Több, mint aminek látszik - 33. Fejezet

Hideg kezek.

A durva, érdes kéz olyan erősen szorítja az állát, ami lila zúzódásokat hagy hátra.

- Nyisd ki nekem.

Fájdalom járja át az arcát, ahogy a kemény kéz nekicsapódik.

- Azt mondtam, nyisd ki a szádat.

Sikoltozik.

Ki sikítozott?

Azok a sikolyok saját magától származtak volna?

Nem emlékezett rá, hogy megpróbált sikítani.

Nem emlékezett semmire.

Minden homályos és ködös és… rossz.

Csengett a füle.

Az arcának nekiütött kéz miatt?

Nem. Ez egy fegyver volt.

A pisztoly!

Már elsült?

Ennek semmi értelme.

Túl hangos volt.

Valaki sírt, könyörgött és… sikoltozott.

Miért nem szűnnek meg a sikolyok?

Vér volt. Túl sok vér.

Érezte magán. Érezte, hogy a rezes folyadék a bőrére csapódik.

Fájdalom. Borzasztó fájdalom.

Senki sem akart segíteni?

Segítségre van szükségük.

Nem.

Segítségre volt szükségük.

Most már túl késő.

Elment.

Meghalt.

És ez az egész az ő hibája volt.

-------------------------------------------

Louis elfordította a fejét a halk hang felé, amit Harry adott ki magából, aki a kanapé egyik végében aludt egy takaró alatt összegömbölyödve. Vasárnap délután volt, a két fiú a napot pedig filmnézéssel és egészségtelen kaják mellett töltötték. Harry körülbelül egy órája alhatott el.

Egy másik hang szökött ki a fiú ajkain, mire Louis összevonta a szemöldökét.

Nem hasonlított se horkolásra, se szuszogásra.

Ez nyöszörgés volt.

Hirtelen értette meg, miért adott ki ilyen hangokat.

Homlokát a félelem és fájdalom miatt ráncolta, és egy verejtékcsepp gyöngyözött a most sápadt bőrön, amelyet a függöny réseiből beszivárgó napsugár világított meg.

A nyöszörgések és kétségbeesett hangok, amik folyamatosan Harrytől származnak, egyre hangosabbak lettek.

Louis összevonta a szemöldökét.

Valójában még sosem volt tanúja annak, hogy Harrynek rémálma van.

Nehéz volt látni, hogy az a hatalmas erő, ami Harryben volt, most a rémálom miatt eltűnt; helyette teljesen meg volt rémülve.

Louis kinyújtotta a kezét és gyengéden megbökte Harry vállát. Remélte, hogy a szelíd érintéssel a rémálmok is alább hagynak, és hogy Harry öntudatlan elméje is ráébredjen, hogy nincs egyedül és biztonságban van.

De nem működött.

A göndör megremegett az érintésre és egy fájdalmas nyögés hangzott el.

Louis szíve elfacsarodott.

- H-Harry? – suttogta és óvatosan megint hozzáért a fiúhoz.

Louis vére megfagyott, mikor Harry fájdalmas szavakat kezdett motyogni.

- Minden az én hibám… minden az én hibám… minden az én hibám.

Több könnycsepp is legördült Louis arcán, mire gyorsan felemelte a kezét és dühösen próbálta letörölni őket.

Itt volt Ő, gyengén és szánalmasan viselkedett, amikor Harrynek egyértelműen szüksége volt arra, hogy erős legyen.

Fel kell ébresztenem.

A remegő fiú felé nyúlt, de egy pillanatra megállt.

Mit tegyek, ha kiakad?

Emlékezett még arra az éjszakára, mikor Harry végül megtört és elsírta magát, hagyva, hogy a hosszú ideg elfojtott érzelmei végre a felszínre kerüljenek. Akkor meg tudta őt nyugtatni, de ezúttal más volt. Harry ezúttal meg volt ijedve a saját emlékeinek csapdája miatt, amelyet az elméje gyártott neki.

Louis egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy bátorságot gyűjtsön és tudjon segíteni a fiúnak, majd közelebb csúszott hozzá.

- H-Harry? – dadogott és remegve érintette meg a vállát – K-kérlek… kérlek, é-ébredj fel.

Louis átkozta magát, amiért nem tudott mást mondani. Most nem lehetett gyenge. Harrynek szüksége volt rá.

