Több, mint aminek látszik - 4. Fejezet

4. Fejezet

Hétfő délután volt, ebédidő, mikor Harry az iskola előadótermében találta magát. Minden egyes nap, mikor bántották, idejött, megragadta az egyik gitárt, majd elénekelt egy dalt, kifejezve az érzéseit. Szüksége volt erre a menekülőútra. Nem olyan rég nagyon csúnyán belefutott Liambe. A szó szoros értelmében. Harry véletlenül esett neki az ex-barátjának, aki ezt nem díjazta. A padlóra lökte a göndör hajú fiút, azzal vádolva, hogy molesztálni akarta, majd gyomron rúgta. Nem volt olyan erős, de azért mégiscsak egy rúgás volt.

Harry megrázta fejét, ezzel a haragját és könnyeit kijjebb rekesztve, ujjait pedig a gitár húrjain mozgatta, elkezdve énekelni egy dalt, amin épp dolgozott.

„Úgy érzed, összeomlasz?

Úgy érzed, nincs helyed,

Mintha sehová sem tartoznál

És senki sem ért meg?

El akarnál menekülni?

Bezárni magad egy szobába

Egy rádió mellett, ami olyan hangosan szól

Hogy senki sem hallja a sikolyaidat?

Nem, nem tudod milyen érzés ez

Mikor semmit sem érzel helyesnek

Nem tudod milyen érzés ez

Milyen lehet nekem

Bántani

Elveszettnek lenni

Sötétségben élni

A rúgások, mikor már fekszel

Az érzés, mikor lökdösnek

Egyre közelebb az összeomlás szélére

És senki sincs, hogy megmentsen

Nem, nem tudod, milyen érzés ez

Köszöntelek az életemben.”

Harry annyira belemélyedt az érzéseibe, és a szavakba, amit énekelt, tudomása sem volt arról a hozzá közel álló személyhez, aki hallgatta őt énekelni. Egészen addig, mígnem befejezte, megérezte, hogy figyelik.

- Gyönyörű hangod van.

Harry kissé megugrott, azonnal felpillantva – Louis, mit csinálsz itt?

- Valójában téged kerestelek.

Harry értetlenül nézett a fiúra – Miért?

Louis egy pillanatig kényelmetlenül fészkelődött, mielőtt válaszolt volna – Csak beszélgetni szeretnék, megismerni téged.

- Meg akarsz ismerni engem? – kérdezte, meglepte, hogy egy focista nem akar semmit sem tenni vele.

- Igen, elég távolságtartónak tűnsz.

Harry összehúzta a szemét – Te most át akarsz baszni? Ez valami gonosz kis terve Liamnek vagy Zaynnek, hogy még többet tudjanak rajtam röhögni? Vagy még jobb, egyedül hagysz, aztán pedig kiütsz a fenébe?

- Nem, Harry – felelte Louis nevetve – Komolyan mondom. Ez az, amit próbálok elmondani neked az elmúlt néhány napban. Én nem olyan vagyok, mint a többi focista. Nem akarlak bántani.

Harry elmosolyodott, miközben a mellette álló kék szemeibe nézett. Nos, ki tudja, gondolta Harry, talán Louis Tomlinson tényleg törődne vele.

- Hát, ebben az esetben gyere, ülj le, beszélhetünk – Louis visszamosolygott, és helyet foglalt Harry mellett a színpadon.

Louis és Harry a maradék ebédszünetet az előadóteremben töltötte. A kettejük közt zajló beszélgetés szabadon folyt. Harry már-már úgy érezte, mintha régi barátok lennének. Sok mindenről beszélgettek, de bármi lehetett az, mindig visszakanyarodtak a zene témájához. Louis megtudta, hogy Harry írja a saját dalait, és lenyűgözte, mikor kiderült, hogy az imént hallott dal is az egyik szerzeménye. Harry megdöbbent, hogy egy focistát is érdekelheti a zene. Azon meg még jobban, mikor Louis leült a zongora elé és egy gyönyörű dalt kezdett játszani.

 - Wow, Louis, fogalmam sem volt róla, hogy zongorázol – mondta Harry, és figyelte a fürge ujjakat, amik a krémszínű billentyűkön mozogtak.

Louis csak a fiúra mosolygott, miközben a zene, amit játszott, gyengéden lengte át őket – Rengeteg dolog van, amit még nem tudsz rólam, Harry.

- Kezdem észrevenni.

- Te zongorázol? – kérdezte Louis, miután befejezte a dalt.

