Több, mint aminek látszik - 20. Fejezet

20. Fejezet

Niall még sosem aggódott ennyit egész életében. Még a focimeccsek, vagy egy vizsga előtt sem érzett ekkora félelmet. De most, mikor elhajtottak a gyönyörű, fehér kúriától, melyben egy undorító, förtelmes ember lakott, és Louist sem tudták Harry biztonságos, ölelő karjai között; rettegett.

Annyira aggódott az eltűnt fiúért, a szíve pedig megszakadt a mellette ülő miatt. Harry végre abba tudta hagyni a fullasztó zokogást, és már csak csendesen sírdogált, miközben üres tekintettel nézett ki az ablakon. Niall is észrevette a fiú kisírt szemei alatt húzódó sötét karikákat és bárhogy próbált, nem tudott segíteni rajta.

Tudta, hogy Harrynek hihetetlenül nehéz volt hallani Mr. Tomlinson szájából azokat az undorító szavakat. Nem csak amiatt, mert ugyan ilyen jelzőkkel illették az iskolában is, hanem mert Louis felé is intézte a szavait, akivel a legjobban törődött. Niall azt kívánta, bárcsak Harry nem hallotta volna, sőt, bár soha ne lett volna fültanúja az ilyen sértegetéseknek. A fiú gyomra fájdalmasan húzódott össze.

Niall elfordította kicsit a fejét és fél szemmel a barátjára sandított. Kezét lágyan helyezte a vállára, próbálta valamivel kicsit kizökkenteni a fiút.

- Minden rendben lesz, Harry.

A göndör hajú fiú felhúzta a lábait az ülésre és karjaival átölelte azt, majd könnyes tekintetével a másikhoz fordult – Nem hiszem.

Niall lenyelte a torkában keletkezett csomót és érezte, amint alsó ajka megremeg Harry törött, legyőzött hangját hallva – Ne mond ezt.

- Miért? – emelte fel a hangját Harry – Ez az igazság. Nincs ebben a szituációban semmi sem rendben.

Niall felsóhajtott – Tudom, de pozitívnak kell maradnunk és tovább reménykedni.

- Mi értelme lenne? Most már sosem fogjuk megtalálni.

- Meg fogjuk, ne aggódj…

- Ne aggódjak? – szakította félbe Harry kiabálva – Ne merd azt mondani nekem, hogy ne aggódjak. Talán most fagy éppen halálra és fél.

Niall összerezzent, ahogy a fiú minden egyes szava után egyre csak dühösebb lett – Harry, kérlek. Csak segíteni szeretnék.

Harry vett egy mély lélegzetet, fejét a térdeire hajtotta. Karjaival eltakarta az arcát miközben érezte, hogy könnyei és dühe újból utat törnek. Beleharapott a kabátjába, ezzel próbálva elfojtani a közelgő zokogását, de nem tudta irányítani. Már legalább egymilliószor újrajátszotta fejében a Louisval történteket. Mr. Tomlinson szavai csengtek a fülében; gúnyos szavai vertek folyamatos visszhangot.

Hirtelen megérzett minden fájdalmas szót, minden ütést és minden felháborodást, amit az emberektől kapott, mikor elárulta a titkát. Látta maga előtt Louis összes zúzódását a tökéletes bőrén, hallotta a fájdalmas nyöszörgéseket, amik kiszöktek a szájából és mindegyik félelemmel teli pillantását azokban az óceán kék szemekben.

Ez mind túl sok volt neki.

Úgy érezte, hogy a világ forog körülötte, mikor megpróbálta kirázni a fejéből a hangokat. Gyomra kavarogni kezdett, ahogy próbálta elűzni a fájdalmas hangokat.

- Húzódj le – csak ennyit sikerült kinyögnie Harrynek az egyenetlen légzésétől.

- Mi? – kérdezte Niall zavarosan.

- Húzódj le – ismételte meg a fiú és már kapcsolta is ki a biztonsági övét.

Niall lelassított és az út szélére húzódott. Aggódva figyelte, ahogy Harry szinte kitépte az ajtót és kiugrott a kocsiból; a térdeire esve. Felhúzta az orrát, mikor hallotta Harryt a füvön öklendezni, kiürítve gyomra tartalmát. A szőke megragadott az palack vizet és átsétált a másik fiúhoz. Harry mellé térdelt és kezével a hátát kezdte dörzsölni.

