10. fejezet

Sziasztok, drágáim!

Még egyszer szeretnék mindannyitoknak kellemes karácsonyi ünnepeket kívánni és mivel csak jövőre "találkozunk", sikerekben gazdag boldog új évet. Aztán csak óvatosan a pezsgőkkel meg a bulizással.:P

Köszönöm, hogy itt vagytok nekem, a szép szavaitokról nem is beszélve.

Egy kicsit elszomorodtam, hogy az előző fejezethez nem írtatok semmit sem, ilyen rossz lett volna? Akkor szóljatok kérlek és kijavítom a hibákat.

További jó olvasást ehhez a részhez, pussz.

Judit.xx

10. fejezet

Ebédig nem beszéltem Louishoz, aki szavak nélkül is válaszolt. Oda kellett neki adnom a testemet, csak ennyit értem őneki. Az elmúlt nyolc évben sikerült ellopnia a szívemet és most már nagyon szükségem lenne rá, hogy visszakapjam.

Niall szállította ki az ebédünket és még mindig még csak rám sem nézett. Még egy pillantást sem vetett felém. Egyre jobban kezdtem aggódni. Vajon mivel fenyegették meg, mialatt fogva tartották? Nem motyogott az orra alatt, ahogy azt mindig is szokta, mikor Louis-val találkozott, a szabad szellemű viselkedése teljesen eltűnt.

Louis gyorsan elbocsájtotta, majd enni kezdett. Nem reggelizett és ez meg is látszott evésén. Néhány harapás után azonban ajkaimhoz emelte a villáját. Ellenkezés nélkül vettem be a számba. Csendben ettünk, közben pedig rájöttem, hogy ez az első alkalom, hogy valaha gondoskodott rólam. Általában mindig én voltam az, aki vigyázott rá, ha nem érezte jól magát. Olyankor, ha beteg voltam, azt mondták, hogy maradjak távol tőle, nehogy megfertőzzem a herceget.

Amikor megettük nagyjából a felét, ami a tányéron volt, Louis újból megpróbált beszélgetést kezdeményezni.

„Én sosem használtam volna rajtad az ostort, ha nem kellett volna, Hazza.” Suttogta.

Ha a szobára nem borult volna néma csönd, talán meg sem hallottam volna. Hangja sajnálattal teli volt, ám még mindig nem kért tőlem bocsánatot. Keserű gondolataim támadtak, mivel ha valaha is elismerné vereségét és bocsánatot kérne, azonnal elfelejteném az összes szörnyűséget, amit velem tett. Ámbár ez úgysem fog bekövetkezni. Sosem ismeri el hibáit. Ezt nem tanították meg neki.

Újra néma maradtam, és emiatt megint felkapta a vizet.

„Mit akarsz még tőlem? Ami megtörtént, az megtörtént. Nem kellett volna elszöknöd. Szabad ember lennél és velem együtt ülnél most a társalgóban, míg az ajándékokat bontanánk és teáznánk. De akkor erre nem gondoltál, ugye? Már rég messze járnál, ha nem adtam volna ki rád elfogató parancsot.” Köpte felém utolsó mondatát keserűen.

„Már félúton lennék Írország felé, ha te szabadon engednél.” Motyogtam, félig remélve, hogy nem figyel.

Ő mégis meghallotta.

„És mi vár rád Írországban? Mi lett volna akkor, ha akkor megszöksz Angliából, át a mesés földre, ahonnét az arany és a koboldok származnak? Gondolod, hogy Niall Horan meg tudott volna védeni? Azt hitted, odáig már nem ér el a királyság keze? Már 3 éve én vagyok Írország trónörököse! Én vagyok Írország felett a király! Vajon hogy mutattál volna a palota ajtajánál, mikor már megtapostak, megerőszakoltak és megvertek az út alatt, mialatt visszahoztak hozzám? Szerencséd, hogy tegnap este kaptak el. Nem volt hosszú útja a fejvadásznak sem. A szakács nem volt ilyen szerencsés.” Úgy beszélt velem, ahogy általában a cselédekkel szokott.

Szóval nem leltem volna szabadságra Írországban sem, ott csak rosszabb büntetést kaptam volna.  Kissé megkönnyebbültem az információ miatt, bár fájt ezeket végig hallgatnom. Sehova sem tudtam volna menekülni. Írország szerepelt egyedül a tervemben, és ott sem adatott volna meg, amit kerestem.

Ezután elfordítottam a fejemet tőle. Még csak nem is akartam ránézni. Úgy éreztem, mintha csapdába zárt volna. Már nem tudtam elmenekülni a sorsom elől. Életem végéig a palotában fogok élni és nézni, amint a szerelmem miközben öregszik, úgy fog családot alapítani egy nővel az oldalán.

„Eleget fárasztottál már a mai napon, Harry. Az évek alatt még sosem viselkedtél így velem.” Sóhajtotta.

Éreztem, amint az ágy megmozdult, és azt gondoltam, ugyan az a sors vár rám, mint korábban, viszont csak a komódhoz csoszogott. Pár perccel később az ágy mellett lehajolt, majd csókot lehet halántékomra.

„Mindjárt jövök és adok neked vacsorát.” Aztán elment.

Amint meghallottam a zár csörgését, zokogás tört fel a torkomból. Azonnal könnyek szánkáztak végig arcomon. Mindenem fájt, a testem, a fejem, a szívem. És még mindig éreztem a nyers bántalmazás nyomait.

Ahogy keservesen zokogtam, a testem remegett és éreztem, amint hátam újra vérezni kezd. Még mindig ugyan azon a helyen feküdtem meztelenül, a hasamon, és úgy éreztem, most még jobban sebezhető vagyok, mint amikor Louis velem volt. Éreztem, hogy tehetetlen vagyok a tiszta kínt az irányításom alá venni, ami úgy tűnt, most kiszabadult a testemből.