Elhúzta a száját és újra próbálkozott.

- Harry? – ezúttal kissé hangosabb volt – Harry… k-kérlek.

Semmi sem változott.

A fiú reszketése egyre erőteljesebb volt.

Bárcsak itt lenne Anne. Ő tudná, mit kellene tenni.

Anne azon a délutánon egyedül hagyta a fiúkat a házban, az iskolában volt egy megbeszélésen, hogy megvitassák Louis helyzetét és mennyit hiányozhatnak még Harryvel az iskolából.

Meg tudom csinálni.

Louis egy pillanatig elgondolkozott, mielőtt meghozta volna a döntését.

Lassan és óvatosan átnyúlt a fiú mellkasán, és az oldalánál fogva magához húzta. Finoman elhelyezte az ölében a remegő testet, Harry karját pedig átkulcsolta a teste körül.

A nyöszörgés azonnal megszűnt, helyét lágy sírás, majd zokogás vette át.

- Minden rendben – suttogta Louis, miközben megpróbálta egy helyben tartani a fú testét. Gyorsan kipislogta a könnyeit, majd újra elhelyezte az ölében, majd jobb kezét óvatosan kihúzta és lágyan simogatni kezdte a göndör fürtöket.

- Itt vagyok – sírta – Itt vagyok… é-és nem megyek többé sehova.

Louis vett egy mély lélegzetet, szavaival próbálta önmagát is megnyugtatni.

Pontosan tudta, hogy mit akar mondani.

Könyörögni akart Harrynek, hogy ébredjen fel, és hogy mondogassa neki, hogy biztonságban van.

Meg akarta ígérni Harrynek, hogy nem hagyja egyedül.

Olyan sok dolog volt, amit el akart mondani.

Amit muszáj volt elmondania.

Annyi szó.

Annyi ígéret.

- K-kérlek…

Mégis, úgy tűnt, ez volt az egyetlen szó, amit hangosan is képes volt kimondani.

Olyan hangon, ami kísértetiesen hangzott egy elfojtott morgásnak Louis torka legmélyéről.

Ez pedig borzasztóan frusztráló volt.

Csak azt akarta, hogy Harry meghallja.

- H-Harry? – újra megpróbálta, ezúttal lehunyt szemmel. Talán ha jobban összpontosítana.

- H-hallasz engem?

Végül megérezte, hogy a fiú egy kicsit arrébb mozdult.

A mellkasa összeszorult.

Ez azt jelenti, hogy Harry hallja őt?

Válaszolt volna neki?

- Harry? – szólította újra – Hallasz?

Egy bólintás. Egy apró bólintás, amit Louis talán észre sem vett volna, ha nem tartaná magához olyan szorosan a fiút.

A megkönnyebbülés hullámokban öntötte el.

Csak tartotta az ölében a remegő fiút, előre-hátra ringatva magukat, hogy próbálja enyhíteni a félelmet.

Harry úgy érezte, forog körülötte a világ. A szemei csuka voltak, de minden olyan zavarosnak, ködösnek tűnt.

Ez a valóság?

Muszáj… muszáj, hogy az legyen.

Szükségem van rá.

Kérlek, csak legyen jól.

Muszáj, hogy ő jól legyen.

- Harry, ki tudod nekem nyitni a szemed?

Ez Louis!

Az én Louis-m.

Itt van.

 És nem…

Ő nem…

Harry olyan kétségbeesetten ki akarta nyitni a szemét.

Volt egy esély… egy esély arra, hogy mindez csak egy rémálom. Lehetséges, hogy Louis valóban itt van, beszél hozzá, ő pedig a karjai között van. Volt rá esély, hogy minden rendben van.

Érezte Louis testének melegét.

Hallotta őt.

Érezte az illatát is.

Csak annyi lett volna a dolga, hogy kinyissa a szemét, és már biztosan meg lett volna róla győződve.

De… mi van, ha…?

Mi van, ha nem ez a valóság?

Mi van, ha Louis valóban elment?

Hallotta a lövést.

Érezte a vért; ahogy folyt le az arcáról.

Louis vérét.

- Harry?

Louis.

Tényleg ő az.

Mégsem halt meg.

- Kérlek, gyere vissza hozzám, Harry.

Érezte, ahogy finoman megszorították az ujjait.

Érezte, amint vékony ujjak túrnak bele a hajába.