- Tessék – mondta, miután Harry végzett és átadta neki a vizet.

Harry hálásan vette el a palackot és mohón kortyolta a hideg folyadékot. Hosszú percig csak ott ült, mély lélegzeteket véve.

- Jobban vagy? – kérdezte Niall, miután látta, hogy barátja valamelyest megnyugodott.

Harry bólintott – Sajnálom, Niall, nem tudom, mitől történhetett.

- A rettenetes vezetésem miatt lettél rosszul, előfordul – próbált viccelődni a szőke hajú fiú.

Harry halványan elmosolyodott.

- Nos, valószínűleg haza kellene mennünk. Biztos vagyok benne, hogy Anne halálra aggódja magát. Talán megállhatnánk a pékségnél venni valamit otthonra, mert biztos vagyok benne, hogy nem fog akarni főzni.

A göndör felkapta a fejét – Várj, mit mondtál?

- Ömm, hogy haza kellene mennünk?

- Nem, – válaszolta Harry – a pékség; Louis nem azt mondta, hogy egy pékségben dolgozik?

Niall egy pillanatra összezavarodott – Haver, nem hiszem, hogy ez a megfelelő időpont, hogy azon gondolkodjunk, hogy kedvezményesen jussunk kajához.

Harry megforgatta a szemét – Nem, te idióta. Louis egy pékségben dolgozik… Talán ott van valakinek ötlete, hogy hol lakik.

- Harry, egy zseni vagy! – kiáltott fel Niall.

A két fiú visszaszállt a kocsiba.

- Most, – jegyezte meg a szőke – nem akarom, hogy belelohold magad egy reménybe, ami talán megint egy pofára esés lesz.

- Csak menj, Niall. Nem vesztegethetünk ennyi időt.

A fiú bólintott és rákanyarodott az útra, a pékség felé tartva, ahol Louis a teát készítette.

--------------------------------

A frissen sült finomságok csodálatos aromája azon nyomban megcsapta a fiúkat, ahogy kiszálltak a kocsiból és megálltak a kis pékség előtt. Harry lépett be először, kinyitva a nehéz ajtót. Az apró harang, ami az ajtó fölé volt rögzítve, megszólalt, és ahogy a fiúk beléptek, még erősebben érezték a sült péksütemények illatát.

- Sziasztok, srácok – köszönt rájuk egy fiatal lány hullámos vörös hajjal. Lisztes kezét a kötényébe törölte – Mit adhatok nektek?

Harry kissé habozott. Nem döntötte még el, hogyan fog rákérdezni.

- Ma dolgozik Louis? – úgy gondolta, hogy egy tisztességes kérdéssel kell kezdenie.

A lány arcán meglepődöttség ült ki – A barátai vagytok?

Harry bólintott – Igen, egy iskolába járunk.

- Nem volt itt már egy ideje.

Harry nem tudta elrejteni a csalódottságát, miközben a szíve elnehezült. Érezte, amint Niall kezét a vállára helyezi, és egy mély lélegzetet vett.

- Tudod, merre lakik?

A nő összeszűkítette a szemeit, miközben Harryt és Niallt nézte gyanakvóan – Miért akarjátok tudni?

A göndör felsóhajtott – Azt hiszem, bajban van.

Az összes gyanakvás, ami eddig a lány arcán pihent, azonnal felváltotta az aggodalom.

- Ó, édesem, hogy érted? Hol van?

Harry lenézett a földre – Pont ez az… mi sem tudjuk – alig volt több egy suttogásnál.

Visszatekintett a nőre és felsóhajtott – Ő… elment ma reggel és azóta sem találtam meg. Mindenhol megnéztem, beleértve két helyet is, ahol azt hittem, lakik. Te vagy az utolsó reményem.

Mintha megvillant volna valami a lány szemeiben, mikor rájött, hogy ez a helyes fiú nyilvánvalóan aggódik Louisért. A látható félelme és valódi kétségbeesése miatt a lány szíve elnehezült.

