8. fejezet

Hello!

Először is,nagyon örülök a sok-sok szép kommentnek, amit kaptam tőletek, plusz az új olvasónak, név szerint Danielle Cobblernek. 

Másrészt, végre kiderül, mi is történik a mi drága Harry-nkel. Készüljetek fel, mert erőszakot, és +18-as jelenetet tartalmaz.

Nem is húznám az időt, mindenkinek kellemes olvasást kívánok.

Judit.xx

Ui.: Please ne öljetek meg a rész miatt:(( ;)

8. fejezet

Néztem Louis-t, ahogy átvett a szolgától egy korbácsot. Ugyanezt a szolgát fenyegettem meg reggel az étkezőben. Már nem vigyorgott, helyette szemében szánalom lakozott.

Harminc korbácscsapás. Ez volt a sorsom. Még sosem büntettek meg korábban. A nyolc év alatt egyszer sem léptem át a határvonalat. Most azonban tettem kimondhatatlan. Egy részem azt kívánta, hogy Louis-nak bár ne lenne bátorsága fájdalmat okozni nekem, de tudtam, ez nem lett volna vele szemben reális.

Nem akadályozhattam meg tettét több ország nemesei előtt. Nem lehetett gyenge előttük. Hamarosan ő lesz a király, és muszáj volt kivívnia a tiszteletet és a félelmet népétől. Zayn jól mondta. Azzal, hogy elmenekültünk az éjszaka a bálról, egy ostoba döntés volt.

Hallottam mellőlem egy csörgést és hirtelen valaki felvett, majd elfektetett egy széken. A szívem a mellkasomban dübörgött, félelem árasztott el és egy fojtott kiáltást hallattam.

„Kérlek, Louis!” Kiáltottam neki, a terem újból elnémult.

Könnyek homályosították látásom, majd folytak le arcomon.

„Nem akartam! Kérlek, ne tedd ezt! Szeretlek, Louis! Én sosem bántanálak!” Ordítottam neki.

 Ahogy közelebb lépett hozzám, csak homályosan tudtam csak kivenni alakját könnyeimtől. Megragadta arcom, hogy szemeibe nézhessek.

„Nem kellett volna elszöknöd, Hazza.” Suttogta nekem, hallottam hangjából a könnyeit,”Hallgass és viseld el a csapásokat, amit megérdemelsz.”

Dobáltam magam a széken mikor szétszakították hátamon az inget, így hátam meztelenné és sebezhetővé vált. Több könny folyt végig arcomon, a zokogás rázta a testem. Mire szorosan le lettem szíjazva, a szolga ellépett.

Zokogásom volt az, amit hallottam addig, míg nem a korbács hangja kezdett visszhangozni a teremben. Egy csattanással tesztelték. Én leszek az első, aki megkapja Louis büntetését.

„Ne! Kérlek, Louis! Kérlek, Ne!!!”

Minden figyelmeztetés nélkül hasított végig a korbács a hátamon. Dobáltam a fejem és üvöltöttem a fájdalomtól. Ez sokkal rosszabb volt, mint amit valaha elképzeltem. Csak egy ostor volt, mégis több fájdalmat okozott, mint amit valaha tapasztaltam, sőt, akár egy házban élő rabszolgát sem büntettek meg ilyen keményen, mint most engem.

„CSEND!!!” Még hallottam könnyeit hangjában.

Jött a második ostorcsapás, mire újra felüvöltöttem. A harmadik fájdalom rosszabb, a negyedig még rosszabb volt. Számoltam minden egyes csapást, imádkoztam, hogy minél előbb kapjam meg a harmincadikat. A hátamat úgy éreztem, mintha tűzben lenne.

A huszadik ostorcsapásnál elvesztettem minden energiámat, amit a zokogásba és sikoltozásba fektettem. Csak nyöszörögni tudtam, mint az utolsó tíz csapásoknál, amikre visszaemlékeztem.

Számoltam az utolsó ostorcsattanásig és csak azért hagytam magam összeesni, mert szembesültem egy másik csapással. Úgy éreztem, egy kis darabka letört belőlem, ami minden egyes ostorcsapásnál egyre jobban tört, a harminc másodperces bántalmazás alatt, amit a bőrömre mértek. Gyakorlatilag úgy éreztem, darabokra török, miközben vártam a csapásokra. Nem tudtam tovább tartani magam, így hagytam, hogy az eszméletvesztés elsodorjon.

Mikor újra felébredtem, egy hideg rongyot éreztem, ahogy a hátamat tisztogatja. Felszisszentem fájdalmamban, mert a nyers húson volt rajta.

„Csitt, meg kell, hogy tisztítsalak. El fogsz kapni egy fertőzést.” Suttogott egy lány a hátam mögött.

Ez a szobalány volt a reggeliről, aki mellett ültem, Gemma.

„Őfelsége Louis szobájában vagy. Nem hiszem, hogy felküldtek egy orvost, így én jöttem, hogy segítsek.” Magyarázta.

