12. fejezet

Ciao galambocskáim.xdd

Hála jó égnek péntek van, amit én személy szerint vártam, nem tudom, ti hogy vagytok vele. 

Nagyon szépen köszönöm a sok oldalmegtekintést és a sok-sok kedves szót:") Oh, és köszöntöm a feliratkozókat is. <3

Na gyerekek, meghoztam a következő részt, de előre is elnézést szeretnék kérni, amiért pont ott lett vége:// Bár szerintem meg fogja érni kivárni a kövi pénteket, így, előre tudva, hogy mi derül ki benne.:3

Mindenkinek kellemes olvasást kívánok, és remélem, olyan jegyek lesznek a félévi bizonyítványban, amilyet szerettetek volna.

Judit.xx

12. fejezet

Louisval egymás karjában összefonódva feküdtünk csendben pár percig, mikor is hirtelen felült.

„Elfelejtettem a karácsonyi ajándékodat!” Kiáltotta hirtelen, majd kigördült az ágyból.

Louistól mindig kaptam ajándékot. Ez általában úgy szokott zajlani, hogy miközben bontom az ajándékomat, Louis lábai között ülök karácsony reggelén a királyi család társaságában. Ebben az évben a dolgok nyilvánvalóan nem a tervek szerint mentek. Pedig én azt hittem, hogy a Louistól kapott szabott ruhát kaptam tőle karácsonyra. Hát úgy tűnik, nem.

Mikor Louis visszajött az ágyhoz, a kezében egy téglalap alakú barna csomagot tartott. Miután újra leült mellém, átadta a azt. Egy üzenet volt a tetején, melyen elegáns kézzel írott szöveg díszelgett. Felnéztem rá, várva, hogy fordítson, de ő csak mosolygott.

„Olvasd fel.” Bíztatott, mire visszanéztem a papírra.

Louis körülbelül egy éve kezdett olvasni tanítani. Mikor túlságosan fáradt volt, hogy a leckéihez elolvasson egy könyvet, ragaszkodott hozzá, hogy én olvassam föl neki. Ekkor vallottam be, hogy sosem tudtam, hogyan kell olvasni. Ezt követően a fejébe vette, hogy megtanít. Elég nehezen ment, és mivel nem javultam az olvasás terén sokat, Louis bosszússá vált. Alig néhány hónapra rá abbahagytuk az órákat.

Az első szót bámultam, majd néhány másodperc múlva lassan és hangosan kezdtem el olvasni az előttem lévő szöveget.

„Kedves Harry;

Va-való-színű-valószínűleg azt hiszed, hogy el-fe-lej-tet-tem az ígéretem, miszerint megtanítalak olvasni. Pedig nem.

Üdvözlettel, Louis”

„Ügyes vagy, Haz. Most akkor a segítségem nélkül olvasd.” Húzott magához, hogy halántékon csókoljon.

Csak mosolyogtam rá. Most az egészet olvastam el. Az egész levelet, teljesen egyedül. Újra fölnéztem a szövegből, és láttam a mosolyát, ami még fényesebben ragyogott.

„Most nyisd ki.” Úgy tűnt Louis izgatottabb, mint én.

Mi lehet ez? Elkezdtem szakítani a csomagolást, mire egy fából készült dobozt pillantottam meg. Óvatosan fölemeltem a fedelét és mikor megláttam a doboz tartalmát, az állam szinte leesett.

Egy könyv volt. Fekete gerinc tartotta össze a kék fedeleit. Sírni szerettem volna örömömben. Mindig is meg akartam tanulni olvasni, főleg egy saját könyvvel. Louistól most mindkettő kívánságomat megkaptam.

„De hogy fogom mindezt egymagam elolvasni?” Kérdeztem tőle.

„Velem fogod elolvasni. Minden nap együtt elolvasunk egy fejezetet.”

Csak mosolyogni tudtam ezen. Ő fog újra tanítani.

Mint mindig, most is az ajtón való kopogás tette tönkre a pillanatot. A zörgetést egy hang követte.

„Felségem, Eleanor Hercegnő megérkezett, és önre vár a társalgóban.” Hívta egy férfias hang.

Louis felsóhajtott, majd egy másik csókért húzott.

„Ma este már el is kezdjük. Első fejezet.” Ígérte, majd újra legördül az ágyról.

