Több, mint aminek látszik - 36. Fejezet

 

A fehér folyosók szinte már összemosódtak, miközben Louis az anyja szobája felé tartott.

- Nyugodtan maradj, ameddig csak akarsz, és ha bármire szükséged van, csak nyomd meg a nővér hívót – mondta egy barátságos, szőke hajú ápolónő a szoba előtt állva. Egy megnyugtató mosoly és a sértetlen vállán kapott apró érintés után végül egyedül maradt.

Remegő kezét az ajtó kilincsére helyezte, majd egy mély lélegzetet véve belépett az anyukája szobájába.

Semmi sem tudta felkészíteni arra, amivel szembetalálkozott.

Jay még mindig mozdulatlanul feküdt, az arcának semmi színe nem volt, csak a kísérteties falfehér. Olyan aprónak és soványnak tűnt, hogy aki látta, nem hitt volna abban, hogy valaha egészséges volt. A testén többfelé vezetékek futottak, amelyek gépekhez voltak csatlakoztatva.

Louis szíve abban a pillanatban leállt, ahogy a nő torka alatt lévő csövet megpillantotta.

Istenem, még csak nem is magától lélegzik.

A fiú már fizikailag rosszul volt. Az édesanyjára alig ismert rá.

Az orvosok azt mondták neki, hogy az állapota egyre javul, de ez hogy lehetséges, ha leginkább egy… halottra hasonlít?!

- Anya?

Ajkain egy megtört zokogó hang szökött ki, és a kezeivel azonnal eltakarta a száját, hogy a kétségbeesett sírása ne törjön ki.

Muszáj volt megcsinálnia; az anyukájának szüksége volt rá, hogy erős legyen.

Az egyik széket Jay mellé húzta, majd leült rá, és óvatosan megfogta az anyja kicsi és törékeny kezét.

- Szia, anyu – súgta neki, ennél hangosabban ha akart volna sem tudott megszólalni – Sajnálom, hogy eddig nem látogattalak meg. Tudom, hogy nem kifogás, de volt néhány dolgom…

Megállt, majd vett néhány mély levegőt, hogy a száguldó szívét kicsit lelassítsa.

- De szeretném, ha tudnád, hogy nem hibáztatlak azért, ami történt. Nem szeretném, hogy ezt gondold, oké?

Louis a hüvelykujjával apró köröket rajzolt a kézfejre.

- Jason örökre távozott az életünkből. És ezért nem lehetünk elég hálásak Harrynek.

A fiú szemei csillogtak, miközben mosolygott.

- Nem tudom, emlékszel-e rá, hogy találkoztatok, de nagyon megkedvelted őt. Göndör haja van és mindig annyira puha, és a szemei mindig a tavaszra emlékeztetnek, mert annyira zöldek.

Továbbra is mosolygott, miközben Harryről beszélt.

- És ő a legédesebb ember, akivel valaha is találkoztam; ő mindig annyira jól bánik velem, és folyamatosan gondoskodik arról, hogy biztonságban legyek. Ő… tényleg megmentett engem, anyu. Emlékszel rá, mikor hazajöttél Afrikából és eléggé szétesett voltam? Azt mondtad, egy nap találok valakit, aki nemcsak begyógyítja az összetört szívemet, de a részesévé is válik. Én… azt hiszem, megtaláltam ezt a személyt, anyu.

Ismét megállt, és az anyja arcára nézett.

- Szeretem őt.

-------------------------------------------

- Niall, - szólt bele a telefonba Anne látszólag higgadt hangon, pedig valójában rettegett – Mi történt Harryvel?

A fiú hangja folyamatosan remegett a vonal másik végén – Nem tudom. Csak pánikba esett, aztán azt mondta, hogy jól van, de én tudom, hogy nem és elment zuhanyozni és tudom, hogy valami baj van.

- Hé, édesem, nyugodj meg és lélegezz – utasította Anne, mivel nem értette minden szavát, amit az előbb elhadart a fiú.

