Több, mint aminek látszik - 32. Fejezet

 

A Nap már rég lement, a Hold magasan az égen járt, bevilágítva a sötét ház ablakain.

A lakásban csend honolt; békés volt, miközben a lakók mélyen aludtak a szobáikban, kimerülve egy fárasztó nap után.

Minden csöndes volt.

Egészen eddig a pillanatig.

Egy rémült sikoly hatolt át a Styles házának csendjén, amire Anne ébredezni kezdett.

Felpattant az ágyból, és a papucsát és köntösét hátrahagyva rohant végig a folyosón, világos rózsaszín pizsama alsóban, valamint hozzá illő trikóban.

Amikor Louis hálószobájának ajtajához ért, megpróbálta kinyitni azt, de szemei elkerekedtek, mikor rájött, hogy zárva van.

Az ajtó túloldalán újra felhangzott egy sikoly, amit hallva borzongás futott végig Anne gerincén.

- Louis? – kezdte el ököllel verni az ajtót, testében pedig átjárt a félelem – Louis! Nyisd ki az ajtót, kicsim!

Mikor továbbra sem kapott választ, még erősebben kezdte ülni a fát, és átkozta magát, amiért nem távolította el az ajtón lévő zárat.

- Gyerünk, Louis, Anne vagyok! – kiabálta – Kérlek, nyisd ki az ajtót!

A rémült sikolyok ijedt nyöszörgésekké halkultak, a nő pedig nem tudta, mi tévő legyen.

Harry abban a pillanatban rohant ki a szobájából a folyosóra, göndör haja zilált volt, szemei aggodalmat tükröztek.

- Mi a baj? – kérdezte kétségbeesetten.

Anne legyőzötten döntötte homlokát az ajtónak.

- Bezárta az ajtót.

Harry szíve a gyomrába süllyedt.

Ó.

Louis nem érezte magát biztonságban.

Azért zárta magára az ajtót, mert nem érzi magát biztonságban.

Anne elemelte onnan a fejét és újra ököllel kezdte verni az ajtót, kétségbeesetten próbálta rávenni, hogy a fiú nyissa ki az ajtót.

- Állj! – kiáltotta Harry és megragadta az anyja kezét, hogy még egyet üssön a fára.

A nő megfordult, hogy a fiára nézzen, szemei tányér méretűek voltak, az álla pedig valahol a padlón heverhetett a fia tettére. Kérdőn vonta fel a szemöldökét.

- Ezzel valószínűleg csak jobban megijeszted őt – magyarázta – Hadd próbáljam én.

Harry közelebb lépett az ajtóhoz, ajkai pedig épp hogy nem értek a durva fához, miközben beszélni kezdett.

- Louis? Harry vagyok – mondta halkan, ahhoz viszont elég hangosan, hogy a másik fiú meghallja – Hallasz?

Nem kapott választ.

- Itt vagyok anyával – magyarázta – Aggódunk miattad.

Csend.

- Biztonságban vagy, itthon a… családoddal.

Harry remélte, hogy kap valamilyen választ az ijedt fiútól, de nem így lett.

Legalább a sikoltozást abbahagyta.

A göndör hajú fiú az anyja felé fordult – Nem tudom, mit tegyek.

A nő is csak a fejét rázta, alig találta a szavait – Én sem.

Harry felsóhajtott, mielőtt óvatosan bekopogott az ajtón – Louis, kérlek, mondd meg, hogy jól vagy, oké?

Semmi.

Mit csinálhat bent?

Túlságosan nagy a csend.

Talán… bántja magát?

A gondolat keményen lesújtotta Harryt.

- Anya, nem gondolod, hogy bántaná magát, ugye?

Anne szeme elkerekedett, mikor először belegondolt, és mikor ez megtörtént, látványosan elsápadt.

Nem tenné.

Vagy igen?

- Louis, kérlek. Megijesztesz! – sírta Harry, még egyszer bekopogva.

Végül egy kattanást hallottak az ajtó túloldalán.

Kinyitotta az ajtót.

Eltartott egy pillanatig, míg realizálta, de utána rögtön kinyitotta az ajtót, majd beljebb lépett.

Louis az ágyon ült, karjaival szorosan ölelte a remegő testét, arca pedig sápadt volt.

Harry végigpásztázta a terepet, bármi jelét keresve annak, hogy a fiú bánthatta-e magát.

De nem volt semmi jele.

Megkönnyebbülten felsóhajtott, majd Louis felé sétált.

- Szia – üdvözölte egy kis, megnyugtató mosollyal az arcán.

Louis vett egy reszketeg, mély lélegzetet, majd felemelte tekintetét és Harryre nézett.