Amikor kisétált az ajtón, mellkasomhoz szorítottam a könyvet, átölelve azt. Sosem tartottam becsben ennél jobban semmit, mint ezt a könyvet.

Körülbelül egy órán át ülhettem a könyvemmel, mikor is úgy döntöttem, hogy az lenne a legjobb az érdekemben, ha olyan távol maradnék Eleanor Hercegnőtől, amennyire az lehetséges. Nem akartam megismerni őt. Lehet egy nagyszerű ember, ezért nehéz lenne úgy utálnom, hogy ezt közben tudom. Úgy döntöttem, hogy Louis hálójában maradok addig, amíg ő vele van. De az már kérdésesebb volt, hogy miként fogok enni, mikor a szolgák étkezője is kint van.

Azt hittem, a tervem működni fog, de Louisnak sikerült teljesen elrontani, mikor visszafele magával hozta a hercegnőt. Az ágyon feküdtem, és épp félálomba voltam, szorongatva az ajándékom, amikor beléptek.

„Ez az én hálószobám,” Magyarázta Louis, „és az én Harrym.”

Mint akit puskából lőttek, úgy ugrottam fel az ágyról a meglepett zaj hallatán, amit egy lányos kuncogás követett, ez visszhangzott az egész teremben. Fölpillantva Louis mellett egy hosszú, hullámos, barna hajú lány állt. Kék ruhát viselt, fején egy kis arany tiara díszelgett. Egyszerűen gyönyörű volt, a kuncogása imádnivaló. Éreztem, hogy a gyűlöletem iránta egyre jobban nő.

„Hello Harry. Louis egész végig rólad beszélt, miközben körbevezetett.” Kuncogott a francia akcentusával, belépve a szobába.

Kellemes hangzása volt. A fenébe.

„Üdvözlet Felséged.” Mondtam neki, lehajtva a fejem.

„Kérlek, Harry, hívj csak simán Eleanornak.” Mosolygott és felém nyújtotta kezét.

Nagyon kedves volt. Kedvesebb, mint azt valaha is elképzeltem.

Ahogy megfogtam kis kezét, majd megcsókoltam azt, éreztem selymességét. Körmei szépen megformáltak, ujjai hosszúak és vékonyak voltak. Tökéletes volt.

„Nos, a körbevezetés itt véget ért. Már mindent láttál.” Mosolygott rá Louis.

Tetszett neki a lány. Láttam a mosolyán. A szívem apró darabokra tört.

„Ez annyira gyönyörű. Úgy tetszik.” Áradozott, miközben az ablakhoz lépett.

„Örülök neki. Néhány hónap múlva ez lesz az otthonod.”

Ő csak elfordult az ablaktól és visszamosolygott rá. Pír színezte arcát. A lánynak is szintúgy tetszett. Louis csak rámosolygott. Jó páros volt, pont olyan, mint aminek a király megjósolta.

„Nem tudok várni.”

Gyűlöltem őt. Minden egyes porcikám meg akarta tépni, kikaparni a szemét, majd egyet az arcába köpni. Eddig csak egyszer láttam Louisn ilyen mosolyt, amit hozzám küldött. Most őt illette vele. A mocskos kis szajhát.

„Oh! Még nem láttad a hátsó kertet! Bár a tél miatt minden növény halott, azért elég szép látványa van. Gyere. Már ha időben vissza akarunk érni ebédig.”

Gyorsan elindult, és én pont ekkor szúrtam ki egy kis fényességet megcsillanni a bal kezén. A lány megállt, és búcsút intett nekem.

„Csodás volt a találkozás, Harry.” Mondta melegen, mire felismertem azt a fényes tárgyat kezén.

Egy eljegyzési gyűrű. Ez Louis dédanyja gyűrűje volt. Egy hatalmas zafír kőből állt, amit gyémántok fogtak közre. Ez egy felbecsülhetetlen értékű családi ereklye, az egyik legszebb királyi ékszerek közé tartozik. Csak egyszer láttam meg, de az is elég volt, hogy gravírozása az emlékezetembe vésődjön.

A féltékenység, mint egy szörnyeteg vette alá a testem.  Abban a pillanatban, mikor kiléptek az ajtón, fölugrottam az ágyról, messzire elhajítva a könyvet. Nem tudtam tovább ebben a palotában maradni. A dédanyja gyűrűjét viselte! Egyszerre szerettem volna sírni és üvölteni kínomban, miközben a körülöttem lévő tárgyakat zúzom szét. Bolond voltam, hogy azt hittem, a kicsinyes ajándéka, amit kaptam tőle, jelenthet bármit is. Még inkább értéktelenebbnek tűnt ahhoz képest, amit ő adott neki.