- Haza kell jönnöd Louis-val – válaszolta – Most!

A hangsúly, amivel utasították késztette arra Annet, hogy azonnal felálljon a székből és afelé a kórházi szoba felé sétáljon, ahol Louis is volt – Niall, most nagyon megijesztesz.

- Sajnálom, de… még sosem láttam Harryt ilyennek – Félek.

- Hamarosan ott leszek, oké?

Oké, de kérlek, siess!

- Sietek – miután letette a telefonját, a nő már gyakorlatilag kocogott végig a folyosókon, Jay saját szobája felé.

Ahogy lépett be az ajtón, már nyitotta is a száját, hogy szóljon Louisnak, hogy ideje menni, de a látványtól hirtelen megdermedt.

Louis az anyja kezét fogta, feje az övé mellett pihent, és bár szeme csukva volt, jól látszottak a könnycseppek nyomai a sápadt arcán.

A nő tett pár lépést befelé, mikor észrevette, hogy Louis alszik.

Nem volt igazságos. Egy örökkévalóságig győzködte a fiút, hogy látogassa meg a beteg édesanyját, majd mikor végül belement, Anne megígérte neki, hogy bármeddig maradhatnak. Most viszont itt állt, hogy véget vessen a látogatásnak.

- Louis? – szólította meg, enyhén megrázva a vállait.

Amint a fiú felébredt, egy pillanatra elpirult, mikor észrevette Annet fölötte állni. Kezével gyorsan megtörölte álmos szemeit – Szia, Anne.

A nő bár elmosolyodott, mégsem érte el a szemeit – Hé, kincsem, nagyon sajnálom, de haza kell mennünk.

Louis a homlokát ráncolta, és az édesanyjára nézett – Még nem akarom itt hagyni őt.

- Tudom, és hamarosan visszajövünk, de… - egy pillanatra megakadt, nem tudta, hogy fogja Louis fogadni, hogy Harryvel valami baj van.

- De mi? – sürgette.

- Niall hívott. Valami történt Harryvel, és segítenünk kell. Segítened kell.

Louis arcából azonnal kiszökött az a maradék szín is, így már a fal fehérségével vetekedett. Nem mondott semmit, azonnal felállt a székéből. Egy csókot hintett az anyja arcára, vigyázva az ott lévő csőre és vezetékre, majd megragadta Anne karját és kisietett vele a szobából.

Jövök, Harry.

-----------------------------------------

Niall a konyhaasztalnál ült, lábait folyamatosan rázva, az egyetlen hang, amit hallott, az a zuhany folyóvize volt.

Azonnal megkönnyebbült, mikor Anne és Louis berohant az ajtón.

- Niall, hogy van? – kérdezte Anne, amint meglátta a szőkeséget.

- Nem tudom, Még mindig a zuhany alatt van.

Az asszony a homlokát ráncolta – Mióta van bent?

Niall vállat vont – Talán egy órája.

Bólintott és a fürdőszoba felé indult – Rendben, megyek és ellenőrzöm.

Niall azonnal felállt és a karja után nyúlt, ezzel megállítva – Azt hiszem… szerintem a legjobb lenne, ha Louis menne – fordította a fejét a tágra nyílt szemű, sápadt fiú felé – Mindketten tudjuk, hogy most rá van szüksége.

Anne habozott. Végül is a fiáról volt szó. A saját teste és vére; az ő kisfia. A kisfiú viszont már felnőtt, és már nem csak az anyja volt az egyetlen személy az életében, akiben vigasztalást talált.

Már más is birtokolta a szíve egy részét.

És ez volt az szívének azon része, amely képes volt összeforrasztani a rajta lévő sebeket.

- Menj, Louis – a nő bólintott, és elmosolyodott – Hozd helyre a mi fiúnkat.

Louis beharapott ajkakkal sétált végig a folyosón, amíg a fürdőhöz nem ért.

Aprót kopogott az ajtón – Harry?