- Köszönöm, hogy kinyitottad az ajtót nekünk, Louis – Harry óvatosan lépdelt a fiú felé – Nagyon aggódtunk.

Az alacsonyabb fiú rémült tekintete megenyhült, majd könnyekkel telt meg.

- Harry?

- Igen, Louis. Én vagyok az – válaszolt szomorúan – Itt vagyok.

Amint a göndör meglátta, hogy a fiú alsó ajkai megremegtek, azonnal odasietett hozzá és az ölelésébe húzta, előre-hátra ringatva magukat.

- A-azt hittem, ő az. Azt hittem, m-megpróbál ide bejönni… – zokogta.

- Semmi baj, Lou – suttogta Harry, ajkaival még éppen nem érintette a másik fülét – Vigyázok rád.

- Tényleg azt hittem, újra itt vagyok, Jason házában.

- Az csak egy rémálom volt, Louis – nyugtatta Harry – Már elment, és életének hátralévő részeiben pedig rácsok mögött marad. Sosem fog tudni többet bántani.

- Tudom – szipogott a fiú – De annyira valóságos volt.

Harry nem válaszolt, csak tovább ringatta őt, kezével pedig beletúrt Louis hajába, megnyugtatva ezzel mindkettejüket.

Anne az ajtóban állt, és figyelte, hogy Louis jobban lesz-e, viszont nem akarta megszakítani a pillanatot sem. A fia volt a nyugtató erő Louis számára, így nem akart véget vetni a pillanatnak. Szóval, mikor látta, hogy a fiú rendben lesz, úgy döntött, csendben átsétál a saját szobájába.

- Sajnálom – sírta Louis.

- Nem, sshh. Nem kell semmi miatt bocsánatot kérned – búgta Harry.

- Fölébresztettelek téged és Annet is.

Harry elmosolyodott és egy lágy csókot hintett a homlokára – Nem számít.

- Bezártam az ajtót is.

Harry felsóhajtott – Megkérdezhetem, hogy miért tetted?

- N-nem igazán tudom. Amióta mellettem aludtál, mindig biztonságban éreztem magam. De így nem volt semmi, ami megakadályozhatta volna a rémálmokat. Arra gondoltam, hogy ha bezárom az ajtót, talán a rémálmokat is kizárhatom vele.

Harry szíve összetört.

- Louis, itt maradok melletted, ameddig csak szükséged van rám.

- Tényleg?

- Természetesen. Így te is távol tudod tartani az én rémálmaimat.

Louis felnézett – Neked is vannak rémálmaid?

Harry bólintott.

- Miről szólnak?

Végigfuttatta ujjait Louis tincsi közt, mielőtt válaszolt volna – Engem leginkább Jason gonosz, sötét tekintete kísért. De a legrosszabb rémálmom, hogy Jason helyett téged lőnek le.

Most Louis-n volt a sor, hogy nyugtatóan beletúrjon Harry fürtjei közé.

- Fogalmad sincs, mennyire megijedtem, mikor azt hittem, téged öltek meg. Hogy az a vér, ami az arcomra fröccsent, nem az övé, hanem a tiéd.

- De az övé volt – suttogta Louis.

Harry bólintott – De a rémálmaimban így szerepelt. És az egész az én hibám volt, mert nem mertem kinyitni a szemem.

A fiú érezte, amint néhány könnycsepp legördül az arcán, minden érzelem és gondolat, amit eddig rejtegetett, végre a felszínre került. Külsőleg erős volt, mivel tudta, hogy Louisnak szüksége van egy ilyen védelmezőre, hogy túl tudjon lépni ezeken a szörnyűségeken, de belül ugyanúgy össze volt törve.

Mielőtt felfogta volna, a légzése szabálytalanná vált, néha bennrekedt a levegője és sírni kezdett.

A látvány teljesen ledöbbentette Louist, még sosem látta a másikat ilyen összetörtnek és törékenynek. Mindig is ő volt az erősebb, akire Louis számíthatott, aki vigasztalta és megakadályozta, hogy visszaessen a sötétségbe.

Mindig itt volt nekem, és most rajtam a sor, hogy mellette legyek.

Megcserélték az eddigi helyzetüket, és most ő fonta kis kezeit a fiú karjaira, Harry pedig azonnal belekapaszkodott Louis pólójával, átitatva a vékony pamutot a könnyeivel.

Louis szégyellte magát, amiért a saját fájdalmaival volt elfoglalva és nem vette észre, hogy Harry ugyan azt éli át, mint ő.

Ujjaival beletúrt a göndör tincsekbe, miközben Harryt még mindig rázta a zokogás.