Louis.

Ki kell nyitnom a szemem.

És végül megtette.

Amikor szemei végül a kék íriszekre fókuszáltak, tudta, hogy tényleg valódi.

Louis nézett vissza rá.

Itt volt.

És… minden rendben volt vele.

Viszont látta rajta, hogy aggódik; tényleg aggódik. Pupillái tágak voltak és Harry észrevett néhány felszáradt könnycseppet az arcán.

De itt volt.

- L-Louis? – a fiú univerzumában ez volt a legfontosabb szó, ami most elhagyta az ajkait. A hangja rekedt volt, gyenge és tele érzelmekkel, de nem számított, mert Louisval minden rendben volt.

Amikor kimondta a nevét, Louis mellkasában valami megmozdult. Szemei újra bepárásodtak a könnyektől, és gyorsan bólintott, mert nem bízott a hangjában.

Harry visszatért.

Visszatért abból a borzalmas rémálomból, amibe beleragadt.

Néhány másodpercig csak bámulták egymást, kiélvezve a kettejük között létrejött kellemes légkört, majd szorosan megölelték egymást, és azt kívánták, bárcsak örökké tarthatna ez a pillanat.

Könnyek gördültek le az arcukról, miközben egymás karjaiban voltak.

Louis szipogott egyet és még szorosabban ölelte magához Harryt.

Végül csak sikerült visszahoznia.

És soha többé nem fogja elengedni.

-A-azt hittem, hogy… hogy m-meghaltál – sírt fel a göndör, szavait alig lehetett érteni, mert az arcát szinte teljesen belefúrta a másik vállába.

- Nem… - zihálta Louis, még erősebben magához húzva – Itt vagyok.

Harry felemelte a fejét és könnyáztatott arccal Louisra nézett – Annyira igazi volt.

A fiú megrázta a fejét, és kezeibe vette Harry arcát, majd mélyen a szemébe nézett – De nem történt meg.

- Mi van, ha mégis? Mi van, ha nem is ez a valóság?

A göndör légzése szaporábbá vált és szíve őrült módjára kezdett verni, ahogy az agya egymás után kezdte vetíteni elé a rémképeket.

- Nem, Harry, ne gondolj erre. Ez a valóság. Itt vagyok veled – biztosította Louis.

De nem volt biztos benne, szemeit újra lehunyta, fejét oda-vissza rázta.

Ne ne ne. Harry, ne csináld ezt újra!

- Harry, csak nyisd ki nekem újra a szemed.

A göndör erősebben rázta a fejét. Louis kezei még mindig az arcán voltak és azok is jobbra-balra mozogtak, ahogy a fejét rázta.

Légvételei zihálásba csaptak át, ahogy egyre gyorsabban és nehezebben kapkodta a levegőt.

- Harry, meg kell nyugodnod.

Még mindig zihált.

Pánikrohama van.

- Sssh, Harry… lélegezz.

Még mindig gyorsan vette a levegőt.

- Harry, kérlek, csak figyelj a hangomra.

Ez sem segített. Bármit is mondott Louis, az nem jutott el Harryhez. Szemeit még mindig szorosan összezárva tartotta, fejét folyamatosan rázta és a légzése olyan volt, akár egy partra vetett halé.

Louis hátrébb húzódott és tehetetlenül figyelte, ahogy szemei előtt hullik darabokra a fiú. Nem akarta így látni Harryt.

A fiúnak szüksége volt arra, hogy érezze, ez a valóság, és ehhez éreznie kellett Louist.

Ezért a kisebbik előre lépett, majd Harry reszkető kezeihez nyúlt – Itt vagyok – szólalt meg halkan – Mindig itt leszek.

Aztán lehajolt, szemeit lehunyta, és ajkait a másikéhoz nyomta.

Harry lélegzete elakadt, szemei hirtelen pattantak ki, mielőtt újra lecsukta volna őket. Az összes félelme elpárolgott, mikor megérezte Louis lágy ajkait, és a benne lévő borzalmak helyét lassan a nyugalom vette át, ami az egész elméjét elárasztotta. Végre megnyugodott.

Teljes nyugalom fogta közre.

Lassan elváltak egymástól. Homlokukat összeérintették, és szemeik továbbra is csukva voltak, mindketten az ajkukon érezték az előbbi csókjukat.

- Itt vagyok – suttogta Louis.