Valóban, Louis szobájában voltam. Éreztem magam alatt a puha matracot, a tűz melegét, Louis megkülönbözhetetlen illatát. Megint sírni akartam, de nem volt több energiám. Nehéz volt nyitva tartanom a szemem.

Alighogy becsuktam a szemem, az ajtó kivágódott és egy morgás hallattszódott a szobában.

„Kifelé, leány.”

Ez Louis volt. Itt fog tovább büntetni. Vajon ájulásom után még hány ostorcsapást bír el a hátam? Mennyi ideig fogja tovább folytatni büntetésem? Nem akartam újból arcára nézni. Azt kívántam, bárcsak megölne, ezzel véget vetve folyamatos kínzásomnak, amit nekem okozott.

Gemma kisietett a szobából, majd Louis bevágta az ajtót. Odalépett hozzám és letérdelt, így szemtől szembe voltunk.

„Miért szöktél el tőlem?” Most az egyszer haragja nem ijesztett meg, nem éreztem tettem miatt bűntudatot.

A titok már nem létezett. Louis nem szeretett engem. Csak egy játék voltam neki, ennyi az egész. Bármikor, amikor szüksége volt rám, megkapott. Ha ez volt minden, amit látott, akkor rendben van, viszonozni fogom gesztusát.

Megpróbáltam elfordítani a fejem, de megragadta azt.

„Válaszolj nekem.” Kiáltotta.

„El akarok menni.” Nyögtem ki, a hangom karcos volt és fájt a torkom.

„Miért? Tettem valaha bármit is, amivel megbántottalak?” Kérdezte, a harag szétoszlott hangjában.

„Nem akarom megvárni, amíg eldobsz engem.” Mondtam annyi dühvel, amennyivel csak bírtam.

„Én nem dobnálak el! Sosem mondtam azt, hogy el foglak dobni. Megígértem, hogy a palotában maradsz majd velem!” Sikoltott Louis.

„Nem akarok többé rabszolga lenni.”

„Nem vagy rabszolga!”

„Eladtak az apádnak és ugyan úgy el fognak adni másnak. Egy szolga vagyok. És nem érdekel, ha még mindig nem vagy hajlandó elismerni az igazságot.”

Ezután arcon vágott. Sziszegtem az új fájdalom miatt.

„Ne ellenkezz velem.” Parancsolta, mire behunytam a szemem, éreztem a könnyeket kiszökni közülük.

„Ahogy óhajtja.”

Hallottam, ahogy vesz egy mély lélegzetet, majd lassan kifújja azt.

„Azt akartam, hogy ma este szabad legyél.”

Ebben a pillanatban kipattant a szemem ránézve, akinek most csukva volt. Orrnyergére szorította ujjait, mintha koncentrálni próbálna.

„Ez az, amiért apa segítségével az asztalnál ülhettél. Ezért öltöztettelek fel úgy, mint egy szabad férfit. Azt akartam, hogy nyilvánítsák ki a szabadságodat, mivel ez lett volna felnőtt korom első intézkedése. Most az első dolgom az volt, hogy elfogassalak.”

„Ha egy szabad embernek állítottál be engem, akkor miért küldtél értem egy csapatot?”

„Mivel nem lett volna szabad elmenned! Úgy volt, hogy felszabadítanak, és ahhoz az is kellett volna, hogy a palotában maradj velem.  Nem gondoltam volna, hogy távol szeretnél lenni tőlem. Sosem gondoltam volna, hogy elszöksz.”

Tiszta kék szemeit kinyitotta és úgy bámult az enyémbe. Nem volt neki semmit értelme. A lényeg a szabadságban, hogy szabad vagy, úgy, ahogy neked tetszik.

„Szóval akkor nem lehetek szabad.” Állapítottam meg.

„Nem. Nem tudok bízni benned, így itt maradsz.”

„Amint megnősülsz, engem eladnak. Azután el fogok menni.”

„Még mindig a palotában fogsz lenni.”

„Tehát akkor ez lesz? Örökre a palotában fogok maradni?”

„De hát nem ez az, amit mindig is akartál? Mit tettem, hogy ennyire dühös vagy rám, Hazza?” Simította meg lágyan az arcom, azt, amit nemrég még megcsapott.

Elhúzódtam érintése alól. Ez csak még jobban feldühítette Őt.

„Te még mindig a játszótársam vagy és bármit meg kell tenned nekem, mint például ezt is.” Mondta, miközben megragadta állam,”Nem hiszem, hogy a dolgok, amiket elvárok tőled, megváltoztak.”

Ismét becsuktam a szemem, és hagytam, hogy simogassa az arcom.  Könnyek patakzottak szememből, hagytam, had törölje le. Ez volt az első alkalom, mikor úgy éreztem, undorodom érintésétől. Beletelt néhány percbe, míg végül megtaláltam a hangom, anélkül, hogy elfúlna.

„Ahogy óhajtja.”