú szomorú szemekkel nézett a semmibe.

A tekintete üresnek tűnt.

Egyáltalán nem fókuszált velük.

- Édesem, hallasz engem?

Semmi. Továbbra is a nő mellett bámult el.

- Minden rendben, kicsim, már biztonságban vagy.

Anne szíve megugrott, mikor látta, hogy a szomorú szemek egy pillanatra megvillannak.

A fiú lassan és óvatosan ráfókuszált, és ez volt az a pillanat, mikor a két szempár találkozott egymással.

Anne finoman felemelte az kezét és az ágyra helyezte, néhány centire a falfehér kezektől, amik most görcsösen ökölbe voltak szorítva; olyan keményen szorította össze, hogy az ujjai szinte már áttetszőek voltak.

A nő nem akarta megijeszteni a fiút.

- Csak én vagyok, rendben? – suttogta Anne gyengéden – Senki más nincs itt.

A fiú elkapta a tekintetét az asszonyról és körbenézett a szobában.

- Kórházban vagy – magyarázta, figyelve a reakciókat.

Újra várt valamiféle válaszra, de még mindig nem kapott semmit.

- Emlékszel, hogy mi történt?

A fiú szemei kissé elkerekedtek, mielőtt lehunyta volna azokat; kétségbeesetten próbálta elzavarni a borzasztó emlékeket.

Néhány másodperc múlva kinyitotta a szemeit, és ezúttal valamit hevesen keresni kezdett.

Nem valamit, valakit.

Annenek nem kellett rákérdeznie. Pontosan tudta, kit keresett.

Megmelengette a szívét. Még a történtek után is a barátjáért aggódott.

A nő újra megragadta a fiú kezeit, aki visszafordította a tekintetét.

- Ő rendben van – mondta neki.

Viszont a fiú még mindig bizonytalan volt.

- Harry csak lement a büfébe, hogy vegyen valami ennivalót.

Louis vállai kissé leereszkedtek.

- Elég ideges lesz, ha rájön, hogy nélküle ébredtél föl.

Louis a padlóra vezette a tekintetét, hogy Anne ne tudjon semmilyen érzelmet kiolvasni belőle.

- Azóta itt volt veled, mióta… – habozott – mióta bekerültél.

Szemeit továbbra sem emelte föl.

- Muszáj volt rávennem, hogy menjen és vegyen magának enni valamit. Kezdtem azt hinni, hogy odaragadt a székbe.

Anne abban reménykedett, hogy az enyhe humora képes lesz kicsit felvidítani a fiút.

De még mindig szomorú volt.

Teljesen elpusztultnak tűnt és… összetörtnek.

- Louis… – kezdte és állánál fogva óvatosan felemelte a fejét – Semmi olyan nem történt, ami a te hibád lenne.

Az asszony szíve megszakadt, mikor egy magányos könnycsepp gurult le a fiú arcán. Hüvelykujjával odanyúlt és egy megnyugtató mosoly kíséretében letörölte azt.

- Nem csináltál semmi rosszat.

Annenek eszébe jutott, mennyire megijedt Naill telefonhívásától. A fiú szinte sírva hívta fel, mondván, hogy Harry veszélyben van. Ez a néhány szó majdhogynem megállította a szívét. A nő őrült módjára kereste a kocsi kulcsot, miközben Niall elmesélt neki mindent.

Elmesélte Louis beteg édesanyját is.

Elmondta neki, hogy emiatt nem tud gondoskodni a tini fiáról.

Aztán beszélt Jasonről is; a félelem, ami Harry szemeiben keletkezett e név hallatán.

Amint Niall elmondott mindent a férfiról, Anne megparancsolta a fiúnak, hogy azonnal hívja a rendőrséget és maradjon a kocsiban, míg azok meg nem érkeznek.