- Sokat szokott beszélni az anyukájáról – magyarázta – Azt hiszem ő is ott lakik.

- Az… anyukájáról? – kérdezte Harry. Sosem feltételezte volna, hogy a szülei külön élnek.

A lány bólintott – Megvan a címük, mindig oda küldöm a fizetését, mivel nem mindig van itt azokon a napokon.

Istenem; ezzel végre megtalálhatom Louist.

-------------------------------

Louis idegesen sóhajtott, mikor a fekete terepjáró leparkolt az ismerős ház felhajtójára. A buszmegállótól való utazás csendes és kényelmetlen volt, de Louis tudta, hogy nem úszhatja meg a hangos és dühös kiabálásokat, amiket biztosnak tartott, hogy meg fog kapni, mielőtt kitenné a lábát és bemenne a megviselt otthonába.

Épphogy kicsatolta a biztonsági övét és nyúlt volna a kilincshez, mikor hirtelen megszorították a karját.

- Azt akarom, hogy most figyelj rám – parancsolta a hűvös hang – Amiért ilyen jóságos szívem van, megbocsátom neked, amiért elrohantál, de ha ilyesmi még egyszer előfordul; annak súlyos következményei lesznek.

Louis nyelt egyet, képtelen volt megnyugtatni remegő kezeit.

- Megértetted?

A halálra rémült fiú csak bólintani tudott.

A kéz szorítása a karján egyre csak erősödött, ami kétségtelenül ujjlenyomat zúzódásokat hagy majd maga után – Tudod, hogy mennyire utálom, mikor nem válaszolsz.

- S-sajnálom, – dadogta Louis, hangja alig volt több suttogásnál – M-megértettem.

A remegő fiú megkönnyebbülten felsóhajtott, mikor a szorítás enyhült. Gyorsan kinyitotta az ajtót és kiugrott a kocsiból. Besietett az otthonába és felrohant a lépcsőn, mielőtt még a férfi úgy nem döntött volna, hogy tovább beszél vele. Louis elment a szobája ajtaja mellett; helyette az anyukájáé felé sietett.

- A-anyu? – nyögte ki végül, szemeiből pedig potyogni kezdtek a könnyek, mikor benyitott a szobába. Beljebb lépett és rögtön az ágyhoz ment, ahol látta, hogy az idősödő asszony összegömbölyödve aludt a takaró alatt békésen.

Louis megkönnyebbülten felsóhajtott, miközben végignézett a nőn, aki sértetlennek tűnt és mintha tényleg gondoskodtak volna róla. Bemászott az ágyba és leülve mellé figyelte, ahogy alszik. Megragadta az egyik nagyobb párnát és a mellkasához ölelte; valamiféle védelmet keresett, miközben könnyei megállás nélkül folytak.

Elméje a göndör hajú fiú felé terelődött. Nem tudta kiverni Harryt a fejéből. Annyi fájdalmat élt már át, de mikor Harryvel volt, mindent elfelejtett. Ahogy az arcát simogatta, szíve vadul kezdett verni. Szeretett elveszni a smaragdzöld szemekben. És a hangja; az a mély tónus, amitől mindig impulzus futott végig a gerincén.

Louis annyira el volt mélyedve a gondolataiban, hogy észre sem vette, amint kinyílt az ajtó. Nem volt fogalma a sötét alakról, amely az ajtóban állt és figyelte őt. Egészen addig, amíg egy jeges hang át nem futott a szobán, ezzel Louist kizökkentve gondolataiból.

- Most meg mit sírsz? Hazahoztalak, ahova tartozol.

Nem tudtam, hogy ahol rettegek, az az a hely, ahova tartozok.

- Ráadásul az öreg hölgyedről is gondoskodtam.

Louis fejét a párnába fúrta, csendben imádkozva, hátha végre egyedül hagyja őt.

- Meg kéne köszönnöd nekem, nem elbújni, mint egy kislány.

A férfi haragja ellenére sem válaszolt. Az elindult az ágyhoz, és belemarkolva Louis hajába húzta el a párnától.

Louis hiába próbálkozott, ajkai közül egy halk nyögés szaladt ki, mikor a férfi tovább ráncigálta ki az ágyból. Kihúzta az anyja szobájából, majd az övébe lökte be. A fiú azonnal a földre esett, amint elengedték a haját.