Elindultam, de útközben megálltam, és a földön heverő könyvre néztem. Visszamentem érte, mivel nem tudtam elviselni a gondolatot, miszerint magam mögött hagyom.

Egyenesen a konyhába mentem. Ahogy haladtam, agyam folyamatosan csak Niallön kattogott. Nem tudtam, hogy Louis mivel ijesztette meg őt ennyire, de azt tudtam, hogy ha sikerült volna a tervünk, hol lennénk. Dél felé tartva. Bizonyára elértük volna már azt a helyet, ami Anglia befolyásolási területe is.

Bementem a konyhába, és azonnal az ír herceg után kezdtem kutatni. Amikor megtaláltam, éppen egy meglehetősen nagy, fekete edényt súrolt.

„Niall.” Szólítottam meg, miközben közeledtem.

Hirtelen kapta föl a fejét, majd rám nézett. Tekintete rémületet sugárzott. Az arcán lévő zúzódás már sokkal szebb volt, mint az elmúlt napokban, de a furcsa viselkedése nem változott.

„Hagyj békén.” Hangja remegett, az edényt a mosogatóba ejtette és elhátrált tőlem.

„Hogy érted ezt?” Tettem egy lépést felé, mire ő kettőt hátra lépett.

„Nem láthatnak veled. Kérlek, hagyj.” Könyörgött.

„Miért nem? Azt hittem, társak vagyunk, Niall.” Több, mint kicsit fájtak szavai.

„Mert engem okolnak a szökési kísérletünk miatt. Azt mondták, hogy nem beszélhetek veled. Harry, kérlek, értsd meg…”

„Újra el akarok szökni, Niall. Most azonnal.” Vágtam a szavába.

Még néhány percig bámult, aztán megragadta a karomat, majd egy kamrába húzott.

„Ne csináld ezt.”

„Miért ne? Itt van, Niall. Itt van a palotában Eleanor Hercegnő és már találkoztam is vele. 

Louis tetszik neki! Nem tudom végignézni, míg egymásba szeretnek. Egyszerűen képtelen vagyok rá.”

„Nem lehet elszökni sem!” Suttogta élesen, „Ha újra elkapnak…”

„Nem fognak. Louis túlságosan is el van foglalva Eleanor Hercegnővel, így nem fogja észrevenni, hogy eltűntem.”

„Ez az, amit gondoltam én is a partin. Fejvadászokat küldtek utánunk, mert észrevették, hogy hiányzol, Harry. Louis rajtad tartja a szemét, és ha most próbálnál elszökni, valószínűleg nagyobb büntetésben lenne részed.”

„Nem érdekel. Talán ez alkalommal meg fognak ölni, mielőtt még visszahoznának.” 

Motyogtam keserűen, mire Niall megragadta arcom, arra kényszerítve, hogy a szemébe nézzek.

„Nem fognak megölni, Harry. Csak szeretnék, hogy meghalj, de megölni nem fognak.” 

Megborzongott, mintha valami szörnyűséget képzelt volna.

Hajtott a kíváncsiság, és mielőtt még átgondoltam volna, mit is teszek, megkérdeztem tőle.

„Mi történt veled, Niall? Mit tettek veled, amiért ennyire félsz?”

Úgy nézett ki, mint aki saját magával vitatkozik. Végül egy mély lélegzetet vett, és leült a földre. Ezt látva én is megismételtem cselekedetét.

„Sajnálom, hogy hátrahagytalak.” Kezdte, fejét lehajtva.

„Ne, én nem akartam, hogy bevárj. Semmiért sem kell bocsánatot kérned.” Mondtam neki, mire bólintott.

Úgy tűnt, megkönnyebbült, mivel mintha azt hitte volna, hogy én korábban dühös voltam rá. Egy mély lélegzetet vett, majd lehunyta a szemét. Figyeltem arca meggyötörtségét, mikor elképzelt mindent, ami történt.

Végül ismét felnyitotta szemeit, és rám meredt. Olyan összetörten nézett, hogy az már nekem fájt.

„Rendben, elmondom.”