- Engedd ki, Harry, csak engedd ki.

Louis most értette meg, hogy miket tartogatott Harry magában, a fiúnak pedig szüksége volt arra, hogy a felszínre kerüljenek azok az érzelmek, amiket eddig próbált mélyen elnyomni.

- Sajnálom, hogy nem vettem észre – suttogta – De már itt vagyok, csak úgy, mint nekem te.

Több perc is eltelt, mire Harry zihálása csillapodott és már könnyek sem folytak le az arcán.

Kivörösödött szemeivel Louisra nézett.

 A fiú szelíden mosolygott rá – Jobban vagy?

Harry aprót bólintott – K-köszönöm.

Louisnak szélesebb lett a mosolya – Felajánlom a vállamat, hogy rajta sírj, ez a legkevesebb, amit érted tehetek.

- Mindketten szerencsétlenek vagyunk, nem?

A kisebbik felkuncogott – Igen, azok. Anyukádat így ketten rendesen lefárasztjuk, ugye?

Harry felnevetett – Az biztos.

- Figyelj, Harry? – szólt Louis.

- Igen?

- Szeretnéd, hogy… hogy zongorázzak neked?

A göndör elmosolyodott. A zene egy közös pontjuk volt, mindkettejüknek a menekülést jelentette a világ kegyetlenségeitől. És most, ez a valami, amit Louis meg akar vele osztani, ugyanaz volt, mint mikor először találkoztak.

Ez pedig nyugtatóan hatott Harrynek.

- Nagyon szeretném.

Louis egy aprót bólintott, mire Harry elhúzódott a fiú karjai közül. Lemászott az ágyról, majd lassan odament a kis szintetizátorhoz, amelyet Styleséktól kapott.

Leült a párnázott székre, ujjait végigfuttatta a billentyűkön, vett egy mély lélegzetet, majd hagyta, hogy a billentyűk maguktól életre keljenek.

A varázslatos és elbűvölő dallam úgy szólalt meg, mint a jégcsapok és száncsengők kombinációja. Harry érezte benne a szomorúságot, amely egészen az erekig beszivárgott.

Felkelt az ágyból és Louis mögé sétált, figyelve, ahogy az ujjai szinte suhannak a billentyűzeten; le volt hunyva a szeme és teljesen beletemetkezett a zenébe.

Harry még közelebb lépett, míg mellkasa Louis hátához ért, karjait a másik törzse köré fonta, állát pedig a fiú feje búbján nyugtatta.

Louis elmosolyodott a hirtelen érintkezésre és kinyitotta a szemét, mikor vége lett a dalnak.

- Ez gyönyörű volt, Louis – dicsérte a göndör, karjaival szorosabban húzta magához a kis testet – Mi a címe?

- Semmiség, csak most találtam ki zongorázás közben – válaszolt vállat vonva.

Harry lesokkolódott. Ez volt a legszebb dal, amit valaha hallott, és Louis épp most találta ki?

Ő tökéletes.

- Lou, ez csodálatos.

- Semmiség, tényleg. Csak eljátszom, amit érzek – magyarázta – Az iskolában lévő előadóterem óta nem játszottam, szóval biztos, hogy kijöttem a gyakorlatból.

Harry megrázta a fejét – Tökéletes volt.

Louis felemelte a fejét és Harryre nézett, aki ugyan úgy a fiút bámulta.

- Köszönöm, hogy megosztottad ezt velem, Lou.

- Köszönöm, hogy játszhattam neked, Göndör.

Harry ajkát Louis homlokára helyezte és egy lágy csókot nyomott rá, mire Louis elmosolyodott.

- Nem bánod, ha ma este itt alszok veled? – kérdezte Harry.

- Azt hiszem, már tudod is a válaszomat – suttogta, miközben felállt és az ágyhoz húzta a fiút, és elfeküdtek rajta.

Mindketten bemásztak a meleg takarók alá, és egymással szemben voltak. Louis fejét Harry mellkasára hajtotta, miközben belélegezte a pézsmaillatot. Harry karjaival átölelte a fiút és közelebb vonta magához, állát pedig enyhén megemelte, míg Louis feje tetejéhez nem simult, imádva az érzést, hogy testük ilyen tökéletesen illeszkedett a másikéhoz.

- Jóéjt, Göndör – morogta Louis az izmos mellkasba.

Harry lehajtotta a fejét és ismét egy csókot nyomott a fiú homlokára.

- Szép álmokat, Lou.

Harry, miközben lehunyta a szemeit, folyamatosan hallotta magában a Louis által játszott dallamot. Ennek kombinációja, valamint az ölelésében pihenő fiú meleg teste tartotta távol a rémálmait.