Nem várt választ, megnyomta a kilincset, hogy be tudjon lépni, ám azonnal jeges rémület cikázott rajta égig, mikor realizálta – Zárva van.

Anne a konyhából nézett rá megdermedve – Mi?

- Van… van hozzá kulcsod?

A nő megrázta a fejét.

- És egy gémkapcsod? Megpróbálom kinyitni vele a zárat – Louis meglepődött saját magán, mennyire nyugodt volt a hangja.

Anne egy pillanatig gondolkodott, mielőtt kihúzott volna egy hajtűt a hajából, és azt adta át Louisnak – Honnan tudod, hogy kell ezekkel kinyitni a zárat?

Louis nem pazarolta az idejét, azonnal bedugta a hajtű végét a zárba – Sokszor nézek tévét – mondta vállat vonva.

Csak néhány perc kellett, míg végül el tudta fordítani a kilincset és kinyitotta az ajtót. Amint belépett a helyiségbe, újra bezárta az ajtót, ezúttal a kettejük privát szférája érdekében.

Odasétált a zuhanyfüggönyhöz – Harry?

Nem kapott választ.

A fiú benntartotta a levegőt, miközben elhúzta a függönyt.

A szíve nagyot dobbant – Ó, Harry.

Az említett a vízpermet alatt ült felhúzott térdekkel, feje pedig le volt hajtva, hogy az arcát eltakarja. Olyan kicsinek tűnt így.

Louis kinyújtotta a kezét, hogy megérintse Harry vállát, de amint a jeges vízsugár hozzáért, szisszenve húzta arrébb.

Jézusom, mióta ül itt ebben a hidegben?

A csap felé nyúlt, és egy mozdulattal elzárta a vizet.

- Ne zárd el a vizet! – kiáltotta Harry, minek következtében Louis megugrott. Gyorsan eleget tett a kérésnek és rányitotta a vizet.

- Harry, beszélj hozzám – könyörgött Louis, és a fiúra nézett, aki továbbra is magzatpózban ült a zuhanykabin alján.

Az egyetlen hang, amit a fiú kiadott, a kétségbeesett zokogás volt.

Louis szeme bepárásodott, ahogy az összetört fiút nézte. Azon kapta magát, hogy gondolkozás nélkül mászik be a kabinba, nem törődve azzal, hogy a jeges víztől a ruhái a bőréhez tapadtak. Karjaival szorosan átölelte Harryt.

 A göndör végül reagált Louis érintésére, felemelte a fejét és a kék szemekbe nézett – Lou?

Louis bólintott – Itt vagyok, Harry, itt vagyok.

A fiú alsó ajka láthatóan megremegett. Karjaival elengedte a térdét és Louis köré fonta azokat, fejét a mellkasába temette.

Louis végigsimította ujjait Harry nedves tincsein – Harry, meg tudod mondani, hogy mi történt?

- N-nem tudom – motyogta.

Louis a homlokát ráncolta – Hogy érted ezt?

- Én csak… én – hátradőlt, így a víz most már az arcát áztatta. Louis nem tudta eldönteni, hogy a víz a könnyeivel keveredik, vagy nem.

Louis megsimította Harry arcát – Nekem elmondhatod.

- Belefutottam Liambe – a zaklatója neve hallatára Louis megremegett – Ő csak beszélt és beszélt, én pedig… megdermedtem. Nem találtam a hangomat és nem tudtam mozdulni. Azt sem tudom, hogy jutottam levegőhöz.

Megrázkódott, ahogy visszaemlékezett az iskola folyosóján történtekre.

- Féltem. Olyan volt, mintha a félelmeim körbeöleltek volna és egyre jobban szorítottak. És nem tudom, hogy történt ez.

A fejét ismét Louis mellkasába temette, miközben apró remegések futottak végig a testén, és újra zokogni kezdett.

Louis csak szorosabban ölelte magához, miközben a szíve egyre kisebb darabra tört, így látva a szeretett fiút, aki romokban hevert.