Mikor már a nő is úton volt, Niall visszahívta, hogy a fiúk biztonságban vannak, de nincsenek jól. A rendőrök már csak arra érkeztek meg, hogy Jason a pisztolyt Louis fejéhez tartja és készül elsütni.

Anne szíve fájdalmasan szorult össze, mikor Niall arról tájékoztatta, hogy Harry a szoba közepén ül összeszorított szemekkel.

Az ő kicsikéje azt hitte, Louist érte a lövés és a szőke fiú szerint sokáig eltarthat, mire Harry képes lesz kinyitni a szemét.

Amikor a kórházba értek, Louist azonnal a sürgősségire tolták. Ki volt száradva valamint alultáplált, a szervezetében pedig kábítószer volt. A válla is sokkal rosszabb állapotba került, az orvosok meg is lepődtek rajta, hogy képes volt kezelni azt a szintű fájdalmat.

Harryt is a sürgősségire vitték, mivel a nyakán lévő vágást össze kellett varrni. Szerencséje volt, a kerámia darab csak kis mértékben érte a főartériát.

Anne meg tudta oldani, hogy Harry és Louis kapcsolatban tudjon lépni egymással.

Annyira erős volt köztük a kapocs.

Harry, a héten, amit Louisnak még bent kellett töltenie, nem mozdult el mellőle; kivéve, mikor elment ennivalóért, megfürdött és átöltözött.

Mikor az alacsonyabb fiú újraálmodta az egészet, a göndör egy egyszerű érintéssel megnyugtatta őt.

Anne a fiúra mosolygott, aki ellopta a fia szívét. Hagyta neki, hogy lehunyja a szemét és mostanra már mély álomba szenderült.

A nő végigsimított Louis haján.

- Sosem fogom többet engedni, hogy szem elől tévesszelek.

………………………………………….

Anne csendben ült a kórházi szobában, mikor megérezte egy másik ember jelenlétét. Az ajtó felé fordult és elmosolyodott.

- Szia, kincsem – üdvözölte – Találtál valami finomat?

Harry bólintott és az ágyhoz sétált. Louisra nézett, de bent rekedt a levegője, mikor meglátta a kék íriszeket.

- Louis!

Az említett próbált odafordulni, hogy Harryre nézhessen, de a fiú gyorsabb volt és a látómezejébe lépett, hogy kényelmesen láthassa.

- Louis, – mondta újra a göndör – Jól vagy?

Természetesen nincs jól, hogy lehet ilyen hülye kérdést feltenni?!

Harry átkozta magát és megpróbált másképp megközelíteni.

- Már itt vagyok. Nem kell többé egyedül lenned.

Kezét Louis ép vállára helyezte, de gyorsan elhúzta onnan, mikor a fiú megrándult.

Harry érezte, hogy megsemmisül.

- Legyél óvatos, mikor megérinted őt, egy kicsit zavarodott – magyarázta Anne – Lehet, hogy engedélyt kérne kérned tőle.

Harry szomorúan bólintott és figyelmét újra a fiúnak szentelte.

- Most már minden rendben, Lou – sírt halkan – Többé nem kell félned.

Végül Louis rávette magát és felnézett a smaragdzöld szemekbe.

Az üresség, amit Harry látott bennük, megrázta a fiút, de egy kis mosolyt kényszerített az arcára.

Louis végignézett Harryn és megborzongott, mikor meglátta a fiú nyakán lévő kötést.

A göndör felemelte a kezét, mivel azonnal tudta, hogy mi jár Louis fejében.

- Ez nem a te hibád, Lou – mondta a kötésre mutatva – Nem te okoztad, semmit sem te okoztál.

Louis szégyellte magát, nem hitt abban, amit Harry mondott. Alsó ajka kissé megremegett, és a göndör meg tudta mondani ennyiből, hogy vívódik magában.

- Hé, anya, tudnál nekünk adni pár percet?

Anne habozott, mielőtt felállt volna a székből – Úgyis haza kell mennem zuhanyozni.