Gyűlöltem magam azért, amit vele csinálok. Szenvedett, és én voltam ennek okozója. Miféle játszótárs vagyok? Nem tudom semmivel sem felvidítani. Ő most utál, és hogy bevalljam neki az érzéseimet, egyenlő volt a lehetetlennel. Illetlenül viselkedtem vele szemben, és ha van valami, amit Louis nem díjaz a szolgáktól, az a tiszteletlenség.

Órákig sírtam. Még akkor sem tudtam abbahagyni, mikor Niall érkezett a vacsorával. Ismét nem nézett rám, sőt, úgy viselkedett, mintha itt se lennék. A szobába tolta a kocsit, kivette belőle az ebédet, majd lerakta. Nem tudtam megállítani könnyeimet, mikor hosszan odakiáltottam neki.

Louis egy perccel azután lépett be a hálószobába, miután kiadták a vacsorát. Látványára határozottságom megingott. Nem tudtam ezt tovább csinálni. Nem bírtam rá haragudni. 

Igaza volt, nem kellett volna elszöknöm. Amit tegnap este kaptam, teljesen megérdemeltem. Az igazat megvallva, tovább kellett volna, hogy tartson a büntetésem. Hiszen keresztnevén szólítottam, nem pedig rangjához méltón, ráadásul az összes vendég előtt. Ha más rabszolga tette volna ezt meg, már rég elvesztette volna a nyelvét.

Louis odajött az ágyhoz, majd mellém térdelt. Beletúrt fürtjeim közé, ez volt az a mozdulata, mikor vigasztalni akart, miközben könnyedén dudorászott.

Tudta, hogy érje el, hogy jobban érezzem magam. Ő volt az egyetlen ember az életemben, aki valaha is akarta, hogy jobb legyen a közérzetem, pedig fájdalmat okoztam neki. Szörnyen csalódott bennem.

„S-s-sajn-á-á-sajnálom.” Nyögtem ki.

Louis csitítgatott, közben továbbra is hajamat piszkálgatta. Mikor újra megpróbáltam volna szólalni, kitört belőlem a zokogás, és a testem rázkódni kezdett.

„Tudom, hogy sajnálod, Hazza. Megbocsájtok.” Suttogta, magához húzva.

Ölébe kucorodtam, mit sem törődve a fájdalommal, amit a hátam miatt éreztem. Megérdemeltem.

„N-nem akarom, h-h-hogy id-ideges legyél r-rám.” Sírtam mellkasába.

Fürtjeim közé csókolt, és enyhén megszorított.

„Nem vagyok rád többé mérges. Megbocsájtok.” Ismételte.

Ezt hallva egy remegő sóhajt eresztettem ki ajkaim közül. Még mindig azt akarta, hogy mellette legyek. Már nem is akart megszabadulni tőlem.

„Biztosan éhes vagy a rengeteg sírástól. Együnk.” Mondta halkan, de nem engedtem el.

Ehelyett előrehajoltam, hogy meg tudjam most már rendesen csókolni, mert a legutolsó tegnap délután volt. Nem húzódott el, de egyből átvette az irányítást. Már vágyakoztak ajkaim, hogy Louis nyelvével végigsimítson rajtuk, majd mikor ez megtörténik, fedezze föl vele szám minden egyes rejtekét. Kezét fejem mögé simította, ezzel közelebb vonva magához. Kezeim vándorútra keltek, majd megtalálva ingje alsó részét felfelé végigsimítottam jól kitapintható hasizmain. Felnyögtem az érzéstől, amit kiváltott belőlem.

Ezután azonban Louis eltávolodott, így kénytelen voltam elvenni róla kezeimet. Csak mosolygott rám.

„Nem láttalak ilyen lelkesnek serdülőkorunk óta.” Viccelődött, mire elpirultam.

Régebben, mikor a testem és a hangom változni kezdett, szó szerint sóvárogtam Louis érintései után, jobban kívántam, mint bármely ételt. Akkoriban jóval többet adott, mint amennyit igényeltem volna tőle az ilyen helyzetekben. Úgy gondolom, hogy akkor kezdtem el ténylegesen is belészeretni.

„Csak azt akartam, hogy tetsszen, Louis. Ez volt minden, amit valaha akartam.” Mondtam, neki, mire elmosolyodott.

„Mindig szerzel nekem örömet.” Válaszolt.

„Kérlek, hadd folytassam. Ki akarlak engesztelni az illetlenségem miatt.” Könyörögtem neki.

„De fájdalmaid vannak.”

„Nincs szükségem a hátamra ahhoz, hogy örömet okozzak neked.” Érveltem, de ő hallani sem akart róla.

„Fájdalmat fogsz okozni magadnak minden ok nélkül. Maradj így, ülve, hagy etesselek meg. Ezzel szerzel nekem örömet.” Magyarázta nekem, miközben megragadott egy tányért a kocsiról.

Először ülésbe húzott, majd finoman mellkasához vont, így meg tudtam azon pihenni, ahogy hátradőltem. Féltem, hogy összevérzem, de látszólag úgy tűnt, őt ezt nem zavarja egyáltalán. Leült, majd etetni kezdett, ennek ellenére nem tudtam uralkodni magamon. Vacsora alatt minden egyes harapás közben apró csókokat loptunk egymástól, míg mindannyian meg nem teltünk.

Levetkőzött, majd a saját oldalán mögöttem összegömbölyödött éjjel. Annyira kimerült voltam, hogy nem bírtam harcolni az alvás ellen. Mielőtt még végleg elaludtam volna, a jobb oldalamon éreztem, amint megcsókolja halántékomat és belesuttog a fülembe,

„Boldog karácsonyt, Harry.”