Több, mint aminek látszik - 24. Fejezet

24. Fejezet

Négy nap.

Négy napja látta Harry Louist.

Négy napja, hogy a törött fiút a karjaiban tartotta.

Négy napja tátongott a szívében egy óriási lyuk, miután elhagyta Louisék házát.

A fiú nem járt iskolába; na nem mintha Harry elvárta volna tőle.

Egy üzenetére sem válaszolt a több tucat közül, amit elküldött neki, ahogy a kétségbeesett telefonhívásokra sem.

Minden, amit Harry akart, hogy megbizonyosodjon arról, hogy Louis biztonságban van.

Olyan erősen próbálta megértetni Louisval, hogy milyen rossz helyzetben is van.

De mintha Louis meg sem akarta volna hallani, amit Harry mondott neki; nem volt hajlandó ésszerűen gondolkozni.

Harry négy napon keresztül a hitetlenkedés felhőjében maradt.

Az anyja kényszerítette őt, hogy menjen iskolába, ahova úgy járt, akár egy zombi. Ült az osztályteremben, hallotta a tanárait, de nem fogta fel az anyagot, amit leadtak. Hallotta, ahogy társai a folyosón többször is megszólítják, de mind süket fülekre talált.

Az egyetlen dolog, amit hallott, az a félelmetes rémült hang volt, ami Louishoz tartozott; már négy napja.

Harry nem mesélte el az édesanyjának, hogy mi történt abban a házban.

Őszintén szólva, félt. Anne vagy rögtön kihívná a rendőrséget; amit Louis egyértelműen nem akart volna, vagy maga is bemenne a házukba.

És Harry sem akarta, hogy az anyja odamenjen; főleg, hogy Jason bármit csinálhat vele.

Tudta, hogy önzőség, de csak azért nem mondta el, mert meg akarta védeni.

Azonban Louist is meg akarta védeni.

Négy nap telt el, de még mindig nem tudta, hogy mit tegyen.

Harry benyitott a házukba, csizmáját az ajtóban lerúgva. Hallotta, hogy az anyukája a konyhából szól neki, de figyelmen kívül hagyta, majd felsétált a hálószobájába és levetette magát az ágyra.

Magában felnyögött, mikor az anyja feje jelent meg az ajtóban.

- Harry, nem hallottad, hogy szóltam?

Az említett még jobban belepasszírozta magát az ágyán lévő hideg takaróba, nem válaszolt és föl sem nézett.

Anne felsóhajtott és beljebb lépett a szobába – Harry, tudom, hogy tini vagy, és lehetnek hangulatváltozásaid, de kezdesz megijeszteni. Nem vagy önmagad már jó néhány napja.

Harry érezte, ahogy belenyilall a bűntudat, de csak egy pillanatig.

Aztán ismét elhidegült.

- Nem beszélsz, nem eszel és egyértelmű, hogy nem alszol.

Anne észrevette a fia sápadt vonásait, a táskákat a szeme alatt, és érezte, ahogy a szíve elnehezül. Egyáltalán nem hasonlított a valódi fiára. Mindig is erős volt és sosem zárkózott el.

- Életem, kérlek, nézz rám.

Harry végül felpillantott Anne nyugtató szempárjába.

- Ez az egész Louis miatt van? Azt mondtad, hogy megtaláltad, és hogy az édesanyjával volt. Vagy van valami más is, amiről nem tudok?

Harry nem tudta, mit mondjon. Tudta, hogy mindent el kell mondania az anyjának, ami történt. Meg kellett mondania Anne-nek, hogy Louis édesanyja beteg, hogy egy Jason nevű féregnél laknak, akitől a hideg futkosott Harry gerincén, és nem a jó értelemben. El kellett mondania Louis rémült pillantását, amikor Jason beszélt vele, és hogy azt mondta, az otthona egyáltalán nem biztonságos a göndör számára.

De túlságosan is félt.

Túl önző volt ahhoz, hogy bajba sodorja vele az anyját.

Végül is, az édesanyja volt az egyedüli, aki nem lépett ki Harry életéből.

Mikor az apja elhunyt, Harry még csak öt éves volt, Anne pedig végig a fiával volt, aki nem tudta elfojtani a gondolatát arról, hogy valami rossz történik az asszonnyal.

Nem, egy másik lehetőséget kellett kitalálnia, hogy segítsen Louisnak anélkül, hogy az anyukáját is belerángatná. Akkor is ki fogja hozni onnan a fiút, ha baseball ütővel kéne beszáguldani a házba, és Louis és Jay felváltva ütné és rúgná.