A férfi mély levegőt vett – Nézd, nem szeretlek bántani, de annyira fel tudsz idegesíteni. Gondoskodok rólad, segítek neked az én nagylelkű szívemmel együtt.

Ez lenne a nagylelkű?

- És hogyan hálálod meg? Elfutsz előlem anyucihoz, mikor hazahozlak?

Hagyj békén. Hagyj békén. Hagyj békén.

Magában könyörgött, ezzel figyelmen kívül hagyva a férfit, aki letérdelt mellé a padlóra és letörölte az arcáról a könnycseppeket.

Louis akarata ellenére húzódott el az érintéstől.

- Megértem; hosszú napod volt. Most békén hagylak – a férfi felállt és az ajtóhoz ment – Tényleg hiányoztál, bébi.

---------------------------------------

Niall és Harry egy másik ház előtt álltak meg. Ez a kétemeletes épület sokkal másabb volt, mint Mr. Tomlinson fehér kúriája. Ez a ház le volt lakva, kétségbeesetten szüksége lett volna egy új tetőre és egy festésre.

- Mi van, ha nincs itt? – muszáj volt megkérdeznie Harrynek.

Niall felsóhajtott – Akkor megpróbálkozunk egy másik háznál. De most inkább próbálj pozitív maradni.

Harry bólintott – Talán itt kéne maradnod a kocsiban kicsit. Nem akarom, hogy Louis újra megijedjen.

- Nem is tudom – habozott Niall – Mi van, ha az is a házban van, aki bántja Louist?

- Minden rendben lesz. Itt leszel, hogy megments, ha valami történne.

- Hát jó – Niall még mindig nyugtalan volt, amiért Harry egyedül akart oda bemenni, de egyetértett vele, miközben figyelte, hogy a göndör hajú barátja az ajtóhoz megy és bekopogtat.

Harry meglepődött, mikor az ajtó egy kopogás után kinyílt. Egy fiatal férfi volt az ajtó túloldalán, aki a húszas évei elején járhatott. Kicsit magasabb volt Harrynél és láthatóan jól izmolt. Piszkos szőke haja rendezetlenül állt, de illett a kinézetéhez; majd hogy nem szörfös külsőt adott neki. Harry még vonzónak is találta volna, ha a tekintete miatt nem söpört volna végig testén egy kényelmetlen hullám.

- Segíthetek? – kérdezte a férfi.

- Louis Tomlinsont keresem – vágott bele a közepébe.

A férfi oldalra fordította a fejét és önelégülten elmosolyodott – Louist keresed?

- Igen – válaszolta Harry kissé bosszúsan.

Miért döbben meg mindenki, csak mert őt keresem?

- Nézd, nem hiszem, hogy Louisnak lenne ehhez most hangulata. Hosszú napja volt, elég ideges és pihennie kell.

Harry állkapcsa leesett.

Louis valóban itt van? Végre megtaláltam a helyet, ahol él?

- Kérem. Nagyon fontos lenne – könyörgött.

A srác összeszűkítette a szemét – Mi lenne olyan fontos?

- Uhh… iskolai dolgok. Egy feladat, ami a fél jegyünket adja.

Kérlek, engedj be, kérlek, engedj be.

A férfi nem volt teljesen meggyőzve, de bólintott a fejével. Elállt az ajtóból, ezzel ösztönözve Harryt, hogy jöjjön beljebb. A fiú gyorsan megtette azt a pár lépést, esélyt sem adva a férfinek, hogy meggondolja magát.

- A szobájában van, jobbra az első – magyarázta és a lépcső felé mutatott.

Harry bólintott és felsietett a lépcsőkön. A felé az ajtó felé rohant, amit a férfi mondott neki, és azonnal benyitott, nem bajlódott a kopogással. Rögtön meglátta az alacsony fiút, összegömbölyödve az ágyában. Üres kifejezéssel nézett a semmibe; nem mozdult, mintha észre sem vette volna Harryt.

- Lou? – kérdezte, miközben lassan odasétált az összetört fiúhoz.

Most már itt vagyok. Minden rendben lesz.