Felállt, de mielőtt az ajtóhoz sétált volna, Harry egy szoros ölelésbe húzta.

- Köszönöm – suttogta.

- Vigyázz rá – válaszolta a nő – Ha kell valami, hívj. Szólok az ápolóknak, hogy maradjanak a közeletekben.

Harry bólintott és egy utolsó pillantást vetett az anyjára, figyelve, ahogy kisétál a szobából. Ezután visszafordult Louishoz, akinek ajka még mindig remegett.

- S-sajnálom – ez volt a legfájdalmasabb hang, amit Harry valaha hallott.

- Ó, Lou – sírta. Meglepődött, hogy a fiú megszólalt, de azon nem, amit mondott – Ez nem a te hibád.

A göndör közelebb lépett és óvatosan a fiú arcához nyúlt.

Louis össze volt törve.

Könnyek áztatták az arcát, testét pedig állandó, nehéz zokogás rázta.

Harry addig hajolt le, míg Louis arcát a mellkasába temette. Egészen közel húzta magához a fiút, de nagyon ügyelt rá, hogy további felesleges fájdalmat ne okozzon ezzel neki.

Óvatosan végigfuttatta ujjait a kócos hajon, ajkait pedig a fiú feje tetejéhez nyomta.

- Most már rendben vagy, bébi. Jól vagy.

Ujjaival lágyan masszírozta Louis fejét, mígnem a másik elkezdett megnyugodni.

- Lou, odabújhatok melléd?

Egy perc is eltelhetett, míg Louis annyira összeszedte magát, hogy válaszolni tudjon. Könnyáztatta pillái alól felnézett Harryre, majd bólintott.

Harry finoman lefektette Louis fejét a párnára és átment az ágy másik oldalára. Nem akart beleakadni a szívmonitor zsinórjaiba, ezért lassan csúszott fölfelé az ágyon.

Amikor Louis megérezte, hogy hátulról valaki közeledik hozzá, elméjét újra elöntötte a pánik és az egész teste megfeszült.

Harry megakadt a mozdulataiban.

- Louis, bébi – mondta, miközben leszállt mögüle és elé sétált – Csak én vagyok, Harry.

Louis félve bólintott, majd kinyitotta a szemét.

- N-nekem… – dadogott – M-muszáj látnom, h-hogy t-te vagy az.

Harry szíve meghasadt a szavak mögött bujkáló rettegést hallva.

- Természetesen, Lou – válaszolta halkan – Képes vagy kicsit arrébb húzni a párnát, hogy ide tudjak bújni hozzád?

A fiú bólintott és arrébb húzza a párnát, ami közte és a göndör hajú között volt.

Harry szívét melegség járta át, látva, hogy Louis bízik benne, miközben finoman leeresztette az ágy oldalán fekvő sínt és becsúszott a fiú mellé, hogy ne okozzon neki felesleges pánikot.

Amint elhelyezkedett szorosan mellette, átkarolta Louis derekát és még közelebb húzta magához.

- Tartalak, Louis – búgta – És sosem foglak elengedni.

Szembe fordult a fiúval, szinte csak egy centiméter választotta el az orrukat, majd Harry gyengéden Louis felé hajolt és egy gyengéd csókot lehelt a homlokára.

Az újfajta érintéstől a kisebbik fiú szapora légzése másodpercek alatt lelassult és zokogása is csillapodott. Harry még odébb hajolt, mígnem összeért az orruk, majd egymásnak simította őket.

A fiú lehunyta a szemét.

Ezúttal Harry előtt nem jelent meg a szörnyeteg.

Nem látta maga előtt a fekete tekintetet.

Nem érezte az arcán a vér fröcskölését.

Nem hallotta a sikolyokat.

Vagy a zokogásokat.

Egyszerűen csak Louist érezte.

A tiszta és gyönyörű Louist.

- Sosem foglak elengedni.