- Nem igazán, nem. Vettem néhány órákat, mikor még kicsi voltam, de a zongoratudásom nagyjából megállt a Marie-nek volt egy barija dalnál.

Louis hátrahajtott fejjel engedett ki egy nagy nevetést; egy nevetést, amit Harry valójában kezdett élvezni – Hé, viszont azt az egyet elég jól játszottam el!

Louis megint csak kuncogni kezdett, felbátorodva nem rejtette el a vigyorát. Mostanra már Harry is nevetett, és kicsit arrébb tessékelte Louist, miközben ujjait ropogtatta és a vállával körözött egyet, „bemelegítve” azt. Louisnak nagyon szórakoztató volt azt látni, hogy ennyire komolyan veszi azt a gyerekkori dalt. Mikor elkezdett játszani, Louis megragadta a lehetőséget és énekelni kezdte a dalt.

A dal végeztével Harry a másik fiúra nézett, akit mintha az éneklés kicsit zavarba ejtett volna – Louis, gyönyörű hangod van.

- Oh, ugyan már, dehogy – válaszolta Louis elpirulva a bóktól, majd felállt a zongorától.

- Nem, én komolyan gondoltam – mondta komoly hangon Harry.

- Nos, te vagy az első ember, aki hallott engem énekelni. Mindenki más azt gondolja, hogy a hangom túl magas és furcsa hangzású.

Harry összeráncolta a homlokát – Hát, akkor azok az emberek tévednek. A hangod megnyugtató és nagyon jól illik a zongorához. Énekeltél már valaha, miközben játszottál?

Louis a fejét rázta – Nem igazán. Leginkább azért játszok, mert ez egy jó menekülési mechanizmus.

Harry egy zavart pillantást vetett rá.

- Szeretek játszani, mikor van egy kis szabadidőm; ezzel elmenekülhetek a valóságból – magyarázta.

- Pontosan ezt érzem, mikor dalokat írok és gitározok – mondta Harry – Valójában ez az egyetlen olyan dolog, azokon a napokon, ami után jobban érzem magam, mikor bántanak. És ezt senki más nem tudja, Niall kivételével. Nem akarom, hogy ezt az egy menekülési módomat is tönkre tegyék. Nem tudom, hogy bírnám kezelni, ha Liam vagy Zayn elvenné ezt tőlem.

- Ne aggódj, Harry, megőrzöm a titkodat – mondta Louis – Akkor ezért voltál itt? Liam miatt, amit korábban csinált veled a folyosón?

Harrynek elkerekedett a szeme – Te az egészet végignézted?

Louis kissé elszégyellte magát, amiért ez az információ kicsúszott a száján – Igen. Nézd Harry, sajnálom. Bárcsak tudtam volna valamit tenni, hogy megállítsam.

Harry megrázta a fejét és felállt a zongorától, most már képes volt lenézni az alacsonyabb fiúra – Tehettél volna valamit, Louis. Mondhattál is volna, akármit. Vagy akár fel is segíthettél volna a padlóról. Ha valóban a barátom akarnál lenni, legalább egyszer kiálltál volna mellettem…

- Harry, én az akarok… ez csak… én… én… - hezitált a homlokát ráncolva, nem találta a megfelelő szavakat.

- Oh, istenem! Te is ugyan olyan vagy, mint ők, semmiben sem különbözöl! Te is szégyellsz velem mutatkozni. Mert egy undorító buzi vagyok, és nem akarod, hogy tönkretegyem a tökéletes heteró srác és futballsztár hírneved. De ne aggódj, Louis, teljesen megértem. Egyedül azt sajnálom, hogy ennyi idő telt el, mire erre rájöttem, és hogy annyi időt elvesztegettem, azt remélve, hogy elég érdemes vagy arra, hogy ezeket az időket veled töltsem – ezzel Harry sarkon fordult, és a nézőtér kijárata felé kezdett rohanni.

Louis teljesen letaroltnak tűnt – Harry, kérlek – kiáltotta – Esküszöm, nem vagyok olyan, mint ők – azonban már mindegy, mit mondott; csak nézte, ahogy a fiú elrohant előle, és hangos csattanással becsapta a nézőtér ajtaját.

Harry olyan gyorsan rohant el, hogy nem is látta a könnyeket, melyeket Louis hullajtott. Túl messze volt ahhoz, hogy meghallja az elcsuklást a hangjában, miközben az utolsó szóval küzdött.