El is döntötte magában; nem fogja elmondani az anyukájának.

Kirángatta magát a gondolataiból és fejét rázva válaszolt Anne-nek.

A nő felsóhajtott – Nem hiszek neked, Harry.

A fenébe.

- De nem faggatlak tovább… egyenlőre.

Megsimogatta a fiú lábát, mielőtt kiment volna a szobából.

-------------------------

A következő nap, mikor végre már nem félt annyira, Harry rávette magát, hogy visszamegy Louisék házához, de ezúttal a fiú is vele fog jönni.

Vége volt a tanításnak, mikor Niallel a kocsijához sétáltak.

- Harry, biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? Úgy értem, nem kéne elmondani ezt az anyukádnak vagy valami?

- Nem, Niall – felelte a göndör, hangja szigorú volt – Nem fogom veszélybe sodorni.

Niall döbbenten lefékezett, ezzel a másikat is megállásra késztetve – És azzal semmi gond nincs, ha magadat sodrod veszélybe?

Harry felsóhajtott és Niall felé fordult – Te kint fogsz várni, és ha húsz perc múlva sem fogok kijönni, hívd föl a rendőrséget, és azok majd segítenek.

- Tényleg nem tetszik ez az egész, Haz.

Harry elmosolyodott – Tudom, haver. De nem hívhatjuk ide anyát, sőt, senki mást, az csak még jobban megijesztené Louist.

Hosszú pillanatok múlva, mialatt Harry még egyszer átgondolta volna a tervét, Niall bólintott és tovább sétált a kocsijához.

A Louishoz, vagyis inkább Jason házához vezető út hosszú és csendes volt. Sem Harry, sem Niall nem szólalt meg. Az egyetlen hang, ami betöltötte az utasteret, az a szőke fiú ujjainak ideges dobolása volt a kormányon, valamint Harry lábrázása.

Végül leparkoltak a ház előtt.

A göndör lassan kiszállt a járműből és az ajtóhoz sétált, keze már a kilincsen volt és lenyomta, remélve, hogy nyitva van; de nem volt. Kínjában felnyögött, majd körbejárta a házat, megpróbálva minden ablakot kinyitni.

Az okos tervének az egyik része az volt, hogy anélkül jusson be a házba, hogy azt Jason észrevenné. Ez volt az egyetlen módja, amiért úgy érezte, vissza kell mennie, mivel esélyt sem látott arra, hogy az a szörnyeteg még egyszer beengedje őt oda.

Végül megpróbált még egy ablaknál bejutni, amely messzebb a ház oldalán húzódott, és meglepődve tapasztalta, mikor ki bírta nyitni. Felkapaszkodott és átemelte lábait, miközben megpróbált a lehető leghalkabban bemászni. Miután bejutott, körbenézett. Egy fürdőszobában volt.

Várt egy percet, hogy le tudjon nyugodni, mielőtt kinyitotta volna az ajtót és kidugja a fejét.

Az egész házban csend volt.

Harry nem tudta eldönteni, hogy ez jó-e vagy sem.

Mielőtt átgondolta volna, hogy mit is tesz, már felfelé haladt a lépcsőn, és benyitott Louis hálószobája ajtaján. Abban reménykedett, hogy az ágyban találja a fiút.

De nem volt ott.

Harry összeráncolta a szemöldökét, majd tovább sétált, ide-oda fordulgatott, remélve, hogy a fiú csak a szoba valamelyik sarkában van.

De sehol sem volt.

Eszébe jutott egy újabb ötlet, ezért kisétált a szobából, végig a folyosón, egészen Jay szobájáig.

Remény telve nyitotta ki az ajtót, viszont csak még inkább ráncolta a szemét a látottaktól.

Semmi.

Egyedül Mrs. Tomlinson feküdt az ágyában.

- Hol a pokolban vagy, Louis? – suttogta érdes hangján.

Lesétált a lépcsőn, már meg sem próbált csendben maradni.

Dühös volt és csalódott.

Már éppen sétált volna ki a lakásból, mikor egy hang ütötte meg a fülét.

Fejét azonnal felkapta, szemei pedig kikerekedtek.

Mi volt ez?

Még mindig a szoba közepén ácsorgott, fülelve, hátha újra meghall valamit a saját szívdobogásán kívül.

Semmi.

Esküszöm, pedig hallottam valamit.

De nem volt benne biztos, hogy mi volt az, amit hallott.

Egy suttogás?

Valaki sír?

Mi volt az?

Egy másik hang törte meg a csendet, amit ezúttal Harry világosan hallott.

Egy nyögés volt.

Az agya ezerrel dolgozott, miközben a hang irányához igyekezett. Épp a sötét folyosón állt, mikor ismét meghallotta.

Újra hallotta azt a fájdalmas nyögést.

Harry szíve egy pillanatra megállt, miközben ahhoz az ajtóhoz ért, ahonnan a nyögést hallotta. Lassan nyitott be, de a látvány, ami fogadta, szíven ütötte.

Egy ágy volt vele szembe, rajta pedig Louis.

Karjai a feje felé voltak a fejtámlához kötözve.

Csak egy bokszeralsó volt rajta; amivel tisztán lehetett látni az új zúzódásokat, amelyek törzsét és combját tarkították.

- Louis? – nyögte ki Harry. Átvágott a szobán, de azért körülnézett, hogy megbizonyosodjon arról, hogy a szörnyeteg nincs itt – Louis, hallasz engem?

Nem kapott választ.

Az ágyhoz lépett és elfojtotta a zokogását, mikor látta a fiú csuklóit, aki bizonyára kétségbeesetten próbált kiszabadulni.

Átment az ágy másik oldalára, imádkozva, hogy láthassa az óceán-kék tekintetet.

Megdöbbent, mikor kívánsága meghallgatásra talált; Louis szemei nyitva voltak.

De nem csillogtak olyan szépen, mint eddig.

Tekintete üres volt.

Csak bámult. A semmibe.

Harry alig ismerte fel az ágyon fekvő fiút. Arca beesett volt, és sokkal halványabb, mint amit lehetségesnek gondolt.

- L-louis?

De a fiúnak a szeme se rebbent.

- Louis, kérlek! Nézz rám! – Harry most már könyörgött.

Még mindig semmi.

A szemeiben lévő üresség végtelennek tűnt.

A göndör Louis fedetlen mellkasára nézett. Lassan emelkedett és süllyedt. Tehát még lélegzik.

De akkor miért nem válaszol?

- Louis! – kiáltotta és keményen megrázta a fiút – Kérlek… könyörgök!

És az élettelen szemek megrebbentek.

Harry élesen szívta magába a levegőt – Louis. Én vagyok. Harry. Kérlek, csak nézz rám.

Íriszei lustán mozdultak el eredeti helyükről, de még mindig nem találta meg a hang forrását.

Biztos beadott neki valamilyen drogot.

- Tarts ki, Lou, ki foglak innen vinni.

Harry idegesen kotorászott farmere hátsó zsebében, mígnem kihalászta onnan a bicskáját. Kinyitotta azt, majd elvágta a fiú csuklóját szorító kötelet, ezzel kiszabadítva.

Amint a kötél elengedte, Louis kezei tehetetlenül estek le, de Harry megragadta azokat és magához ölelte a vékony testet.

A fiú hevesen reszketett.

- L-louis… mit tettek veled?

Ezúttal viszont megtalálta a zöld szempárt.

- Haaaaary? – mondta ki Louis a nevét.

Már ez az egyetlen szó is beteg, gyenge és megtört volt.

De beszélt. Valahol mélyen legbelül a tudatánál volt.

- Én vagyok, Lou, itt vagyok – kezdte el előre hátra ringatni – Megtaláltalak.

- Ő… ő néz…

De nem tudta befejezni, amit elkezdett. Szemei ismét ólomsúlyúak lettek, majd lehunyta azokat, abban a pillanatban pedig a teste is elernyedt Harry karjaiban.

- Louis! Kelj fel! – könyörgött a göndör, majd felemelte a fiút és megérintette a zúzott arcát – Kérlek, nyisd ki a szemed és nézz rám, Louis! Nézz rám!

De nem kapott választ.

Ó istenem. Mennünk kell. Ki kell innen őt vinnem egy kórházba.

Ahogy felállt, vele együtt emelte fel Louist is, biztonságosan tartva őt a karjaiban.

A fiú fejét óvatosan nyaka és kulcscsontja közé igazította, majd sietősen átszelték a szobát.

Harry körülbelül három méterre lehetett az ajtótól, mikor az hirtelen kinyílt és belépett rajta Jason egy borzasztóan dühös szempárral… és egy pillanatra mintha úgy villant volna meg a szeme, mintha… egy vadász lesne a zsákmányára.